Jártó Róza: Eutanázia
Papa meghalt.
Vigasztalhatatlanok vagyunk. Sírunk. Zokogva öleljük egymást. Elment a Papa. Most már végérvényesen és visszafordítatlanul felnőttek lettünk. Se anyukánk, se apukánk. Ettől a pillanattól mi vagyunk a „nagy öregek”
Előttünk már nincs senki.
Mögöttünk, a család. Ettől a perctől a felelősség a mi vállunkat nyomja.
Olyan egyszerű volt minden.
Eddig. Két szülő, hét gyerek, tizenhét unoka, tizenegy dédunoka és egy ükunoka.
Fájt valami? Futás a Papához!
Elfogyott a kosztpénz? Futás a Mamához!
Fájt a világ? Otthon várt Mama és Papa a béke és nyugalom szigetén.
Fáj, de a valóság ettől a pillanattól, hogy van hét testvér, tizenhét gyerek, tizenegy unoka és egy dédunoka.
Vajon a Papa halálában összehozott vagy eltávolított minket egymástól? Életünk legnagyobb vitáján, mi heten, testvérek, itt a kórház udvarán estünk át. Vegyék le a Papát a lélegeztető gépről és hagyjuk, hogy fájdalmak között meghaljon, vagy hagyják az orvosok a gépen?
Délután kettő órától sötétedésig vitáztunk. Magunkat és a testvéreket sem kímélve.
Léptek zaja hallgattatta el a társaságot. Az orvos volt. Arcára nézve félelem költözött szívünkbe. Meg sem szólalt, már tudtuk jövetele okát.
– Hölgyeim! Uraim! Az édesapjuk döntött. Tizennyolc óra huszonnégy perckor jobblétre szenderült. Fogadják részvétemet. Én fogtam az édesapjuk kezét, akkor, és megkért, hogy adjam át utolsó üzenetét. „Egyetlenjeim, szeretlek benneteket.” Ez az üzenet…
– Kérem Önöket, hogy méltóságteljes tisztelettel fogadják részvétemet. – egyenként kezet fogva velünk, csendben távozott.

A Papa döntött. Ezt is megtette, helyettünk.
Később, a kórházzal szemben levő presszóban ülve, gyászunkban elmerülve beszélgettünk az életről, a halálról, a hogyantovább-ról. Észrevétlenül, lassan-lassan emelkedő hangon ért el tudatunkig, hogy Papa önként mondott le a további életéről.
– Itt hagyva minket?
– Ránk nem is gondolt?
– Joga volt ehhez?
Én tértem elsőnek észre. Pír öntötte el orcámat. Halkan beszélni kezdtem.
– Gyerekek, Seneca sorai jutnak most eszembe: Ha az egyik halált fájdalom és szenvedés kíséri, a másik pedig egyszerű és könnyű, miért ne válasszam az utóbbit? Ugyanúgy, ahogy kiválasztom a hajót, amelyen utazni fogok, ugyanúgy választom meg a halálnak azt a módját, amellyel eltávozom az életből – szóltam.
Szavaim hatására döbbenet ült ki testvéreim arcán. Látszott, hogy a szó már elért a tudatukig, most a tartalom megértésével, birkóztak.
– Az hiszem, hogy mindnyájan egyet értünk abban, hogy családunk, ha nem is mélyen vallásos, de katolikus hit szerint gondolkodik és érez. Az egyházak közül a katolikus egyház ellenzi leghevesebben az önként vállalt halált, vagy akár, nevezzük nevén, az eutanáziát. Nem csak a tettet, de még a gondolatát is.
– Ez érthető, nem csak vallási okból, hanem azért is, mert saját születésünket sem rendeltük meg, ahogy a halál fölött sem rendelkezhet senki, egyedül a teremtő – szólalt meg idősebbik bátyánk Imre, mélyen a sörös korsó habjába bámulva.
– Olvastam valahol, hogy emberhez méltatlan, ha egy, már csak szenvedést, tartalmazó élet hátralevő részét mások nyakába varrva, tehetetlen koloncként, fájdalomtól üvöltve végigszenvedjük. – szólalt meg, halkan Marika.
– Azt is olvastam, hogy emberi méltósággal csak a méltóssággal elviselt fájdalom és a méltóssággal ápolt betegkép egyeztethető össze.
Teámat szürcsölve, osztottam meg testvéreimmel újabb gondolatomat:
– Én úgy gondolom, hogy az emberek zöme nem is magától a haláltól, hanem a haldoklástól fél. A kíntól, a fájdalomtól és főleg attól, hogy ezt egyedül, szeretteik nélkül kell átélnie.
– De vajon fel lehet e készülni a halálra – tette fel a kérdést Janika. – és főleg, elfogadható e bárkitől az, hogy nem bírja tovább tűrni a szenvedést és inkább a halált választja a küzdelem helyett? Dönthet-e orvos életről és halálról? Az eutanázia hogyan egyeztethető össze a hippokratészi esküvel?
Erzsébet szerint:
– A kín és fájdalom enyhítése az orvos feladata. És kötelessége is! Már csak azért is, – folytatja húgom, – mivel a beteg végig reménykedik abban, hogy állapota visszafordítható.
Eutanázia?
Vajon mi a helyes válasz? Az alkotmányban rögzített, élethez való jog, vagy az ember önrendelkezési joga jelenti-e azt, hogy saját életünk, halálunk felet nyilatkozzunk?
Eddig mély hallgatásba burkolózó Anna szólalt meg, mélyről jövő sóhajtással:
– Erre már csak mi felelhetünk.
Szedelőzködni kezdtünk. ki buszhoz, ki vonathoz igyekezvén. Szépen sorjáztunk a kijárat felé, mikor megláttam, hogy fivérem a sarokban lévő asztalra borulva álomba sírva bánatát, alszik. Gyöngéden megérintettem vállát.
Sápadtan, kócosan, a pár korsó sörtől kótyagosan, motyogott maga elé:
– A Papa meghalt. Élt kilencvenkét évet…

