Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Müller Márta: Megsárgult lapok - Második történet (2014. november)
Egy régi könyv megsárgult lapjai. Sokan nem szeretik a régi, sokat használt könyveket. Talán vírusoktól félnek? Nem tudom. Én azok táborába tartozom, akik kedvelik őket. Jó egy antikváriumban lapozgatni öreg könyveket, amelyek nemcsak az őket írókból, készítőkből, de az egykori olvasóikból is őriznek néha valamit. Van olyan latin nyelvű könyvem, melyben egykori olvasója -- nem tudom, hogy ki volt, mert a könyvet használtan vettem -- ceruzával sok helyen hozzáfűzte a maga gondolatait. Nem haragudtam rá, csak néha kedvem lett volna vitába szállni vele.

A szívemhez legközelebb álló sárga lapok a több, mint negyedszázada meghalt nagyanyám imakönyvében vannak. Kedves nekem ez a könyv, pedig én az Istenkeresésben más utat választottam. Hiszek, és tisztelem az ő hitét. Sőt, valamiképpen csodálom is. Azt mondják, hogy kevesen vannak, akiknek nem kell a pokolra menniük előbb ahhoz, hogy eljussanak Istenhez, az igazán mélyükből fakadó hithez. Azt hiszem, hogy az ő hite ilyen volt.

Az imakönyv eredetileg az apáca testvéréé volt. Az elején benn áll szépen formázott betűkkel a neve, és egy dátum: Sátoraljaújhely, 1913. Szeptember 8. Több, mint száz évvel ezelőtti írás: mikor az imakönyvüket a kezembe veszem, itt vannak velem mind a ketten. Mikor az elsárgult lapokat nézem, rájuk gondolok, és látni vélem egy-egy oldalnál őket, látni egy-egy képben, ahogy örökre megmaradtak bennem.

A kedvenc idézetem ebből a könyvből olyan, hogy még kettőjükön túlmutatóan is jelentősége van a számomra. Hozzásegített ahhoz, hogy ne vegyek egy kalap alá mindenkit, aki az egyházhoz tartozik. Mert vannak olyanok is, akikkel bizony én nem szeretnék közösségben lenni, és itt most nemcsak az inkvizíció rémtetteire gondolok, amire persze szintén igaz ez. Sokkal inkább egész életemben úgy éltem meg, hogy mindenhol vannak ilyen emberek is, meg olyanok is. Az egyházakban is. Vannak igaz hittel hívők, és vannak, akiknek csak álca, függöny a hit.
Most, ebben a kis írásban, csak az igazán hívőkről szeretnék szólni. Ez az emlegetett idézet azt mutatja a számomra, hogy nem baj, ha sokféle módon közelitünk Isten megértése felé, másmilyennek tűnő utakon is juthatunk hasonló belátásra. Ez az idézet a hatodik napra készített elmélkedésből való: (Az idézetekben mindenütt megtartottam a régi helyesírást.)
„Szabad akaratot adtál, Uram, a melylyel követhetem, vagy ellenszegülhetek jóra indító kegyelmed buzdíttatásának. Kezembe tetted le üdvösségem eszközeit, s ha a kegyelmet el nem hanyagolom, a mely bennem munkálkodik, mindent megtehetek azáltal, aki engem megerősít. Mert sem gyengeségemben magamra hagyni, sem szabadságomban akadályozni nem akartál, hanem bölcsen rendeléd, hogy Tőled segítve, de teljességgel nem kényszerítve, közreműködjem természetfeletti rendeltetésem elérésében.“
Mennyire igaz ez! Isten és a szabad akarat mélyen összetartoznak. Isten nem akarja, hogy eladjuk a lelkünket, senkinek se. Nem azt várja tőlünk, hogy pusztán engedelmességből kövessük. Sokkal inkább azt szeretné, hogy találjuk meg magunk azt a tevékenységet, azokat a módokat, ahol jót adhatunk, jót cselekedhetünk. Nem elnyomni kell ebben a folyamatban önmagunkat, hanem rátalálni magunkra, mindarra a belül hordozott jóra, ami vagyunk.

Sok kis apró könyvjelző van ebben az imakönyvben. Talán a könyvjelző nem is a megfelelő szó rájuk, olyan apró kis képecskék, melyeket feltehetően a templomokban árulnak ünnepnapok alkalmával. Ezenkívül van benne két igazi fénykép is. Öreg, megsárgult lap ez mindkettő. Az egyiken nagyanyám és nagyapám vannak rajta, olyan fiatalon, ahogyan én természetesen soha nem láthattam őket. Fényképésznél készült kép, ennek se hiányzik már sok ahhoz, hogy százéves legyen. Nagyanyám és nagyapám ülnek egymás mellett, nagyanyám egy könyvet tart a kezében, mintha mind a ketten abból olvasnának. Vajon milyen gondolatokkal, milyen érzésekkel mentek a házasságba? Senki sem tudja. De az imakönyv egy kicsit talán segít. Mit is ír az „Ima az eljegyzés előtt“ című részben?
„Szívet óhajtanék, a mely mélyen érez; lelket, a mely eszményekért hevülni tud; akaratot, a melyet irányából sem a szenvedélyek vihara, sem az élet kicsinyes küzdelmei kizökkenteni nem tudnak. Szóval oly élettársat akarok választani, Uram, a ki mindenben a mindenem lesz, s életem összhangját nemtelen indulatokkal megzavarni nem fogja.“
Én a reinkarnációban hiszek, hiszek abban, hogy sok-sok életem lesz még. Kívánhatnék-e az itt megfogalmazottnál szebbet a társra találásban magamnak az eljövendő életeimre?

