Jártó Róza: Az ajándéknap (2014. szeptember)
Kellemes reggelre ébredt.

Tudta, hogy ez egy különleges nap lesz. Nem mintha készült volna bármire, de az ilyesmit megérzi az ember. Ebben a hangulatban itta meg a reggeli kávéját a már kialakult rítus szerint.
A kis piros-pettyes bögrében vizet engedett és abba beletette a három cukorpótlót. Így rakta a mikróba’ és melegítette a vizet majd forráspontig. Míg dolgozott a mikró’, addig elő-vette a kávéport és egy kis műanyag kanalat. Arra is maradt ideje, hogy a gyógyszeres dobozt is az asztalra tegye.
Mikor leállt a mikró’, kivette a bögrét és a szokásos három csapott kiskanálnyi kávét be-leszórta. Megkavarta és a gőzölgő italt a gyógyszeres doboz mellé tette. Egyenként vette elő a gyógyszereket. Mind a hatot. A levelekből kiszedte a reggeli mennyiséget és az asztalra tette a bögre mellé. A gyógyszeres dobozt visszatette a helyére.
Odaült az asztalhoz, a fülhallgatót a fejére illesztette. Minden reggel, már majd’ egy éve ugyanazt a zenét hallgatta, Grieg Peer Gynt-jéből az örökbecsű Solveig dalát. Mire a dallam felcsendült, már itta a kávét és szemenként, szépen sorba kapta be a gyógyszereket. Nem for-dult elő, hogy változtatott volna a sorrenden és az sem, hogy változtatott volna a dalon…
Ez volt az életében a rend, a változatlan, az érzés, hogy még él, hogy még van reggel, és ha nagyon akarja, van tennivaló is. Ha nem akarná, akkor csak szólnia kellene, és jönnének a lányai s körülette mindent elvégeznének. Nem mintha annyira gyenge lenne, de a két lánya evvel akarta kimutatni a szeretetét. Így is, ha akarta, ha nem, szinte havi rendszerességgel jöttek és elvégezték körülötte a nagytakarítást.

A kisebbik meg minden héten elvitte vásárolni. Nem mindig ugyan azon a napon, de jött rendületlenül, közben a kocsiban megállás nélkül beszélgettek. Az üzletekben belekarolva, a lépteit az ő nehézkes járásához igazítva vezette végig, mindent megmutogatva és elmondva, mit mire használnak. Volt, hogy egészen a hatvan kilométerre lévő Tescóba vitte, mert szere-tett volna még többet az anyjával lenni. Persze nem volt minden héten vásárolgatás, de pár dolgot, ami épp a heti főzéshez kellett, vagy az unokáknak, azt megvették ilyenkor.
A másik lánya, aki jobban anyás’ volt, gyakran sajnálkozva mondogatta, mennyire irigyli a húgát, merthogy van lehetősége ezekre a kis kirándulásokra az anyjával. Ő is szeretett volna részt venni ezeken, de szinte lehetetlen volt összehozni időben, mert több műszakban dolgo-zott és neki a nagycsalád mellett keményebb élete volt, mint a húgának.

