Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Müller Márta: Ismerkedés
Rövid epizód egy bécsi hétköznapból
A déli koncert után a Wien-Mitténél szállok fel a Schnellbahnra. Floridsdorfig, ahol lakom, az négy megálló, kicsit több, mint tíz perc. Remélem az eső lesz olyan jó, és nem kezd el esni, amíg haza nem érek.
Mögöttem látom, hogy felszállt az a csöppnyi, olyan nyolc-tízéves forma néger kislány, aki a peronon megkérdezte, hogy erre mennek-e a vonatok Floridsdorf felé. Mosolygunk egy kicsit egymásra, ő elszalad valamerre, én meg figyelem a többi felszállót. Hamar helyet találtam, hiszen a kocsi alig félig van tele, végülis hétköznap délben az emberek nagyobb része dolgozik. A turisták meg valamerre másfele sétálnak. Az egyik utolsó felszálló egy kutyás hölgy. Olyan negyvenötéves körülire saccolom, úgy van felöltözve, hogy ránézve rögtön nagyon öregnek és konzervatívnak érzem magam: fehér rövid csizma, fehér, a lábra szoruló nadrág, szivárványszínű tunika és rajta rövid fekete bőrdzseki. A tunika élénk színei kítűnően passzolnak a haja színeihez, az is a piros szín többféle árnyalatát tartalmazza. A kiskutya ehhez képest teljesen mindennapi, egy fiatal kölyökkutya, akin látszik, hogy nem erőszakkal fegyelmezik, de talán éppen ezért fegyelmezett. A közlekedőfolyosó másik oldalán csak egy férfi ül egyedül a hármas ülésen, a kutyás hölgy őt választja ki, hogy odatelepedjen. A kutyán nincs szájkosár -- ami kötelező lenne -- ezért megkérdezi a férfit, hogy nem zavarja-e az állat. Ó, dehogy! -- jön hamar a válasz egy enyhe mosoly kíséretében. A férfi korát nehezebben tudom megsaccolni, mert nagyjából kopasz, csak egy nagy bajusz próbálja a fején ellensúlyozni az egyéb szőrzet hiányát. Talán ötven és hatvan között lehet. Rajta is valami fekete dzseki féle van, és egy, a normálisnál valamivel rövidebb méretű nyári nadrág. Legalább négy ujján különböző fémgyűrűket visel, de egyébként nincs rajta semmi feltűnő, se tetoválás, se más.
Akarva, nem-akarva hallom a beszélgetésüket, amely természetesen a kutya kapcsán kezdődött el. A fiatal nősténykutya fegyelmezett, nyugodt, ha tudnának a kutyák mosolyogni, azt mondanám, hogy ő is mosolyog. Nem tudom, hogyan sikerült, de a férfi és a nő hamar megállapították egymásról, hogy munkanélküliek. A férfi ezen kívül hajléktalan is. Erre egy csöppet felfigyeltem, hiszen a szerencsétlen hajléktalanoknál sokkal rendezettebb, mosakodott, tiszta képet nyújt. Elmeséli, hogy egy hajléktalanoknak nyitott házban kapott egy szobát. Érezhetően büszke rá, „még internetünk is van“ – mondja. Ha jól értem, a közös helységben van a mindenki által használható internet. Sőt, a hajléktalanoknak van egy saját TV csatornájuk is, róluk szóló műsorral. Erről én nem tudtam, valószínűleg a sok helyi televízió egyik adásában van standard helyük, hasonlóan, mint a nemzetiségeknek. Örömmel nyugtázzák, hogy a nő is ismeri ezt a műsort.
Nem szeretek hallgatódzni, de becsukni sajnos nem tudom a füleimet. Meglep, pozítivan meglep, hogy a férfi nem halkítja le a hangját, mikor a hajléktalanságról beszél. Nem üvölt, vagy nem úgy beszél, hogy szándékosan mindenki hallja, csak egyszerűen normálisan. Mint aki nem szégyelli, hogy ilyen sikertelenül alakult az élete. Mint aki nem érzi magát annyira kitaszítottnak, mint sok-sok más szerencsétlen, akiket télen látni a padokon. „Sokan nem akarják elfogadni a helyet a házban“ -- meséli éppen. Istenem, add, hogy olyan világ legyen, ahol minden ember embernek érezheti magát! -- valami ilyesmi jár a fejemben.
A harmadik megállónál szállnak le, együtt. Először talán csak a kutyás hölgy akart leszállni, de mintha lett volna egy csepp öröm az arcán, hogy a férfi is ment.
Az idő kegyes volt hozzám. Csak akkor kezdett el esni, mikor már hazaértem.
3920
lilapetunia - 2014. május 31. 15:07:49

Kedves Róza!