Nagyanyám kilencvennégy éves volt, mikor meghalt. A leggyakoribb kép, ahogy magam előtt látom, az az, ahogy kis foteljában üldögélve csendesen imádkozik. Mit imádkozott a leggyakrabban? Hol vannak a legelhasználódottabb lapok az imakönyvében? Valószínűleg sokan kitalálnák a választ: „Ima csendes kimúlásért“. Igen.
„Ha szenvedéstől és betegségtől meggyötört szívem elgyengülne az üdvösség elleneivel folytatott harczban, s a halál borzalmai erőt készülnének venni rajtam: irgalmas Jézus, könyörülj rajtam.“
Kórházban halt meg, valamikor egy éjszaka, amikor senki sem tudott mellette lenni. Senki sem? No igen, miközülünk. De én biztos vagyok benne, hogy Isten vele volt. Mindig. Vele volt, vele maradt, és vele lesz. Mert ő nem hagyta el soha a hitét.

Megsárgult lapok. Mi lesz veletek, ha majd már én is elmegyek? Lesz-e majd, aki szívesen forgat benneteket?
Megsárgult lapok. Ti nem jöhettek velem, „csak“ a hit, a remény és a szeretet.

***
Azt írtam az elején, hogy ebben a kis írásban csak az igazán hívőkről szeretnék írni, akiknek nem játék a hit, hanem mélyen átélt valóság. De nem tudok csak erről írni. Nem tudok, mert féloldalasság érzés támad bennem, ami nem tudom, hogy csak az én betegségem-e, de gyakran előjön. Szabad idealistának lenni? Szabad tiszta hitben nevelni? Lehet máshogy? Biztosan lehet és lehetséges éppen olyan jól.
Szép hitükben kitartott nagyanyámnak és a nővérének hogyan alakult az élete?
Nagyanyám testvére elmúlt már hatvanéves, mikor Magyarországon felszámolták az apácarendeket, apám hat éves volt, mikor nagyapám elköltözött egy másik nőhöz. Megszűnt-e a hitük azáltal, hogy konfrontálódott a valósággal? Nem. De bezárultak. Önmagukban hordozták azt, amiért élni érdemes.

Nem hiszek a véletlenekben. Most, mikor ezt a kis emlékezést írom, egy olyan könyvet olvasok, amely arról szól, hogy egy fiatal, aki sok idealizmuson, sok szép könyvön nő fel, hogyan radikalizálódik. Azért, mert komolyan vesz olyat, amit mások nem?
Akik nem radikalizálódnak, azok már mind konformisták lennének? Olyanok, akik azt tekintik a felnőtté válás mércéjének, hogy megtanulták megkülönböztetni, hogy van a könyvek világa meg a valóság világa? A hité és az életé? Amelyek mindig és szükségszerűen különböző világok? „Akit anya szült, az mind csalódik végül“. Vagy azért, mert követni próbálja a hitét, vagy azért mert elárulja?
Mikor megnyílnak az emlékezés kapui, ne essünk abba a csapdába, hogy azt képzeljük, bármelyik pillanatban újra be tudjuk zárni őket. A gyerekkorom, a fiatal korom világa betolakodott megint, miközben nagyanyámra gondoltam.
Miben nőtt fel nem is csak egy generációnyi ifjúság? Àllandó kettősségekben, hamisságokban? Sok gyerek volt, aki egyszerre volt úttörő és ministráns. Olyan, aki büszkén énekelte a hivatalos propaganda lelkesítő dalait, és ugyanakkor vasárnap elment a szentmisére. Félreértés ne essék, egyáltalán nem kívánom ezt a szemükre hányni. A gyerekeknek semmi esetre sem, de talán még a szüleiknek sem. Azt szeretném, ha elgondolkodnánk rajta minél többen. Milyen pszichológiai környezetet teremtett ez? Mit sugallt akaratlanul is? Semmilyen elv, eszme nem fontos, csak adjuk meg a császárnak, ami a császáré, az Istennek, ami az Istené?

