Balázsi Pál Etel: Helyzetjelentés 2 (2014. szeptember)
Drága barátnőm!

Ide kívánkozik a tegnapi levél utóirata:
Leszaladok a nappaliba és a szoba közepén egy ismeretlen valami, mozog. A sejtelmes félhomályban nem tudtam elképzelni, mi lehet, hiszen minden ajtó, ablak bezárva. Hol jöhetett be ez az ismeretlen? Kitalálod mi volt? Három lehetőséget kapsz, hogy kitaláld. Naaa?
Nagyot nevettem a feltételezéseiden. Mintha kitaláltam volna, hogy az elvarázsolt királyfira gondolsz leghamarább. Hát nem, nem az „elvarázsolt királyfi” volt.
A második megközelítésed egy kissé megriasztott, mert a bizony nem lenne sem kellemes, sem elfogadható lény a lakásban. Tehát a patkány elvetve.
A harmadik tipped, elfogadható lenne még az én számomra is, mert a kedvenc állatkáim, közé tartozik a süni.
Sajnálom, hogy nem találtad ki, de nagyon meglepődsz a valóságon, úgy ahogyan mi is.
A nappali közepén ott feküdt a félhomályban egy feketének tűnő kis ördögi lény.
Olyan állatról van szó, amitől gyermekkorunkban nagyon féltünk. Elterjedt az a mondás, hogy belekapaszkodik a gyerekek hajába, és kiszívja a vérüket. Estefelé, ha valamelyikünk meglátott egy ilyen csapongó lényt, sikoltozva szaladtunk a házba. Na, ilyenkor nem kellett könyörögjenek a szülők, gyertek be, késő van! Gondolom, ebből rájöttél, hogy mi volt a szoba közepén.
Képzeld! Egy denevér fióka a szobánk közepén. A lefekvés előtti szellőztetésnél az ablakon repülhetett be, amit az elhasadt függöny is igazolt. Látni láttunk esténként egyszer-kétszer csapongó, vadászó denevért, de ilyen közel soha. Álltunk, mint Bálám szamarai a jelenség láttán. Közeledni nem akartunk, illetve nem mertünk nehogy megijesszük, és repdesni kezdjen. Az ajtót nem volt tanácsos kinyitni, hiszen Misi, a megtermett kandúr talán épp rá várt. Ilyesmiért segítséget kérni hajnalban nem ildomos. Jó, de kitől is kérnénk segítséget? Ki ismeri a denevéreket közelebbről?
Sajnos mi sem tudunk többet annál, mint amit az iskolában tanultunk annak idején róluk. Annyit csak, hogy egyedüli szárnyas emlős. A védett állatfajokhoz tartozik. Testét szőrme borítja, amihez képest óriásinak tűnő nagy ( bio) radar fülei vannak, amik segítik a tájékozódásban az éjszakai vadászatkor. Öt ujját összefogó bőrszárnyai arasznyi nagyságúak is lehetnek.
Szerencsére, már nem élünk azzal a „vérszípó” félelemmel, mint gyermekkorunkban, de mégsem mertük megfogni. Kár, hogy nem láttad, azt a két emberi lényt, mármint minket, hogyan bíztattuk egymást a kis denevér megfogására.
- Te vagy az erős férfi! – mondtam a páromnak, azzal a gondolattal, hogy bátorságot nyer ettől.
- Na, persze! – szólt vissza. A kígyótól nem féltél bezzeg, amikor megfogtad, ettől a kis állatkától tartasz?
Ahogy közeledtünk a denevérhez, csapott egyet a szárnyával, mi visszaugrottunk. Ez megismétlődött egy párszor. Tanácstalanul néztük egymást, aztán a párom se szó, se beszéd, faképnél hagyott. Ott maradtam egyedül, a „kicsivel”. Aztán megjelent bőrkesztyűs kézzel, mint aki gyilkolni készül, határozottan a denevérhez ment, szárnyait behajlította és győztesen felemelte.
- Aha, most már értem! – mondta, van is, amitől féljenek ezek a bogarak, hiszen olyan ez a kis denevér, mint egy igazi ördög az éles fogaival. Látod, ezért nem csípnek itt a szúnyogok, összeszedik ezek a kis fülesek.
