Jártó Róza: Legkedvesebb emlékem
Harminc-valahány évesen azt hittem, én így fogok megöregedni. Elváltan, magányosan. Válásom után hosz-szú volt a gyógyulás.

Aztán összefutottam Janival. Majd’ három évvel az-előtt munkatársak voltunk. Azóta nem is láttam. Őszinte volt mindkettőnk részéről a viszontlátás öröme. Persze, hogy beültünk a cukrászdába egy krémesre. Jani még emlékezett, hogy nekem a krémes a kedvenc sütemé-nyem.
Pár hét múlva ott várt a gyár kijáratánál. Egész ha-záig elkísért. Én a gyárból vittem haza ételhordóba az ebédem, amit szívesen osztottam meg vele. A lányaim az iskolában a napköziben ettek főtt ételt.
Onnantól rendszeresen találkoztunk, és három hónap után össze is házasodtunk. Nem volt ez egy világot meg-rengető szerelem, de tudtam, hogy Jani egy megbízható, komoly ember. Éreztem, hogy mellette az én és a két lányom élete is biztonságban lesz. Jól éreztem.
Már több mint egy éve éltünk együtt megértésben, szeretetben, amikor én egyszer csak rosszul lettem. Szé-dültem, néha hánytam és fogyni kezdtem a megmagya-rázhatatlan étvágytalanságom miatt.
Nem tudtam elkerülni a hosszadalmas és csöppet se kellemes orvosi kivizsgálást.
Az eredmény is elkeserítő volt, mert kiderült, hogy egy csecsemőfej nagyságú mióma a méhemben az, ami megkeseríti az életem. Persze műtétet írtak elő, már csak azért is, mert addig, amíg erre rájöttek az orvosok, egész-ségileg elég lerobbant állapotba kerültem.
A műtét előtt még egyszer a Hitachin, az ultrahangon is megnézett az orvos, mert erős fájdalomra panaszkod-tam, illetve időnként olyan hirtelen fellépő fájdalom je-lentkezett a hasamban, hogy kis híján elájultam. A férjem meg, mint mindig ha ideje engedte, elkísért.
Az orvos mindent elrendezett. A szerkentyűvel a krémmel bekent hasamat kezdte vizsgálni, illetve ami benne volt. Az orvos odaszólt a nővérnek, hogy azonnal hívja Molnár főorvos urat, aki pár pillanat múlva meg is jelent. Valamit erősen néztek a monitoron, aztán hol egymásra, hol meg rám néztek. Nagyon megrémültem. Közben kérdezgettek, hogy hány éves is vagyok, hogy hány gyerekem van és hogy hol a férjem.
– Kint ül az ajtó előtt – nyögtem ki könnyezve.
Molnár doktor ki is ment. Nem telt bele még tíz perc sem, mikor visszajött. Leült elém. Szinte hadarva mondta el, hogy a műtétet, ha lehet, minél előbb el kell végezni, mert egy kis – mondhatni pici – gond is felmerült.
– Asszonyom, a mióma mellett egy négy-, négy és fél hónapos baba is van. Itt azonnal lépni kell. De mutatom – fordította felém a monitort – ez a mióma, ez pedig a gyerek. Nézze csak, ez a pici a keze, és ez meg a lábi-kója’, amivel rugdossa a miómát, és magának ez okozza azt a hatalmas fájdalmat.
Én a megdöbbenéstől, vagy az anyai ösztöntől felvil-lanyozva már ki is mondtam, hogy az én gyerekem senki se ölheti meg! A sokktól fel sem tűnt az, hogy nevetnek az orvosok.
