Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Müller Márta: Nyári eső - Tizenegyedik történet (2014. július)
Nyári eső. Azt mondják, viharos és rövid, de ez mintha szakadatlanul esett volna. Patrick és Éva veszekedtek. Lassan tíz éve éltek már együtt, s mégis, mint minden nyaralás előtt, veszekedtek. Kivették már a szabadságukat, és másnap akartak indulni. A nagy kérdés az az volt, hogy hová. Éva az interneten tallózott a last minute, az utolsó percben elérhető ajánlatok között, s talált még néhány másnap kezdődő nyaralást a görög szigeteken. Semmi másra nem vágyott: napfény és tenger! El innen a városból, el innen az esőből! Patrick nem akart a tengerhez menni. Tulajdonképpen soha sem akart, csak néha a békesség kedvéért beleegyezett. De most mindenképp a hegyekbe akart menni, a közeli hegyekbe, hiszen itt éltek az Alpok közelében, ahol alig egy órás kocsiút után elérte a kedvenc, a már régóta ismert fogadóját. Amatőr ásványgyűjtő volt, és komoly gyűjteménnyel rendelkezett. Most se vágyott másra, csak fent lenni minél előbb a hegyekben!
Nem következett be a feloldozás. Mindketten megmaradtak a maguk vágya mellett. Éva megsértődve elrepült másnap a tengerhez. Patrick maga sem tudta, hogy mit érez. Kicsit sajnálta, hogy így alakult, de mégis tele volt örömmel, mikor bepakolta a felszerelését a kocsiba, s még ugyanaznap délután felment a hegyek közé, a fogadóba. A fogadós régi ismerősként köszöntötte, s volt annyira tapintatos, hogy nem érdeklődött a párja iránt. A kedvenc szobáját kapta, ahonnan jó időben messzire el lehetett látni, és ő egészen otthon érezte magát. A vacsora és a sör után hamar ment aludni, hogy másnap korán tudjon felkelni.
Patrick szép napos időre ébredt másnap, az előző napi esőknek mintha nyoma sem maradt volna. De egy ásványvadász tudta, hogy ez nem így van, nyoma az esőnek mindig van, bizony az esők után még igen sáros lehet a talaj. Volt egy hely a szemközti hegyoldalon, ahol már kutatott -- vésett, kalapált -- egy alkalommal, oda készült visszamenni. A reggeli után elindult. Kocsival ment egy darabig, ahol még volt kocsival járható út, majd egy kis megállónál otthagyta az autót, s gyalog vágott neki a hegynek. Jól haladt, gyakorló hegymászó, kiránduló volt, és jól ismerte ezt a vidéket. Bár nem itt fent született a hegyek között, mégis úgy érezte magát, mint aki itt van otthon. Itt fent a hegyen, a kétezres magasság körül, sokkal tisztább volt a levegő, érintetlen a természet. Ilyenkor junius elején pedig egészen más, mint télen, amikor hó borít mindent. A hegyoldal tetejéről visszanézve átlátott most is a túloldalra, a fogadóhoz. Látta, hogy kocsik jönnek-mennek időnként, a hegyvidéki nyugalomhoz képest forgalom van.
Alig egy óra telt el, amíg elérte azt a helyet, ahol előzőleg már ásott. Ásott? Nem is az ásás a jó szó a szikla kivájására, vésett, kalapált, nézegette a kibontott darabokat. Olyan húsz-harminc méterre lehetett a fölötte menő turitaösvénytől, de azon ma még nem látott senkit.
Nem emlékezett rá később, hogy hogyan kezdődött, de hirtelen megindult a hegyoldal: egy nagy adag sár, talaj, s főleg kövek dübörögtek lefelé. Nem volt nekik ellenállás, sodorták magukkal lefelé. Egy kő eltalálta a fejét, s csúszott, gurult magatehetetlenül. Rögtön magához tért, vagy csak percek múltán? Erre sem emlékezett később, csak azt észlelte, hogy mindene nagyon fáj. Minden lélegzés iszonyú fájdalmat okozott, ebből megállapította, hogy eltörhetett néhány bordája. Az egyik szemére nem látott, azon az oldalon, ahol a fejét eltalálta a kő. Magatehetetlenül feküdt, és mozdulni nem tudott. Nekilátott módszeresen „feltárni a kárt önmagán“. A karjait tudta mozgatni, ez volt jóformán az egyetlen pozítivum azonkívül, hogy nem volt eszméletlen, hogy magához tért. Sajnos a hátizsákját a kőlavina messzebbre röpítette, hiába fedezte fel körülbelül ötméternyire magától, elérni nem tudta. Pedig abban volt a mobiltelefonja, amin segítséget kérhetett volna. De hiába. Nem tudott mit csinálni. Még megszólalni se tudott, hiszen annyira fájt a levegővétel is.
Csak feküdt, és nézte szemben a hegyoldalt. Látta, hogy emberek mozognak, de hiába látta őket, kiáltani, jelezni sehogyan sem tudott. Mikor fogják őt megtalálni vajon? Fogja bárki is keresni? Nem valószínű. A munkahelyén két hét szabadságot vett ki, az élettársa, Éva meg valahol a görög tengerparton pihent. Kinek fog hiányozni? Fel fog valakinek tűnni az ő hiánya? Talán a fogadósnak, de lehet, hogy annak is csak egy-két nap után.