Ha így nézte a dolgokat, akkor elmondhatta, hogy ő igazán ki van kímélve. Persze tudta ő és a gyerekei is, hogy ez nem volt mindig így. Sok volt a tragédia, munkanélküliség, a nélkü-lözés az életében, de két lányát és fiát gondosan nevelve készítette fel az életre. Mikor a nagy-lánya férjhez készült, akkor a fiatalok elmondták a terveiket.
– Mami, pár évig anyumnál lakunk, de csak annyi ideig, hogy egy kis házat vegyünk. Most is van anyám közelében egy kicsi, de takaros ház, ami nekünk nagyon tetszene – mondotta a leendő veje.
Ő semmit se szólt, de az esküvő előtti napon elment a gyerekekhez és elhívta őket az ügyvédhez. A lánya és az, aki holnaptól a veje lesz, igencsak meglepődött mikor az ügyvéd elébük tette az ajándékozási okiratot. Titokban megnézte azt a kicsi házat, ami tényleg ap-rócska volt az egy szoba- és mellékhelyiségeivel, de volt helyes kis udvara, és ami a lényeg, hogy téglából épült nem vályogból. Persze az se volt utolsó szempont, hogy a fiatalok egyedül lakva, eleve önállóan kezdhették az életüket.
Senki nem tudta, hogy honnan lehetett az anyjuknak erre pénze, de gyanították, hogy a romos kisházára felvett felújítási kölcsönből csípett ki egy részt. Ha így volt, ha nem, érezte a nagylány az áldozat súlyát, mert azt már ő is tudta, hogy bizony minden pénzbe kerül és nem is kevésbe.
Az anyja meg a gondjai ellenére mindig rendes ruhában járatta őket, és amire nagyon mu-száj volt, előteremtette a rávalót, akár iskolai kirándulásról volt szó, akár gálaruháról az érett-ségi bankettra. Persze ez csak egy ok volt arra, hogy ennyire ragaszkodott ő is és a másik két gyerek is az anyjukhoz.
Azt is látták, hogy fogy az ereje. Nem volt ugyan öreg, hisz épp csak pár éve lett nyugdí-jas, de rengeteget dolgozott a családért és úgy, hogy ők mindig megkapták, ami nekik szüksé-ges volt ahhoz, hogy igyekvő, szerethető emberré váljanak. Úgy érezték, hogy most rajtuk a sor. Nem tolakodóan, de itt voltak az anyjuk közelében.

Még be sem fejezte a reggelit, még fel sem öltözött a félig bénult kezével, mikor csöngött a telefon. Felvette. A lánya volt, hogy mindketten jönnének egy kis kirándulásra, ha neki az időpont megfelel.
Persze, hogy megfelelt!
Háromnegyed óra múlva érkezett a két lány a házhoz. Megitták a kávét, amit az anyjuk készített és melegen tartott, ettek a pogácsából, ami most is friss és meleg volt, pedig tudták, hogy a fagyasztóból vette elő a mama, direkt ezekre az esetekre tartogatva, mikor nem vártan beugrik valaki.
Beültek a kocsiba. Ő a kisebbik lánya mellé előre, a másik lány meg hátra. Lágyan ringa-tódzott az autó, egy újabb kiadású Laguna márkájú, minden extrával felszerelve. Az anya na-gyon élvezte az órákat, amit a lányaival töltött.
Nem is a történésekre, hanem a hangulatra emlékezett, mikor késő délután hazaértek. Lát-ta a lányok nevető szemét, látta a boldog, kedves arcukat és tudta, hogyha nem is emlékszik minden percre, ez a nap azt nyújtotta neki, amit reggel ígért.
A lányok bekísérték a házba.
Akkor tűnt fel nekik, hogy ő mennyire húzza a lábát, mennyire le van lassulva. Mire beér-tek a házba, már érthetetlenül beszélt. Hamar levetkőztették és lefektették, miközben az orvost tárcsázták a telefonon.
Az orvos injekciót adott neki, és hívta a mentőket.
– Stroke – állapította meg.
Akkor ő ránézett a kisebbik lányára, aki az ágya mellett állt és megfogta a kezét.
– Ez volt… a legszebb napom – suttogta alig forgó nyelvvel, de tisztán érthetően.

Azzal lehunyva két szemét, bezárkózott az öröklét ajándék-világába, ahonnan – megérezte a két lány – nincs visszaút…
/2014./
2135
mami - 2015. november 06. 01:10:34

Kedves Kék nefelejcs! Drága Barátnőm!

Sajnos én is átéltem hasonlót. Igaz nem arról szól írásom és éltem is az írói képzeletemmel...
De tudom milyen mikor valahogy rá jön az ember, hogy az a pár napos kórházi bent lét élete utolsó kalandja is lehetett volna.

Szeretettel: /mami/

2135
mami - 2014. szeptember 30. 22:48:41

Erzsikém! Köszönet kedves szavaidért!Rose

/mami/

2135
mami - 2014. szeptember 24. 22:26:55

Aranyos Juditkám!