Akkor láttam meg, hogy könnyes szemmel áll a fér-jem is az asztalnál. Átöleltük egymást, úgy sírtunk. Hogy úgy mondjam, ezzel a „kocka el lett vetve”. Több mint negyvenévesen egy műtétre váró kismama lettem.
A kilenc hónapból még fennálló négy és fél hónapot a kórházban töltöttem, mert a kis rosszaság aztán rugda-lódzott rendesen. Annyira, hogy engem át kellett szállíta-ni Gyulára a megyei kórházba, mivel a vérnyomásom is jól felment, mert terhességi mérgezést kaptam.
Ezzel nemcsak a pici, de az én életem is veszélybe került!
Én meg, mint egy eszelős, úgy ragaszkodtam a gye-rekhez, akár az életem árán is. Az orvosok akciója, hogy megnyerjék szövetségesnek a férjemet, nem sikerült. Igaz, egy kis ráhatással, de meggyőztem a páromat, hogy álljon mellénk. Igaz, megígértette velem, hogy ha „minden kötél szakad”, engedni fogok az orvosoknak. Megígértem, mert éreztem, hogy én és a kicsikém leszünk a győztesek.
Az orvosok meg elkezdték a harcot értünk… Ez napi több infúzió, és szigorú diéta volt. A hét öt napján kap-tam rendes ételt, úgy, hogy még a levest is megmérték, hogy egy cseppel se egyek többet a kiszabott mennyiség-nél. Egy napon csak almát ehettem, egyen csak befőttet. Ráadásul én, aki a két lánnyal úgy vészeltem át a terhes-ségeimet, hogy sosem voltam kívánós, elkezdtem szen-vedni egy falat csokoládéért, helyesebben a Sport szele-tért. Az egyik betegtársam ott felejtette a csokoládéját a szekrényén. Én meg odaültem az ágyára és csak néztem és szenvedtem. Tudtam, hogy bármennyire akarnám is, nem ehetem meg.
Mégse tudtam megállni, hogy legalább a kezembe ne fogjam, legalább ne szagolgassam. Talán a teremtő szánta meg a szenvedésem, mert a Sport szelet illata is megtette a hatását és attól is enyhült a kínom. Onnantól mindig ott volt egy a kezemben és szagolgattam. Ha elolvadt, akkor vettem elő a másikat. Engedélyezve volt, hogy felügyelettel ugyan, de minden nap egy teljes órát sétál-hassak az udvaron, így már az egész kórház tudta, hogy én vagyok a csokis’ beteg, és persze azt is, hogy miért vagyok itt bent.
Mindenki kedvesen, bátorítóan üdvözölt.
Január elején aztán rosszabbra fordult az állapotom. Olyan magas lett a vérnyomásom, hogy a férjemet a munkahelyéről parancsolták Gyulára, aláírni az azonnali műtétre szóló papírt. Utolsó pillanatban voltunk, mert a gyerek is veszélybe került. A nyakára tekeredett a köl-dökzsinór.
A helyzet drámai volt, és mégis szerencsés.
Mert igaz, hogy csak tizenkét nappal a műtét után let-tem annyira jól, hogy láthassam a kicsikémet, az is igaz, hogy még több hónapnak kellett eltelni ahhoz, hogy fel-erősödjek, és el tudjam látni a kisfiamat, és az is igaz volt, hogy a picim nyakára tekeredett köldökzsinór volt az oka, hogy több mint három hónapig kórházi ápolásra szorult ő is, mégis megmaradtunk egymásnak…
És nagyon sok boldog évet töltöttünk még el aztán együtt. A nemrég diplomázott fiam bearanyozta létemet és az apja életét.

