Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Bujdosó Miklós: Árnyas (2013. október)
- Láttad? Láttad, megint itt van! – kiáltotta Bendegúz és rohant a fészek felé.
A régi hely pedig pont olyannak tűnt, mint korábban. Az öreg ház tetején, az álmos kéményen az esőverte szállás még mindig olyan ágas-bogasra kerekedve várt, mint szarvas agancsok bajvíváskor, szarvasbőgés idején.
- El sem hiszem! – mondta izgatottan a kis Magdi. Épp a régi ház felett repül!
- Gyere, itt vagyunk! – kiabálták mindketten, de a szavak széleit megnyesegette az esti vihar.
- Ő lehet, az? Szerinted visszajött? – kérdezte Bendegúz és sietve a tető szélére mászott.
- Csendesebben, te! - szólt Magdika. Nehogy elriaszd! Ha ez tényleg Ő, akkor van még varázslat a Földön! - mondta óvatosan, és hirtelen elővette az esernyőt. Nagy volt, öreg, mint az országút, és rettentő poros. Kínos nyekergéssel nyílt ki, mint egy ezeréves, rozsdás pitypang.
Persze a pitypang ritkán rozsdásodik! – gondolta és szerinte esernyőt hordani, az amúgy is olyan úri szokás. Mégis tetszik! Sőt, jól is áll az ilyen madár szelídítgető fiatal emberkéknek! Egy jó, békebeli ernyő pedig illik az olyan komoly emberekhez, mint a gyermekek!
- De szép! – szakította félbe a nemes gondolatot Bendegúz hangja, amint az ömlő esőben a madár ívelő szárnyait nézte.
- De nagy! – ámult Magdika és szédülni kezdett, ahogy a karcsú ventillátor-tollakat felettük pörögni látta.
Árnyas megérkezett.

Korábban, mikor a gyerekek még cseppebbek voltak, mint most, leszállt egy gólyamadár. A szárnya törött volt és olyan furcsán, mégis előkelően billegve igyekezett a ház felé, hogy tisztelettel nézték. Meg-megállt, vizsgálta a traktornyomokban szúnyoglárváktól pislákoló vizet és hosszú, piros csőrével bele-belekapott, ebédelni. Mert, hogy dél volt, nyár, és nagy meleg. Ebédidő.
A gyerekek csak azt látták, hogy feléjük jön, valamilyen ősi bizalommal. A madár arcán semmi sem látszott. Nem örült, nem mosolygott, nem fájt a sebe, - látszólag. Árnyas csak úgy volt, lett és maradt a családnál, békés nevét hatalmas tollazatáról kapva.
A jó szülék – most az ember adta szülőkre gondolok – óvatosan közelítették, mert Árnyas igazán nagy volt! Nagy volt és fenséges! Mint hófehér színész, az éj palástját lendítve körbe, fél szárnyával egyensúlyozott és sérült bal”kezét” rezzenéstelen arccal húzta maga mellett.
Tollai törötten, ragacsosan tapadtak a sebre. Arcrándulás nélkül, szinte megértően viselte fájdalmát épp ott, az emberek között.
- Gyertek már, no! - kiáltotta Karcsi bácsi a fészerbe még akkor, és lassan előjöttek mind, akik pihenőjüket töltötték a forró nap elől.
- Gyertek már, mondom! – kiáltott ismét az öreg, mire a többiek körbesereglették.
- Segítsük meg, sérült szegény! Hozzatok a fészerből kis fapálcikát, meg könnyű zsineget. Majd én rákötöm! – szólt az öreg és a legkisebb lyány, Magdika futott a leghamarabb. Előteremtette mind, amit Karcsi bácsi kért, majd maga is odaült a kút mellé, hová az öreg intette. Már mondta volna, hogy segít, de az öreg ismét megszólalt.
- Maradj már csendben, te lyány! – korholta halkan a kis Magdit, miközben szemét le ne vette a sérült madárról. A konyha felől pedig Bendegúz mászott kifelé, amúgy megfigyelni az ilyen komoly dolgokat.

Árnyas közelebb jött. Talán már tudta, amit mi jóval később értettünk meg. Jött és megállt az öreg előtt. Karcsi bácsi pedig mintegy tovatűnő buborékot, oly finoman érintette, hogy szinte lehetetlennek tűnt ráncos, bütykös, nagy kezeivel.