Én nem érzem szomorúnak a történet végét, csak véglegesnek. Ez az út eddig tartott. Mégis azt éreztem én is, hogy érdemes volt végig járni. Én is most kicsit elköszönök. Aztán megint jövök, ha lesz még dolgom. Ha nem, akkor is szép volt amit itt hagyok.
Köszönet az olvasásért!

Szeretettel: Jártó Róza /mami/

686
T Pandur Judit - 2014. szeptember 19. 18:51:32

Kedves Mami!

Tanulságos, és szép történet! Nekem az nagyon megható, hogy a lányai így viszonozzák a szeretetet, és a törődést, mert nem sok példa van erre. Inkább azt látom, hogy a gyerekek megkapnak mindent, sokszor erőn felül, vagy a szülők rovására, és természetesnek veszik, hogy az nekik "jár". Amikor meg a szülők szorulnának segítségre, "nem érnek rá".
Kár, hogy ilyen szomorú végét írtál neki, a cím alapján nem gondoltam, hogy az ajándék nap az utolsó nap lesz...


Judit

2135
mami - 2014. szeptember 16. 07:57:17

Zsófikám!

Ahogy Te is mondottad: minden novellában ott rejlik az igazság is, hisz ami nem velünk az másokkal történt meg.

Szeretettel: Jártó Róza

2952
bruxinelli - 2014. szeptember 14. 09:20:49

Édes Rózsikám !

Nagyon megható történetet írtál egy édesanya keserves életéről. A történet igaz is lehetne annyira élethűen ábrázoltad a körülményeket. Egyszer azt olvastam , hogy minden megírt történet megtörténik valahol a nagyvilágban és semmi sem kitalált. Sajnos nem tudhatjuk még, hogy mi indíthatja meg a " fantáziánkat", talán az univerzum rezgései, milliárdnyi részecskéi üzennek: -Írd meg ezt, vagy azt ! Neked sikerült.
Szeretettel olvastalak és gratulálok, Zsófi

2135
mami - 2014. szeptember 06. 07:31:28

Kedves Yolla!

Kedves Eszter!

Abban mindnyájan egyet kell, hogy értsünk, hogy a legkiszolgáltatóbbak a gyerekek és az idősek. Szeretnék írásaimmal rámutatni, hogy mennyire kevés az ami. a boldogsághoz, a megelégedettséghez kell ami egyáltalán nem pénz kérdés. Igaz, nagyon sok írásom tartalmaz életrajzi elemeket, mégis ezek alig-alig súrolják az életmű kategóriát. Azt meg ugyan ki vitatja el tőlünk, emberektől, hogy csak rajtunk múlik a boldogságuk, a boldogulásunk. Most az írásom nézzük és számoljunk kicsit: Ha elmegy valaki vásárolni kocsival ( mert épp megteheti) az egy adott idő. adott benzin, de ha vele megy a nővére is és az édesanyja is, akkor sem nő az idő, de még a benzinre se költ több pénzt és mégis három, lelkiekben megerősödött ember az aki hazaér. Az meg, hogy rámutatok, hogy használjunk ki minden időt amit még együtt tölthetünk...

Köszönettel az olvasásért: Jártó Róza /mami/

499
magyareszter - 2014. szeptember 06. 05:16:07

Kedves Róza!

Azt hiszem, hogy sokan vagyunk úgy, nem is a haláltól félünk, hanem a hosszú öregkortól, ha azt betegségekkel, kiszolgáltatottan kell átélnünk. Tudjuk, hogy el kell menni, de persze ragaszkodunk szeretteinkhez és mi más tudna leginkább örömet szerezni, mint gyermekeink.
Nagyon szép történetet írtál a búcsúzásról.
Gratulálok! Sok szeretettel Eszter

4409
Yolla - 2014. szeptember 04. 11:15:52

Kedves Róza!

Megható történet, sejtésem szerint, valós alapokra épült.

Gratulálok sok szeretettel: Yolla

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.