Ha most megkérdezné valaki, hogy melyik volt éle-tem legszebb pillanata, azt mondanám, hogy nagyon sok és szép pillanatot adott az élet, de a leges-legszebb mégis az volt amikor a halálra várva megpillantottam a fiam pici kacsóját, mert evvel ő megmentette az életem...
2135
mami - 2014. július 30. 10:11:20

Kedves Ági!

Rose

/mami/

4932
liliom54 - 2014. július 29. 20:24:14

Kedves Róza!

Szívből gratulálok igaz történeted megírásához! Nagyon szépen levezetted, tele van hittel, bizakodással, reménnyel és szeretettel. Izgatottan olvastam, várva a kedvező, sikeres végkifejletet. Boldog és büszke lehetsz!A harcot megharcoltad.... Kaptál erőt és ajándékot a Istentől! A Sors is melléd állt, nehéz küzdelmeidben!
Szeretettel kívánok további sok szépet és jót!RoseHeartRose

2135
mami - 2014. május 07. 09:25:09

Kedves Barátaim!

Most kicsit elfoglalt vagyok magammal / új könyv, biopszia... stb/. Kérlek nézzétek el nekem, hogy most köszönöm meg a hozzászólásokat.

Mindenkinek külön köszönöm!!!

Csaba!

Köszönöm az észrevételed eztán erre is figyelni fogok!

Szeretettel: Jártó Róza

242
RRCs - 2014. április 22. 09:03:34

Kedves Róza!
Megható, szép történetet alkottál. Egy pici észrevétel, ha már tördelt szöveget küldesz el valahová, akkor az elválasztó jeleket vedd ki, mert az áttördelés után zavarólag hat az olvasáskor.
Tetszett a történet.

Szeretettel: Csaba

230
Torma Zsuzsanna - 2014. április 15. 20:46:23

Kedves Róza!

Nagyon szép és megható visszaemlékezésedet itt is sok szeretettel olvastam!

Zsuzsa
Heart

2603
orkutya - 2014. április 13. 23:27:22

Róza Drágám!

Örömmel, és izgalommal olvastam a történetedet. Tudtam, hogy Veled nem történhetett baj, hiszen évek óta ismerjük egymást, viszont a fiad "megmenekülése" és felépülése nagyon megnyugtatott.
Írásodban nem maga a történet az, amit díjazok (bár az sem piskóta!), hanem azt az őszinte kitárulkozásodat, amit én bizony valószínűleg soha sem mertem volna papírra vetni. Ehhez jön még a küzdelmed a pici életéért, ez nagyon naggyá tett Téged a szememben!!!

Gratulálok az írásodhoz! Puszi: Tibor Confused

3313
paltetel - 2014. április 12. 19:05:48

Kedves Róza!
Nagyon szép a történeted. Szereteteddel, kitartásoddal, hiteddel életet adtál fiadnak, megmentetted életedet.
Gratulálok írásodhoz!
Szeretettel, Etel

4622
Simon Erzsi - 2014. április 12. 16:47:50

Kedves Róza!
A csodában, mégis csak kell hinni! Ez a történet is erről szól, egy hihetetlen, félelmekkel és fájdalmakkal teli hosszú hetek után, a boldog pillanatok és örömök. Ez maga a Csoda!
Gratulálok nagy kitartásodhoz, elszánt akaraterődhöz,és hitedhez.
Mindez, nagyon megérte. És jó, hogy leírtad a történetet.
Örülök, hogy olvashattam.
Szeretettel üdvözöllek: Erzsi

277
farkas viola - 2014. április 11. 09:43:39

Kedves Róza!

Nagy érdeklődéssel és örömmel olvastam írásod. Örülök, hogy ilyen szerencsés lettél a családdal és örülök, hogy legalább másnak sikerült a boldogság. Vigyázzatok rá.
Gratulálok Nagy-fiadnak a diplomájához és kívánok Neki is boldog, életet.

Szeretettel gratulálok: Viola RoseHeartRose

3920
lilapetunia - 2014. április 10. 21:49:18

Kedves Róza!

Jó volt olvasni az írásod; nem tudom, hogyan, de valahogy az elejétöl úgy éreztem, hogy ennek jó vége lesz, jó vége kell, hogy legyen. S lám, lám, magad nevezed ezt a sok szenvedést megelözö pillanatot életed legszebb pillanatának.
Kell ehhez gratuláció? Nem maga az élet adta az "ajándékot"? Azzal is, hogy lett egy boldog nagyfiad, de még elötte sok olyan "aprósággal" is, amit például az orvosok hozzáértése és küzdelme jelentett.
Nem tudom, hogy volt ez a Sport csokival, minden gyerek szerette-e -- de nekem is az volt gyerekkoromban a kedvencem.

Szeretettel,
Márta

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.