Valami történt. A sérült madár csendben állt, az öreg a kútkáva mellett térdelt és közben egymást figyelték. Karcsi bácsi kezében a kötéssel lassan közelebb csúszott és némi tiltakozás után rátette a pólyát a gólyára. Később, még mesélte is: „bepólyáltam a gólyát!” Milyen érdekes, békés szavak mindketten! Szinte azonosak. Pólya és a gólya. Hát ezekre a szavakra és az esetre máig emlékezünk.

Azt is tudom, emlékszem, hogy Árnyas rögtön elfogadott minket. Nem kért enni, de a mező táplálékait tőlünk mind elfogadta. Kézből, mintha barátot táplálnánk. Bizalommal. Kezdetben így etettük. A nehézség abból állt csupán, hogy Árnyas maga volt a nagyon-nagyon hosszú csőr, és egy pici arc. Ilyenkor, ugye nehéz őt simogatni. A csőre meglepő módon kemény volt, mint ahogy egy csőr akkoriban lenni szokott. Az arca piciny volt, fehér, és mindenütt ott volt a szeme. És ahogyan nézett!
Az nem igaz, hogy a madarak arca mind egyforma! Mi éreztük, hogy Árnyas mindig mond nekünk valamit.

Néhány nap telt el, és Árnyas már egy félbetört, kerek, nagy kosáron „üldögélt” mellettünk az udvaron, néha pedig rettentő életkedvvel kelepelt, énekelt a maga kopácsolós, kemény madár-ember hangján, - a világról. Éppen hogy csak nem pipázott ott közöttünk.
Mert amint közelebb húzódtunk hozzá, szinte ő mesélt. Fel-felkapta a fejét, majd szuszogott, csőrét emelgette amolyan „vigyázz, töltve van!” – féle jelzéssel, de tudtuk, szeret itt lenni velünk.

- Árnyas? Árnyas lehet? Ő ilyen körültekintő! – kiáltotta Bendegúz a sötétben és az ernyőt kivette Magdika kezéből.
- Fölé tartom majd, ha megérkezik. – mondta vacogva. Azután emlékezett Karcsi bácsi meséire.

Így szóltak valahogy:
- Újabb gólyák szálltak a mezőre és többen a házak felett keringtek. A gyerekek mindig azt hitték, a békákat számolják, no meg a fűtetlen kéményeket.
- Nosza, gyertek! – hívott minket Karcsi bácsi, még akkor.
- Ágyazzunk meg csőrös pólyásunknak! – szólt, és nevetve, a fészer aljából előhalászott egy réges-régi kocsikereket.
- Gyerekek! Amikor én uradalmi inas voltam, és jött a báró úr, …
- Karcsi bá’! Akkor még kocsi sem volt, nem hogy uradalom, meg báró! – tréfálták a cselédek a pajta árnyékából.
- De hát épp azt mondom, hogy akár báró jött, akár úr, nálunk mindenki fizetett, kivéve egyetlen kedves vendéget épp ott fent, a tetőn. A gólya és családja, mióta az eszemet tudom, örök barátja az igaz embernek. És akkor réges-régen még azt is megengedték, hogy ezeknek a csodás madaraknak igazi kereket tegyünk leendő fészkük alá a tetőre, de olyan kereket, hej,…amilyet még a saját kocsisunk sem talált az uraság hintaja alá, úgy bizony!

- Bendegúz! – kiáltotta Magdika. Merre száll a nagy madár? Még mindig felettünk kőröz? Tedd már le azt az ernyőt, még elriasztod!
- Ő lesz az, Ő az, látom a bal szárnyát, ahogy emeli. Csak jöjjön el hozzánk! – reménykedett Bendegúz.

Korábban történt, még akkor régen, hogy Árnyas szárnya meggyógyult. Úgy verdesett, és csapkodott, mintha sietne, mégis, nekem úgy tűnt, mintha ő maga sem akarna felszállni. Azután Karcsi bácsival felvittük a tetőre, majd az alvó kéményre szerelt kocsikerékre ültettük, és magára hagytuk.
Árnyas nézett ránk, nézett sokáig, majd mi már nem bírtuk ezt a nagy csendes gondolatot, hát levonultunk a nappaliba. Még akkor, régen.
Telt-múlt az idő és a tető árnyéka megváltozott az udvaron. A régi kémény tetején hatalmas, borzas farakás díszelgett, persze csak olyan kisebb gallyakból, de azért mégis szokatlan volt abban a nagy nehézségben, miben éltünk. Megszaporodtunk.

