Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Bujdosó Miklós: Újjászületés
Évekkel ezelőtt egy régi, keleti bölcselet ismét a felszínre bukkant és lassan megismerte a világ. Az emberek közötti falakról, az ajándékról, az útról szól. Amit nekem adott, azt adom tovább ebben a történetben.
Két súlyosan beteg ember feküdt a kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyában, hogy egy kicsit mozogjon. A fekhelye épp a kórterem egyetlen ablaka alatt állt.
A másik betegnek sokkal kevesebb ereje volt. Megfordulni sem tudott, csak feküdt az ágyában, és a plafont nézte szótlanul. A két ágy is távol állt egymástól. Néha azért beszélgettek. Idővel szó esett a családról, a feleségükről, azokról, akik már rég elmentek, és a gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról is társalogtak, ahogy az már lenni szokott ilyen helyzetekben.
Ahogy telt-múlt az idő, szép lassan megismerték egymás gondolatait a világ dolgairól. Kialakult közöttük valami barátságnak is nevezhető, furcsa kapcsolat. Az, aki az ablaknál feküdt, minden délután felült, és elkezdte közvetíteni a másiknak, hogy mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, és már alig várta, hogy eljöjjön az az óra, az a furcsa mesedélután. Igazából ez volt minden változatosság a kórházban töltött hosszú hónapok alatt.. Hallgatta, itta a szavakat. Ez volt számára a fény.

Az ablak pedig egy tarkavirágos, tavacskával ékesített parkra nézett.
Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és kis gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett, órákig egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg aprólékos részletességgel írta le a kinti világot, a másik, a folyton fekvő beteg behunyta a szemét, és maga elé képzelte a látványt.
Az egyik meleg délutánon az ablak melletti ember egy karneváli menetről beszélt. Elmondta, hogy milyen szárnyaló ruhákban táncolnak az emberek, hogy gyönyörűen süt a nap. Hogy a fák levelei mint rezegnek, és hogy látja erdejét a csepp gyerek-kezeknek, kik vidáman integetnek, és közben miként csillognak az aranyló fúvós hangszerek. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, mégis szinte látta őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek lassan, így teltek.
Az egyik reggel a betegeket fürdetni készülő nővér élettelenül találta az ágyában az ablak melletti embert. Éjjel csendben végleg elaludt a mesélő szobatárs.
A nővér szomorúan behívta a munkatársait, hogy kivigyék az elhunytat.
Pár nap múlva a magára maradt beteg a másik ágyba kérte át magát. A mesélő helyére, az ablak alá.
A nővér szívesen segített. Ismét behívta munkatársait és áthelyezték a másik ágyba. A beteg pedig összegyűjtötte minden energiáját és az ablak felé fordult. Megdöbbent a látványtól. Az ablak a szomszéd ház tűzfalára nézett! Amint a nővér bejött, megkérdezte, hogy mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt. Nem láthatta még a falat sem. Csak bátorítani akarta beteg társát. A lelkével álmodta azt, hogy mi lehet a falon túl.
Az ÚT pedig maga a csoda, amin végigjárunk újra és újra. Kígyó útja a sziklán, sas útja a levegőben, hajó útja a tengeren, egy lány útja egy fiúval. És minden új út egy réginek a vége. A szolgálat beteljesedett. Vidd magaddal hát az összes ajándékot, amit kaptál és add tovább számolatlanul a megértést, az elfogadást, a szeretetet. Ez az újjászületés.
Legyen ez egy népmese, szálljon szájról szájra, hogy igazi ünnepet hozzon a világba! Ha majd mindenki érzi és teszi, amit a mesében hall, akkor lesz a csoda. Leomlik a fal.

2010-04-03
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.