Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Müller Márta: Idegen a házamban TIZENHARMADIK TÖRTÉNET (2013. augusztus)
Lassan bandukolt felfelé a dombon. Nem volt miért sietni, meg nem is tudott volna már. Milyen-milyen rég volt, hogy fürgén, könnyedén, gyakran ugrálva szaladgált itt lefelé! Három negyedszázadnyi eltelt azóta. Az utolsó rohama óta felhagyott minden tevékenységével: nem tanított, nem írt, nem zenélt, nem tervezte el előre a napjait. Hagyta, hogy folyjon el az idő úgy, ahogy jön, nem figyelve rá, nem nézve a perceket. Mi hajtotta ide, ebbe a városkába? Miért akarta látni még egyszer a helyet, ahol gyermek volt, ahol nem maradtak sírok sem, melyek a múlthoz kötnék, ahol az ő egész élete már csak mintha történelem lett volna. Régmúlt.
Mi lett az egykori házukkal? Áll még? Laknak benne? Vagy vendéglőt, borozót csinált belőle valaki? Itt, a szőlőültetvényekkel teli hegyoldal közelében ez egyáltalán nem tűnt valószínűtlennek. A városka nem ebbe az irányba növekedett, az itteni régi kis házakból többnyire elköltöztek az emberek, le a hegyről, be a város közepébe, közelebb a munkalehetőségekhez.
S mi lett a sok gyerekből, akikkel valaha itt együtt szaladgált? Elsodorta őket egymás közeléből az élet. Ő ment el elsőnek, messzire, a nővére maradt a szüleik mellett. A kitelepítésig. Amikor el kellett hagyniuk ezt a helyet. De, mindez nagyon régen volt, meghalt már a nővére is évekkel ezelőtt.
Úgy érezte magát, olyan magányosan, egyedül, mintha több száz évet élt volna. Valahol messze, a távolban, élt a fia, a lánya, az unokáival, de itt, most, a régmúltnak ebben a szeletkéjében ők éppen olyan nagyon messzinek tűntek, mint az időben eltávolódottak.
Lassacskán felért a házhoz. Még megvolt. Ugyanolyan öregesen, mint ő maga. Örömmel tekintett rá, s szívesen be is nézett volna, de csengőt semerre sem látott.
Ahogy ott álldogált, egy kamaszlány köszöntött rá a szomszéd házból:
-- Vevő tetszik lenni? Mindjárt hozom a kulcsot!
Nem volt már ideje válaszolni se, elmondani, hogy ő nem vevő, csak itt lakott valaha. Valaha, nagyon rég. Tulajdonképpen meg is vehetném a házat, morfondírozott hangtalan, amire aztán bolond vagy-gyal válaszolt is mindjárt magának.
Örömmel ment be a kislány mögött, aki kezdte végigmutogatni neki a házat. Itt az éléskamra, mellette a konyha, erre bizony ráfér a felújítás, mondta, mondta a lány, s ő élvezettel hallgatta. Elképzelte, hogy az unokájának rendezné be ezt a házat. Az én házam, amely most már a te házad, mondaná neki. Elhessegette a fejéből a racionális érveket, hogy minek akarna az a gyerek idejönni, hogy mindenki maga akarja a nekivaló otthont berendezni; a racionális érvek alapján döntött gyakran az életében, most csak ábrándozni akart.
A kislánynak megszólalt a mobiltelefonja, el kellett szaladnia valahová.
-- Tessék nézelődni nyugodtan, tíz perc múlva itt vagyok! -- s azzal már ott is hagyta.
Az én házam. Felújították azóta, mégis volt az ajtófélfán egy jelölés, amit megtalált, amit még ő tett oda. Furcsa volt ez az érzés, hosszú évtizedeken keresztül nem gondolt erre a házra, most miért érezte hirtelen a sajátjának? Miért érezte úgy, hogy nem akarja, hogy idegenek vegyék meg? Hiszen már évtizedek óta idegenek laktak benne! Akik a kitelepítés után megkapták -- vagy megvásárolták az államtól? -- a házat.
Nem tudta. Nem is gondolkodott ezen. Boldog ábrándozásba merült.
Hirtelen egy éles hang, egy negyven év körüli nő hangja riasztotta fel:
-- Mit keres a házamban? Mit akar maga idegen? Azonnal hívom a rendőrséget, ha nem tűnik el!
-- A kislány engedett be ... -- kezdett magyarázkodásba, mire a nő hangja megenyhült:
-- Ja, vevő? Ne haragudjon, .. -- itt elnyelte, amit mondani akart, hogy ő bizony hajléktalannak nézte. Elkezdte felsorolni a ház részeit, elmondani a szükséges tudnivalókat. Mivel nem akart az ár témába ő belekezdeni, inkább személyes élményekkel folytatta, amikor elakadt. -- Tudja, nekem érzelmileg is sokat jelent ez a ház, én itt voltam gyerek, itt szaladgáltam a kertben, ismer engem a vén diófa.
A vén diófa engem is ismer, mondta magában az öreg. Nekem te vagy az idegen a házamban, legalább annyira, mint én neked.
A házak néha sokáig élnek, sok családot, sok generációt megismernek. Ha megszólalni tudnának, ők kiket választanának magukénak?
A Föld is a mi házunk, mindannyiunké, és még sokaké, akikről nem akarunk tudomást venni.
3920
lilapetunia - 2013. szeptember 01. 10:06:53

Kedves Gyöngyi és Endre,

Köszönöm a gratulációt, és örülök, hogy tetszett Nektek. Remélem máskor is meglátogatjátok írásaim.
Szeretettel
Márta
Smile

1119
tatos - 2013. augusztus 23. 13:59:25

Gratulálok meghatóan szép írásodhoz.Sok sikert kívánok szeretettel Gyöngyi.

547
Frady Endre - 2013. augusztus 01. 21:29:27

Hű, ez nagyon szép volt... Megindító és elgondolkodtató. Tetszett.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.