Ez az, amiben én nem tudok hinni. Elképzelek egy embert, aki végigjár az évszázadok során sok-sok életet: egyszer fáraó, egyszer kommunista, egyszer… de minek folytassam? Mi a hitele? Tudnék én az ilyen embernek hinni? Mi ő? Mit teremtett magából? Meg tudja legalább önmagának fogalmazni? Ahogy ma a világot látom, sokan az ilyen váltásokat egy életen belül is meg tudják tenni. Nagyon szomorú.
De miért? Nem elképzelhető, hogy valakinek tényleg megváltoznak a nézetei? Fejlődik, látása és értelme kitágul, és már másként látja a világot? Nemcsak elképzelhető, de valamelyest még természetes is. Ha nem állunk meg a fejlődésünkben, akkor életünk végéig változunk. A kérdés a hogyan. Hogyan? Melyik irányba, és milyen módokon. Tudjuk-e hitelessé tenni ezt változást, vagy a változások során nem megtaláljuk, hanem elveszítjük önmagunk.

Nagyon nehéz kategória ez: megtalálni vagy elveszíteni önmagunk. Van Camus-nek egy novellája egy katolikus papról, aki a sivatagban nem elmélyíti, hanem elveszíti a hitét. Ahogy addig a szeretetet hirdette, úgy azután a Gonoszt dicsőíti. Szeretik elhallgatni ezt a novellát. Legalábbis irodalomtanároknak nem ajánlják oktatásra. Miért? Kollektíven félünk szembenézni azzal, hogy mennyire tükrözi a valóságot?

Megtalálni önmagunk. Azt, amiben egy életen túlnyúlóan hinni tudunk, és amit minden életünkben képviselni tudunk. Nem szavakkal, vagy nem elsősorban szavakkal. Hanem megélve. Lehet-e úgy élni, hogy a mindennapokban megéljük a hitünket, és az életünk végén úgy érezzük, hogy „igen, így akartam, így reméltem“?
Amiért élni érdemes, azért meghalni is érdemes. Vagy megfordítva: amiért meghalni érdemes, azért érdemes élni.
***
Megsárgult lapok. Messzire szálltak tőletek a gondolataim. Merre jár ma, több, mint száz évvel a megírásotok után egykori írótok? Tud-e még az egyházában hinni?
Mert sem gyengeségemben magamra hagyni, sem szabadságomban akadályozni nem akartál, hanem bölcsen rendeléd, hogy Tőled segítve, de teljességgel nem kényszerítve, közreműködjem természetfeletti rendeltetésem elérésében.
Van-e egyház, amely tudja úgy szeretni az embert, hogy tiszteletben tartja a lelke szabadságát?
3920
lilapetunia - 2014. december 05. 12:42:28

Kedves kbszabo és mami!

A hónap elmúltával (mivel ez Tollforgató volt) tudom csak megköszönni a hozzászólásotokat.
Ez egy nagyon személyes írásom -- volt is bennem kétely, hogy nyilvánosan közöljem-e -- természetesnek érzem, hogy mindenkiben a saját emlékeit hozza elő. Azt hiszem ez a jó. A felnövekvő generációnak azok az évek már csak múltat jelentenek, könyvekből megtanulhatónak vélt történelmet. Minden kis emlékezés egy-egy adalék ehhez.

Még egyszer köszönöm.
Szeretettel üdv:
Márta

2135
mami - 2014. november 10. 15:30:46

Sok megsárgult lapot tesz az ember fiókjában élete során. Van amit néha megforgat másikokat évekig elő sem vesz. Másikoknál rájön az ember, hogy ha nem dobta ki, ha hagyta megsárgulni inkább akkor az a lap mégiscsak fontos valamiért. Én bőven abban az un.: átkosban nőttem fel, az ott töltött létem formált olyanná amilyen most vagyok. Mondom én ma is, hogy nem vagyok vallásos, és hogyan is lehetnék mégis az én fiókom mélyén ott lapult a kockás lap amire 1947 évben valaki lemásolta Szent Rita imáját. Név nincs, csak dátum és az, hogy Pécs. Mégis az én fiókomban sárgult meg az a lap...
A természet változik, az élet is változik akkor az, hogy ma ezt hiszük máskor azt miért ne hihető. Annyi a hatás ami éri az embert ami nemcsak a külsejét de a lelkét is formálja. Azt meg ki dönti el, hogy ez vagy az az irány a helyes?
Tetszik az írás!

Szeretettel: Jártó Róza

4338
kbszabo - 2014. november 03. 21:42:08

Én is voltam úttörő és ministráns egyszerre. Igazán egyik nézetet sem tettem magamévá. Akkoriban még, gyermek fejjel tudtam mindkettőben hinni. Egy tanárom látott vasárnap templomba menni, és kiállított az osztály elé. Nézzenek meg jól, micsoda veszélyes köpönyegforgató vagyok. Még az igazgatónál is közben járt az érdekemben, hogy fosszanak meg az úttörő nyakkendőtől, mert nem vagyok méltó rá. De ha kirúgnak volna a "pártból", az iskola nem lett volna 100 százalékosan úttörő tagságú, és az nagyobb baj lett volna, mint a vasárnapi botlásom Isten házában. A történet pikantériája, hogy néhány éve láttam a tanárt a templomban, amint buzgón imádkozott.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.