A pirkadat simogató ölelésétől kisérve, ki-ki elindult hazafelé, kicsiny családjához. A pincér, leszedve utánunk az asztalt a néptelen utca végtelenébe bámulva bólintott egy görnyedt hátú idős alak felé, aki korát meghazudtoló fürgeséggel, fejével sűrűn bólogatva igyekezett a hajnali derengés fénye felé.

2013. 10 hó
2135
mami - 2014. július 20. 15:03:42

Drága Icum!
Ez bizony így van ahogy írod. Valamiért üzlet lett a születés is és az elmúlás is. Már az is felháborító számomra, hogy a születésnél egy sima, szimpla kórházban súlyos tízezreket kell fizetni azért hogy "fogadott" orvosunk legyen, így kergetve be a családokat egy adósságspirálba akkor amikor minden fillérre épp szüksége lenne a családnak. Már ebéli félelem miatt se mernek babát vállalni az emberek, mint ahogy az elmúlásnál is leveszik a sápot a szolgáltatók olyasmiért amiért ők nem tesznek semmit, csupán kihasználják azt a tényt, hogy az embert elmúlása után el kell temetni. Holott minkét esemény az élet része, egy természetes folyamat amit egyszer valakik "meglovagoltak" mint a világ legjobb üzletét. Nem jól van ez így, nagyon nem jól!
Szeretettel: /mami/

524
BogIcu - 2014. július 20. 11:08:23

Kedves mami!

Valóban nem lehetett könnyű megírni, én mégis örülök, hogy közzé tetted írásod.Hiszen ez a téma előbb-utóbb mindannyiunkat érint, sajnos.
Az egészségügy olyan, amilyen - ezt mindenki tudja, tapasztalja....
És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a temetkezési maffia mit művel az emberekkel. Hogyan tudjon 8O.OOO forintos nyugdíjból, vagy akár fizetésből félre tenni, spórolni az egyszerű ember, hogy méltóan el tudja temetni hozzátartozóját.
Nem elég a fájdalom, - amin soha nem leszel túl - még erre is gondolni kell...
De lassan Rózám, oda is eljutunk,hogy kedvezményesen megáshatjuk előre saját sírunkat. Milyen ez a világ?

Bocsáss meg, hogy megosztottam gondolataimat, de rendkívüli a téma, feltétlenül szavakért kiáltott.

Ölellek szeretettel: Icu

2135
mami - 2014. július 15. 07:33:08

Kedves Judit!

Nem volt könnyű megírnom az Eutanáziát. De ez így nem is való. Megírni "könnyű" volt de nem akartam megjelentetni. Kicsit erősnek éreztem az elmúlást szeretteim ilyetén távozását így bemutatni. Dehát ez mégis csak az élethez tartozik, döntöttem. És jól tettem. Még 2012, vagy 2013 elején történt, hogy Józsi írt nekem, hogy Joó Gábor színművész érdeklődik az Eutanáziám iránt. Nagyon meghatódtam. Azt azóta is sajnálom, hogy nem tudtam meghallgatni a színművész előadásában. De épp ez az írásom tanított meg arra, hogy mindenről kell írni és annak aki írni tud. Az olvasó meg eldönti, hogy melyik írás az amit magáénak érez. Az Eutanázia is ilyen írás. Egyrészt mert szinte mindenki érintett a témában, másrészt szinte mindenkivel eset már meg, hogy nem kapta meg azt az orvosi ellátást ami elvárható lenne azoktól akik tőlünk kapják a nem kevés jövedelmüket (mert ugyan ki látott már akár kezdőbe is, de szegény orvost?!) és ki látott már olyat, hogy a félrekezelt beteg helyett a munkáját nem megfelelően végzőnek kellett volna a másod, vagy sokadik receptet kiváltani. Még szerencsés az ember ha túléli a gyógyítást... Eutanázia! Nagy kérdés. Vajon megkapjuk erre valaha is a választ?