- Fülesek? Ezzel megadtad a kicsike nevét!- mondtam boldogan.
Rád gondoltam drága barátnőm, lehetnél a denevérünk keresztanyja – ugye elvállalod?
Tanakodtunk, mit tehetünk a tátongó denevér fiókáért? Annyit tudtunk még, hogy fejjel lefele lógó testhelyzetben pihennek. Vizet csepegtettünk a szájába, amit elfogadott. Éhes is lehetett, de nem voltak bogaraink, szúnyogok, amit feltálaljunk neki. A fejjel lefelé lógást megoldottuk a fásszínben egy rudat tettünk magasra, azt begöngyöltük ruhával amibe jól tudott kapaszkodni. Reggel felhívtuk az állatvédőket, örömmel jöttek a Füles-nek elnevezett denevérfiókáért.
– Egyel több – mondták. Akkor tudtuk meg, hogy a denevér populáció számlálása folyik.
Meguntad a sok denevérezést? Akkor ne olvasd el! Vagy már elolvastad?
Érdekes módon a szomszédok mind örvendeztek a denevérnek, csak az egyik kelt ki magából, hogy miért kellett megmenteni, hiszen tudja mindenki, hogy „vérszípók”!
Ez a mentési cselekedet hajnalban történt, de valahogyan a mai nap minket is az állatvédők-mentők csoportjába sorolt, mert a mai nap még történt valami.
Az ebéd utáni mosogatást befejezve, miközben kiloccsantottam a mosogatólevet arra lettem figyelmes, hogy valami vagy valaki nagyon figyel. Hát, ha figyel, gondoltam akkor én is megnézem miért? Lassan fejemet a figyelő szempár felé fordítottam. Elhűltem, talán még az álkapcsom is leesett. Életemben nem láttam ennyire lerobbant állatot. Néztük egymást. Tudtam, hogy fél, hogy éhes, hogy kölykei vannak, amit lógó telt csecsbimbói mutattak. Rögtön az éhező afrikai gyerekek képe jelent meg előttem.
Ő, egy elhagyatott, egy éhező, kivetett, vagy elszökött fajkutya, egy terrier volt. Nyúzott, éhező pofával, oldalbordáira száradt bőrrel, ingadozó, görcsös lábakkal, könyörgő szemekkel. Nagyot nyeltem, szinte elsírtam magam.
Beszélni kezdtem hozzá, közben férjemet hívtam, hogy készítsen valami ételt ennek az éhező állatnak. Hangom megnyugtatta, közelebb jött kapunkhoz. Férjem is beszélt hozzá. Amikor úgy éreztük, hogy valamennyire elfogad, hogy legyőztük félénkségét a kutyák tálával kimentem a kapu elé, de ő félelmében (tapasztalatból) eltávolodott.
Nem tőlem ijedt meg. Ekkor jelent meg az egyik szomszéd, fejszével a kezében.
- Ne adjon enni ennek a kutyának! – szólt rám gorombán. Ő, fogja meg a tyúkjaimat!
Felháborodtam.
- Magának semmi köze kinek vagy minek adok enni!
- Hiszen ez az állat még egy tyúkot sem tudna megfogni – jegyezte meg a férjem.
- Hát ez igaz, nem fogott meg egyet sem, mondta bátortalanul.
- A maguk kutyáit évek óta etetjük – jegyeztem meg csendben, nem panaszkodott soha ezért.
Letettem az edényt, miközben férjem füttyögtetett és hívta a kutyát. Addig nem jött elő, amíg a kapun belül nem voltunk és a szomszéd nem változott kámforrá.
Azóta a napi egy-két pohár pálinka megmarad az üvegben.
Annak örvendeztünk, hogy kerülő úton visszajött és jól lakottan távozott.
Talán ismét megmentettünk egy teremtményt és annak kölykeit, amit egyesek nem néznek jó szemmel.
Várjál csak! A férjem nagyon izgatottan keresi a fényképezőgépét, mert olyan nagy… (nem értettem mit mondott) látott s mennyek én is ki, hogy lássam.
Búcsúzom. Holnap még írok.
Szeretettel gondolok Rátok,
Rebeka

