Jártó Róza: Ma tíz órakor
Hajnal felé tudtam csak elaludni.
Mégis a felkelő nap első sugarával már én is indultam a konyhába, hogy az aznapi első kávémat megigyam. Fogtam a kávéfőzőt. Lecsavartam a felső részét. A kávétartóból a szemetesbe borítottam a még nedves zaccot. A mosogató csapja alá tartva, elöblítettem az alkatrészeket. Megráztam, hogy a víz leperegjen az öblös részéről. Az alját belehelyeztem. Most is fordítva tettem bele, hogy kevesebb kávé férjen a tartóba, és így ne azt a méregerőset igyam, amit Zoltán szeretett. Ilyenkor, mikor nem volt velem, akartam egy jó, igazán az én ízlésemhez igazítva lefőzni a kávét.
A kávéfőzőm is egy jobb napokat látott Seherezádé típusú volt. Abból a közkedvelt kotyogó fajtából való. A szép porcelán kiöntője már rég eltört. Most egy zománcozott bögrét raktam alá, amit ha kifolyt a kávé, csak ruhával megfogva tudtam kiemelni a kotyogó kávékiömlő csöve alól. Most is, mint annyiszor már, arra gondoltam, hogy ha a műszaki áruház felé járok, mindenképen veszek egy szép új porcelán kiöntőt. De évek óta gondolom ezt. Sokszor járok arra felé, de ha ott vagyok, sose jut eszembe a kiöntő.

Egy pillanatra, még a kiöntő vásárlás gondolatával foglalkoztam, el is felejtettem, hogy milyen nap is van ma.
Ma temetik Zoltánt. Tíz órakor.
És én nem lehetek ott... . A fia és a lánya nem szeretné. Tudom, hogy a búcsú nem attól függ, hogy ott vagyok-e, vagy nem vagyok. Mégis azt érzem, hogy muszáj ott lennem.
Az elmúlt hatvanhárom évem alatt, már rengetegszer voltam temetésen. Többször is, mint akartam. Persze, ez így elég buta dolog, még gondolatnak is. Az ember nem akar temetésre járni. De kell, ha akarunk, ha nem.

Tegnap elmentem a városba. A temetőbe, ahova Zoltánt helyezi a családja örök nyugalomba. A vasútállomásról taxival vitettem ki magam. Ott megkerestem az egyik temetőőrt, és megkértem, hogy mutassa meg a sírhelyet.
A temetőőr szemrebbenés nélkül tette el a kettőezer forintot, amit a kezébe nyomtam. Arra megkértem, hogy senkinek ne mondja el, hogy én itt jártam. Azt is mondtam, hogy Zoltánon kívül nem valószínű, hogy más családtagja, vagy hozzátartozója örülne ennek. Holnap meg, érthető módon, nem akarok jönni. Illetve akarok, de jobb, ha nem jövök. A temetőőr először a pénzre nézett, aztán rám.
– Értem hölgyem, és én is úgy gondolom, hogy holnap ne jöjjön – szólt bizalmas hangon.
A sírgödör helye már ki volt jelölve. Körbejártam a sírokat, hogy kik is lesznek az én Zoltánom szomszédjai. A mintegy tízméteres körben, ahol szétnéztem, két doktor is volt. A másik oldalon, egy egész család nyughelye helyezkedett el. Az idős szülők és feltehetően a menyük már örök nyugalomban voltak, a szerető fiúnak csak a születési éve volt a márványba vésve.
Körbenézve, megállapítottam, hogy általában minden sír rendezett. Egy kivételével. Az sem volt elhanyagolt. Ott is látszott, hogy valaha a hozzátartozók kijártak ide. De mostanra megkopott az arany bevonat a betűkön. Látszott, hogy nagyon rég nem volt lemosva a síremlék. Összességében megnyugodtam, hogy Zoltánom jó „társaságba” kerül.
Közvetlenül a kissé elhanyagolt síremléknél álltam és sírtam. Tudtam, hogy vége. Ez már megmásíthatatlan. Csak még magamat kellett rendbe tennem. Zoltán halott, nekem meg hogyan tovább…
3649
Oroszlan08 - 2014. augusztus 09. 21:47:14

Elolvastam még egyszer itt is drága Mami!Rose
Szeretettel gratulálok: Ica

524
BogIcu - 2014. augusztus 09. 21:20:00

Drága Mami!

Itt is nagyon meghatódva olvastam gyönyörű írásodat.
Átélhető, élethű.... egyszóval remek.

Ölellek szeretettel: IcuRose

499
magyareszter - 2014. augusztus 09. 14:14:02

Kedves "Mami"!

Nagyon szép ez az írás! Teljesen beleéltem magamat. Igazából, ahogy a kávéfőzést apró részletességgel leírtad, ha ezt valaki valahol, máshol, egy másik történetben így leírja, biztosan unalmas lett volna, de itt bevezetés volt a történethez, megteremtette az ide illő hangulatot, s ott említed meg Zoltánt, akiről tulajdonképpen szól a történet, illetve, sajnos a temetéséről. Gratulálok!
Sok szeretettel Eszter

4932
liliom54 - 2014. augusztus 09. 13:19:34

Drága Róza/mami!

Szomorú történetet alkottál.....Ez is az élet velejárója, hogy mindnyájan örökre, végleg elmegyünk....előbb-utóbb. Csak az nem mindegy hogyan és mikor.
Olyan élethűen, érzelemdúsan írtad meg, -, hogy szinte az olvasó kezét fogva vezettél lépésről-lépésre... Szinte átéreztem azokat az érzelmeket, amit a "titkos látogató, illetve kedves""gyászoló, - az elvesztett távozása miatt megélt....
A búcsú mindig fáj, főképp a végső búcsú, az elengedés, a belenyugvás.....Csak gratulálni tudok e szép prózádhoz!HeartRoseHeart
Szeretettel olvastalak: Ági/lilom54

2135
mami - 2014. augusztus 09. 07:38:57

Kedves Zsófi!

Mint itt oly sokan, én is az írásaimat egyesszám első személyben írom és zömében olyan témát választok aminek van /bőven van/ valóság alapja. Az írás ugyan régebben íródott, de megint egy ilyen történetet hallottam, ahol az élettársnak mint olyannak, jogilag, erkölcsileg csak azt engedték meg a másik fél gyerekei, hogy ápolja, hogy lelki társa is legyen az életének ebben az utolsó szakaszában a másiknak.
Drága Zsófikám! Örülök, hogy itt jártál és elolvastad kis írásom.

Szeretettel: Jártó Róza /mami/

2952
bruxinelli - 2014. augusztus 09. 03:59:30

Kedves Róza !

Szomorú az amikor a szeretteinktől is csak úgy búcsúzhatunk el, hogy nem lehetünk mellette az utolsó percig.Az pedig megdöbbentő, hogy a sírhelyet is ahova végső nyugalomra helyezik, csak pénzért lehet megtekinteni. A temetőőr bizalmassága pedig egyenesen felháborító.

Az egész történetet sikerült úgy megírnod, hogy egy temetés előtti hangulatot festettél le nekünk, benne a tanácstalanságoddal a hogyan tovább léttel.

Szeretettel gratulálok, Zsófi

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.