Szeretettel: Jártó Róza /mami/

686
T Pandur Judit - 2014. július 12. 23:59:00

Kedves Mami!

Nehéz dönteni mások élete fölött, pláne ha szerettünk is az, akinek a sorsa fölött dönteni kell. Érthető, hogy vitáztatok rajta. A sors végül megkímélt benneteket a döntés felelősségétől. Őszinte, szép írás!

Az eutanáziáról sok vita folyik a felszínen, elég képmutató módon, mert a láthatatlan eutanázia már rég óta működik ebben az országban. A pénzügyi korlátozások, a várólisták, az anyagi okok miatt elutasított a kezelések, nem jelentenek tevőleges közreműködést az élet befejezésében? Bár ezt a szó szoros értelmében nem lehet eutanáziának nevezni, mert eutanáziáról csak a betegnek a halálba való beleegyezésével beszélhetünk. A kivárhatatlan várólisták, és az anyagi okokból visszautasított kezelések inkább a szimpla gyilkosság kategóriájába tartoznak.

Judit

2135
mami - 2014. július 10. 07:04:54

Kedves Viola!

Kedves Márta!

Tény és való, hogy az Eutanáziám megírásához egy videó-cikk adott ihletet. A téma meg itt volt, hisz a szülők sosem lesznek elfeledve.

Egy 13 éves leukémiás gyermek fordult bírósághoz, hogy engedjék őt meghalni. Az egyik érvelése az volt, hogy ha ő azt tanulta mint templomba járó, hogy halála után a mennyország vár reá mint gyermekre, akkor mért szenvedtetik itt a földön, még a papok is.
Nagyon megrázott a videó. Egyben bennem is felvetődött, hogy mért várják el az orvosok és az egyház, hogy szenvedjek ha halálos beteg vagyok. Mért nem hagynak nyugodtam, békében elmennem. Nem új dolog az eutanázia iránti igény, hisz mint már Seneca is mondotta:

"Ha az egyik halált fájdalom és szenvedés kíséri, a másik pedig egyszerű és könnyű, miért ne válasszam az utóbbit?"

Kedves Viola! Kedves Márta! Köszönöm, hogy olvastátok kis írásom.

Szeretettel: Jártó Róza /mami/

3920
lilapetunia - 2014. július 08. 18:51:37

Kedves Róza /mami/!

Mélyen személyes, öszinte, szép írásodhoz szeretettel gratulálok.
Bár én másképp éltem meg az ilyen értelemben -- mint legidösebb generáció -- öreggé válást, át tudtam érezni annak a szépségét, ha valakinek van még kihez szaladnia, akkor is, amikor már régóta sokféle felelösség nyomja.

Kérdezted a véleményem az eutanaziáról. Most is csak megerösíteni tudom, amit azt hiszem, hogy már írtam: jó lenne, ha mindenkinek megadatna saját magának a döntés lehetösége.
Tudod, én hiszek a reinkarnációban. S bár úgy gondolom, hogy sokszor az életben nem szabad valami elöl elmenekülnünk pusztán a fájdalom miatt, azt hiszem, hogy a közvetlenül a halál elötti idöszak nem ilyen. Amikor már biztos a vég, amikor csak értelmetlen a szenvedés -- akkor mivel lehetne "magyarázni"? Lehet, hogy annak a léleknek már lenne helye máshol, miért kell szenvedni hagyni? Hogy nagyon meggyötörten kelljen útra?
Két különleges pont van az életünkben: a születés és a halál. Bejárat és kijárat. A bejáratnál természetes dolog, hogy segítünk az érkezönek, a kijáratnál viszont nem szabad?
Sok mindent tudnék még írni ezzel kapcsolatban, talán majd máskor.

Még egyszer szeretettel gratulálok:
Márta

277
farkas viola - 2014. július 08. 06:57:26

Kedves Róza!
Szívből jövő őszinte írás, gratulálok.
Szeretettel olvastam: Viola Rose

2135
mami - 2014. július 08. 06:51:44

Drága Erzsikém! Ez még egy 2011-es írásom, itt a HM oldalon már a magazinban is megjelent és antológiában is, de az oldalra nem került a figyelmetlenségen miatt. Most ezt pótoltam.

Bizony nehéz volt elfogadnunk, hogy nem lehetünk már soha többé gyerekek.

Szeretettel: Jártó Róza /mami/

4694
Rzsike - 2014. július 07. 23:06:20

Ismerős.Minta helyettem írtad volna.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.