2014-07-29
3313
paltetel - 2014. szeptember 12. 17:01:09

Kedves Zsolt!
Lehet, hogy neked hihetetlen az un. "túlzsúfolt" események sorozata, de bevallom így történt és történnek a dolgok itt a hegyekben, az erdőben, a vadonban. A természet gazdag élménnyel lát el.
Örvendek, hogy olvastál és köszönöm a gratulációt.
Üdv. Etel

4690
antalzsolt - 2014. szeptember 12. 07:09:45

Kedves Etel!

Igazán jól áll a "levélírás''! Bár bevallom, ha én lennék a barátnőd, ami lehetetlen, mert férfi vagyok, kissé kételkednék ebben a már-már túlzsúfolt, fúrcsaságokkal ömlesztett környékben. Persze lehet, hogy tényleg van ilyen, akkor viszont nincs más tennivalóm, el kell mennem oda, és meg kell győződnöm róla, hogy igenis létezik.

Gratulálok! Smile

Üdv: Zsolt

3313
paltetel - 2014. szeptember 09. 13:36:54

Drága Éva!
Olvasva visszaemlékezésedet a denevérrel kapcsolatosan, nem nevettem, hahotáztam, ahogyan magam elé képzeltelek a konyhában, bukósisakkal kergetve a denevért.
Ezek az "élmények" mindig megmaradnak és néha előjönnek amik színesebbé teszik napjainkat.
Köszönöm elismerésed írásommal kapcsolatosan. Az én örömem is hogy olvastál.
Szeretettel, Etel

3313
paltetel - 2014. szeptember 09. 13:20:39

Kedves Márta!
Annak örvendek, hogy elgondolkoztál a történeten. sajnos a denevért nem lehet megtartani, de jó helyre került. A kutyust is befogadta egy odavalósi család. Valóban a gyerekek kérésére.Már szépen épül, a kölykei pedig kerekednek.
Jól esik gratulációd.
Szeretettel,
Etel

3392
lambrozett - 2014. szeptember 08. 19:51:33

Írásodat néhol mosolyogva, néhol komolykodva olvastam. A lényeg az, hogy mindvégig ide-tapasztott a monitorra a szöveg, mert kifejező, választékos és közérthető a fogalmazás-módod. (Anno a nyolcvanas évek elején én bukósisakban hajkurásztam a lakótelepi konyhánkban egy véletlenül arra-tévedt - felnőtt - denevért. Smile Sikerült kiterelnem.) Szeretettel és örömmel voltam Nálad. Éva

3920
lilapetunia - 2014. szeptember 04. 17:23:28

Kedves Etel,
örülök ennek a történetnek, többször visszatértem hozzá. Elsö nap még csak annyit akartam írni, hogy de jó, hogy olyanokról írtál. akik nem egyböl megölni igyekeznek az állatot. Aztán, ahogy töprengtem rajta, más történetek is eszembe jutottak, több olyan, ahol egy család 1 tagja örült volna, ha megtartja a házba tévedt kisállatot (gyerek, aki pókot gyüjt, kiskigyót, stb.) de általában a többi családtag ezt nagy ellenkezéssel fogadta.
Azt hiszem jó lenne ezen a téren is valami egészséges egyensúlyt találni, mert néha úgy tünik, hogy csak a két véglet a jellemzö.

Szeretettel gratulálok írásodhoz,
Márta

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.