Órákon keresztül nézte az eget, nézte a körülötte élő, mozgó természetet. Nem fázott az elején, hiszen sütött a nap, de a sok bogár nagyon zavarta. Emlékezett, hogy gyerekkorában olvasta valahol, hogy sárral védekeztek a bogárcsípések ellen. Kihasználva, hogy legalább a karjait mozgatni tudja, összeszedett maga körül némi sarat -- volt az eső után bőven -- és bemázolta vele az arcát.
Minél jobban előrehaladt az idő, annál gyötrőbbnek érezte a szomjúságot. Most lenne jó egy eső, gondolta, egy nem nagyon hosszú eső, olyan nyári eső. Tudta, hogy az esőnek lenne jó és rossz oldala is. Jó lenne, hogy végre „iszik“ valamit, de rossz lenne, mert teljesen átázik, s éjszakára le fog hűlni a levegő. Ilyen magasan a hegyekben komoly hideg lehet éjszaka, s az az ő számára veszélyessé válhat. Életveszélyessé, ha a testhőmérséklete nagyon lecsökken.
Mintha meghallgatták volna az égiek az óhaját: jött egy nyári zápor. Szinte élvezettel „kortyolgatta“ a levelekről is lehulló esővizet. Valamennyit enyhült a szomjúsága. A zápor végével előbukkant megint a nap, de már látszott, hogy nemsokára lebukik, alváshoz készül. Patrick tudta, hogy itt fogja tölteni az éjszakát, ha eddig nem talált rá senki, most már nem fog. Azt is tudta, hogy valahogy védenie kellene magát a hideg ellen, s nem tudván más védelmet, megint jó sok sárral körbepakolta önmagát.
Beköszöntött az éjszaka, csillagos, szép éjszaka. Hideg volt, Patrick fázott. Nem szabad elaludnom, nem szabad elaludnom, csak ez járt a fejében. Örült nagyon, mikor jött a hajnal, és a szemközti domboldal tetejének aranyszínbe fordulása jelezte, hogy kel fel a nap.
Úgy kezdődött a következő nap is, mint az előző, napsütéssel. Megint látta, ahogy délelőtt a fogadónál beindult az élet, autók és emberek jöttek-mentek. Az ő számára úgy látszott, hiába. Lehet, hogy itt halok meg? Mire megtalálnak már nem lesz bennem élet? Alig negyven éve alatt eddig még nem sokat gondolt a halálra. Most, mikor úgy érezte, hogy talán meg kell halnia, erős életvágy fogta el. Nem akarok meghalni! Nem akarok még meghalni! Borzasztó, mikor az ember ezt magatehetetlenül érzi.
A napsütésnek köszönhetően kevésbé fázott megint. De a szomjúság újból gyötörte, és félt attól, hogy még egy éjszakát nem bír ébren maradni, és akkor meghal. Délutánra egy olyan félig alvó állapotba került már, keveredett a gondolataiban sok minden: múlt és jövő, élet és halál.
Halál. Mi jön a halál után? Lesznek-e ott hegyek? Lesz-e virágillat, napsütés és nyári eső? Ha valaki megmarad belőlünk a halál után, mennyit érzékel majd az a valaki a világból? Olvasta valahol, hogy az embereknek a haláluk előtt végigfutnak képekben az életük. A gyerekkorára gondolt, arra, hogy már akkor is hogy szerette a kavicsokat, az apró köveket gyűjteni. Honnan jön az egy emberben, hogy mi az, amit szeret csinálni?
Már majdnem alkonyodni kezdett megint, mikor félálomszerű merengéseiből helikopterzajra riadt fel. Egy piros színű helikopter repkedett a közelben. Engem keresnek, gondolta. Szeretett volna hangosan kiáltani, de nem ment. Az egyetlen, amire képes volt, az egyik karjával integetni.
Ez az integetés mentette meg az életét, azt vették észre a helikopterből, mert egyébként csak egy sáros massza látszott.
A kórházban a röntgen kimutatta, hogy minden bordája eltört, némelyik több helyen is. A fejsérülésével szerencséje volt nagyon, mert nem érte az agyat a roncsolódás, és az orvosok még a szemét is meg tudták menteni. Csodának tartották, hogy erősebb lehűlés nélkül túlélte a hideg hegyi éjszakát.
Patrick fél évet töltött a kórházban, mire meggyógyult, s utána még egy pszichológiai kezelésre is beutalták, hogy feldolgozza a traumát. Éva közben elhagyta, de a munkahelye megmaradt.
Pontosan egy évvel később csendes nyári eső volt megint, mikor újra felment a hegyekbe, a fogadóba. Az eső mintha az időtlenség része lenne, gondolta magában, úgy érezve, mintha már egy másik élete lenne, mint egy évvel azelőtt.

------------------------------------------------
Egy megtörtént eset alapján.
3920
lilapetunia - 2014. augusztus 02. 18:53:33

Kedves Endre és Etel!
Örülök, hogy tetszett nektek, és szokás szerint (bár ennek a Tollforgató névtelenségnek már nincs sok értelme szavazás nélkül) csak most, a hónap elteltével köszönöm meg a hozzászólásotokat.
Szeretettel üdv:
Márta

3313
paltetel - 2014. július 03. 07:17:45

Az áldozat is visszatér a tetthelyre? A hobbi, az hobbi! A nyári eső is lehet életmentő.
Üdv. Etel

547
Frady Endre - 2014. július 02. 10:58:47

Hmmm... valószerű, életerős történet... Éljen a túlélés! Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.