Gólyamama örvendett a régi ház felett és három csőrös csemete kelepelt eszetlen ritmusban az ég felé, és jaj, de jó volt hallani, látni, hogy Árnyas mennyire örül. Családot alapított piros csőrű barátunk és mintha ránk kacsintott volna a szemeivel, sőt, tán egy apró gólya-mosoly is ajándékunk lehetett.

Majd újra teltek az évek. Árnyas mindig hazajött, - mi már csak így hívtuk – és ha olyan kedve volt, bizony, bejött a konyhába. Úgy tűnt, szerette, ha simogatjuk, ami gólyáéknál lehet, ritka egy szokás. Megszokottá vált, hogy itt van, közénk tartozik. Egy-egy kelepelés, csemeték szárnyverdesése, esti hamburgermentes kajaropogtatás, reccsenő kéményfészek-hangok voltak az álomba ringató neszek. Az, hogy szúnyoghálós konyhaajtónk megnyikkan, már fel sem tűnt. Árnyas néha bejött, az asztalról elcsent némi ételmorzsát, benézett a spájzba, és volt, hogy a hálószobában kelepelte az új takarót.
Ekkor jöttem rá, hogy milyen nehéz valaki olyat szeretni, akit nem lehet mindig átölelni! Mert mi úgy szoktuk kimutatni, mire gondolunk. Na de egy nagy csőrt, ugye nehéz. Képzelem, ha valaki a szúnyogot kedveli. Vagy a halakat. Nehéz dolga lehet.

Azután arra gondoltunk, de jó volna vele repülni, megnézni, merre jár ott lenn, délen. És délután.
És jöttek, mentek az évek. Tán a legszebb emlékem épp nem Árnyasról szól, hanem, mikor kevés volt az eleség, jött a nagy háború, arra ébredtem, hogy egy gólyafióka totyog a szobámban. Árnyas csak bölcsen a háttérben figyelt. A fióka a lábujjamat próbálta megenni, amint kilógott a takaróm alól. Mert még volt takaróm. Épp a válság előtt.
Lassan felkeltem, kimentem a konyhába, és amit úgy gólyailag ehetőnek tartottam, a csemete elé tettem. Ő csak ette, falta, miközben a háttérben láttam a mozdulatlan Árnyast, ahogy engem figyel. Rezzenéstelen arccal, mégis, …talán a csőre, vagy a szeme fénylett, …nem is értem. Ennél közelebb élőlényt nem éreztem még magamhoz.

A bomba pont a fészerre esett. Kegyetlen hangja volt. A riadalom sokkal kisebb. Katonák jöttek, mindent vittek, és amikor az udvarra kerültünk, láttam, hogy a tetőn a fészekmaradvány üres.

Újabb évek teltek el. A gyerekek már megnőttek. Ami maradt, a múltat idézte, mégis a szabadság valahogy keserűnek tűnt az első pillanatban. Azután valami megváltozott. Az ég zengett, nagy szél és eső kerekedett, amikor a két kis unoka, Bendegúz és Magdi eltűntek egy öreg ernyővel a kezükben a régi fészer felé futva.
Nyár volt már, igazi forrongó, változó, viharos nyár. Majd hirtelen a gyerekek sivítottak, hogy jöjjek, nézzek már ki az odúmból, lássak már csodát. És akkor valami furcsa, reszkető érzés kerített hatalmába és régfeledett ifjúságom hirtelen a közelembe pattant, ahogy lassan, kicsit bal szárnyára vigyázva leereszkedett elém egy piros csőrű, fehér tollú, hatalmas gólyamadár.

Pont olyan volt, mint Árnyas. Elindult felém. Lassan, békésen jött, miközben fejét oldalra fordítva a szemembe nézett és úgy láttam, örül nekem. Megállt előttem. Ő csak figyelt és csendben mosolygott.
Bendegúz lába a meglepetéstől földbe gyökerezett. Magdika pedig a nagy gólyához ment, kinyújtott kezekkel. Megsimogatta azt a hosszú csőrű, pici fejet, és ekkor Árnyas még egyszer ránk nézett. Igazi örömöt láttam a szemében. Hatalmas szárnyaival intett egyet, majd lassan felszállt és új utakra indult.
6616
arodin - 2019. október 21. 18:46:24

Kedves Miklós! Ezen a megragadó kis történeten háromszor pityeredtem el. Legyen az bármilyen élőlény, valaki olyat szeretni, akit nem lehet mindig átölelni, az egyik legnehezebb önként vállalt feladat. Keserédes, magányos és fájdalmas. De jó volt Árnyas szemében az örömöt látni! Smile Tisztelettel, A.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.