Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Müller Márta: Örökhagyók és örökösök (2013. augusztus)
Örökhagyók és örökösök vagyunk mi mind. Valamennyi ember, az egész civilizáció. Nemcsak szűk kis családi kereteink között, de az élet, a földi élet egész nagy folyamát tekintve is.
Hol kezdődik egy történet? Megfogható-e az a lényeges pillanat, amikor valami elkezdődik? Egy felismerés. Egy felfedezés. Anna számára a felfedezés, az általa történt felfedezés egy örökséggel kezdődött. Egy nagybátyja, akinél néhány nyarat töltött gyermekkorában, ráhagyott egy Geiger-Müller számlálóra hasonlító készüléket, amely képes volt kimutatni a rádióaktivitást, s még valami kis sípolásféle hangot is adott. Hiába próbálta neki, mikor tízéves volt, a nagybátyja elmagyarázni, mi az a rádióaktivitás, mi az, amit nem látunk, mégis van, s amiben ha nem is hiszünk, de nagyon képes ártani nekünk. Nem nagyon hitt a nagybácsinak. Pedig kedvelte sok furcsaságával, annyira másnak tűnt, mint a felnőttek többsége.
A kis szerkentyűt, amit emlékül kapott a halála után, nem kegyeletből hordta a hátizsákjában. Sokkal inkább rendetlenségből: néha egy évbe is beletelt, mire nekilátott kiszelektálni a magával cipelt mindenfélét.
Molekulár biológusnak tanult az egyetemen, de nagyon sok minden érdekelte. Örült, mikor egy barátja említette, hogy az ásatásokhoz keresnek egyetemistákat nyári munkára. Szívesen ment. Vonzotta a múlt, s úgy érezte, nagyszerű alkalom, hogy a könyvekből szerzett ismeretei mellé másmilyen tapasztalatai is legyenek.
Harmadnapja dolgozott már ott, eddig mindig felszíni munkát kapott. De, az érdekesebb részek a felszín alatt voltak. Jóval a felszín alatt, ahol egy nagy labirintus húzódott. Katakombarendszer? Mi volt a célja régen? Nagyon kis részét tárták még fel, látszott, hogy feltehetően még sok elágazás van. Miért csinálhattak ilyen nagy föld alatti barlangrendszert? Mert az látszott, hogy nem véletlenszerű képződmény volt, hanem emberi kéz alkotása. Emberi? Na, igen. Nem tudták, hogy milyen régi a járatrendszer, amit feltárnak, de azt, hogy olyan régi legyen, amikor még ember sem létezett, nem volt szabad feltételezni se. Az ilyesmi tabunak számított az archeológiában. Tiltott hipotézisnek mindazok számára, akik tudósnak és nem fantasztának akartak számítani. Persze, mindenki ismerte a földönkívüli elméleteket, de ezek ki voltak zárva a tudomány köréből.
Többen megbetegedtek, így nyílt lehetősége, hogy a „standard stábbal“, az állandó kollégákkal ő is lemenjen. Hátizsákkal, melegebb holmival felszerelve ment le. Nem volt barlangász, szeretett kirándulni, de a barlangokat nem különösebben kedvelte. Különösen nem az olyan helyeket, ahol nem volt embermagasságú járat, ahol nem lehetett menni, csak mászni. Szerencsére itt nem olyan volt. A járatok többsége meglepően tágas volt.
Délután történt, egy új rész megbontásánál. Az egyik fiú egy nagy hordó pénzre bukkant, legalábbis azt gondolták, hogy pénz, mert mi a csuda lehetett volna még egy csomó fém érme? Mindannyian odaszaladtak, akik a közelben voltak. Anna már éppen kifelé készülődött, de természetesen a kíváncsiság őt is odavitte.
Ahogy nézelődött, oldalba lökte a mellette álló lány: nem veszed fel? Szól a mobilod a hátizsákodban!
Nem a mobilom … — mondta Anna, meglepetten. A kis szerkentyű csipogott. Előhalászta a hátizsák mélyéről.
– Tudjátok mi ez? — kezdte mutatni a többieknek. — Állítólag érzékeli a rádióaktivitást. Ezek itt mind –s rámutatott az előttük heverő fémkupacra — lehet, hogy erősen radioaktívak?
Hitetlenkedve néztek rá. Mitől lennének a régi pénzek erősen radioaktívak?
Ellenőrizték egy Geiger-Müller számlálóval. Stimmelt. Az is erős rádióaktivitást mutatott.
Ez a tény természetesen új helyzetet teremtett. Hírzárlatot rendeltek el, és biztonsági zárlatot. Meg kellett vizsgálni, hogy ott, lent, mi minden rádióaktív még.
Lehet, hogy amiket ők régi pénznek tekintettek, azok nem is pénzek voltak valaha? Hanem valamiféle elemek, olyan elemek, melyeket a mai civilizáció is használ különböző berendezésekben, csak éppen azok az elemek rádióaktív anyagokat használtak energiaforrásként? S a kimerülésük után azért rejtették őket a föld alá, hogy ne árthassanak senkinek, senki élőlénynek? Milyen régen? Mennyi ideje lehetett már? Az azokat használó lények — emberek? — már réges-rég nem éltek, még a nyomaik is eltűntek a föld felszínéről, de az általuk elhasznált energiaforrások meg-nem-semmisített szennyező anyagai fennmaradtak? Miféle örökhagyók voltak ők, hogy ártalmasat hagytak az utánuk jövőkre?
És mi? A ma embere? Mi mit hagyunk örökségül az utánunk jövőknek?
3920
lilapetunia - 2013. augusztus 16. 20:08:49

Kedves Viola,
köszönöm a figyelmedet, örülök, hogy tetszett.
De, én másként gondolom: nagyon is bele kellene gondolnunk, politikusoknak és nem politikusoknak egyaránt.
A struccnak is egyszer ki kell húznia a fejét a homokból.
Szeretettel üdvözöllek:
Márta Smile

277
farkas viola - 2013. augusztus 16. 11:45:35

Kedves Márta!
Tetszett az írásod, figyelemmel olvastam, a végén a kérdést is: Jobb bele se gondolni, amit mi hagyunk az utánunk jövőkre.
Szeretettel gratulálok: Viola Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.