Köszönöm a hozzászólásodat.
Egy fontos dolgot írtál le: "Minden ember bárhonnan jön, bármerre tart vágyja a kapaszkodót."
A vadonba messze elvonult remeték kivételével azt hiszem, hogy mindenkinek szüksége van emberi kapaszkodókra, vagyis emberi kapcsolatokra.
A másik dolog a társadalom segítségnyújtása. Szomorú, ha valamiért olyan nagy az ezt elutasítók aránya, mint a statisztika mutatja. Jó lenne talán ennek mélyebb okait is tudni. De valószínüleg, hogy akik ezt elutasítják, azok tapasztalatairól már nehezen találunk valamit az internet fórumokon.

Szeretettel üdv,
Márta

2135
mami - 2014. május 31. 11:21:15

Kedves Márta!

Jó kis írást olvastam tőled. Érdekes is volt, meg elgondolkodtató. "Hivatalból" ismerem az itthoni viszonyokat, hírből, hallomásból a nyugatiakat. Mint írásodban is, itthon is annak a hajléktalannak tudnak központilag segíteni aki elfogadja a segítséget. Mint ott is aki elfogadja az kap egy szobát, aki nem annak az utca jut. Ott ennyit tehetnek, hisz hozzánk képest "gazdag" ország. Nálunk aki elfogadja az kap egy ágyat, tisztálkodási lehetőséget, ruhát és élelmet. Aki nem annak marad az utca. 2012 évi statisztika szerint az úgynevezett hazai hajléktalan szállások kihasználtsága 65 %-os volt. 35 % úgy döntött, hogy nem kéri a segítséget amit kis hazánk, kis közösségünk nyújtani tud. Persze most bele merülhetnék a már-már szokásos okfejtésbe, hogy ki mit tehetne de nem akar... (sicc..) szövegbe... .

De a történet nem is erről szól. Minden ember bárhonnan jön, bármerre tart vágyja a kapaszkodót. Ez a két ember talán megtalálja.

Szeretettel: /mami/

3920
lilapetunia - 2014. május 31. 10:49:01

Kedves Etel,
köszönöm a hozzászólásod.
Akik éhbérért dolgoznak kelet-európaiak itt, azok éhbére általában a közvetítö "rabszolgakereskedökön" (hallottam így nevezni öket) múlik. A jogszabályok szerint ugyanazok a megkötések (képzettség alapján minimálbér, stb.) vonatkoznak mindenkire, az idejövökre is. Tehát például, ha valaki egy egyedülálló küldöldi anya, az lehet, hogy kevesebbet fog keresni, mint hasonló munkakörben egy osztrák férfi, de még mindig nem éhbért, hanem a kategóriáján belül.
Inkább azt szerettem volna bemutatni -- egy hirtelen támadt jó érzésböl, mert azon frissiben írtam, mikor történt -- hogy az úgynevezett sikertelen életek sem kell feltétlen, hogy tragédiákba torkoljanak. A férfi szemében mikor ment a nö után, még felcsillanni véltem a reményt; nem nemi vágyat, reményt. Talán értesz.
Szeretettel üdv,
Márta

3313
paltetel - 2014. május 31. 10:38:10

Kedves Márta!
Az írásodban szereplő hajléktalanok talán jobb helyzetben vannak, mint a K.Európai munkások, akik "éhbérért dolgoznak", hogy családjukat eltarthassák. Nem a nyugatiaktól sajnálom azt a "jó hajléktalanságot", hanem a K-Európaikat.
Tetszett ahogyan bemutattad őket.
Szeretettel, Etel

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.