Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Bujdosó Miklós: 20 év
A kórházi folyosón álltam finom húslevessel a kezemben, amikor Bálint megszületett.
Hamar kiderült, hogy Ő az, mert sírásból kezdődő igazi oroszlánbömbölés pergette le a vakolatot, az amúgy tiszta szülőszoba bejáratánál.
Egy ápoló hölgy érkezett, kezében nagy, fehér csomaggal, melyből folyamatosan áradtak felém a hangok.
- Nézze csak apuka! Itt van a kisfia! - mondta, majd kissé kitakarva az apró csemetét, lassan felém nyújtotta. Egészen közel léptem. Óvatosan a mutatóujjammal megcirógattam az arcát és a tenyeréhez értem. Kitárta az ujjait, majd megfogta a kezem.
- De szép vagy Bálint! – mondtam. - Örülök Neked.
Ebben a pillanatban abbahagyta a sírást, egész testével felém fordult és figyelt.
- Ilyet még nem láttam! – álmélkodott a nővérke.
- Ilyet még én sem! – gondoltam magamban csodálkozva.

1.

Alig múlt egy éves, amikor Zuglóban, egy első emeleti rácsos kiságyban Bálint néhány színes játékával csörgött, majd hirtelen, egészen érthetően azt mondta; Apa.
Sok évvel később olvastam valahol egy ehhez hasonló, mégis más történetet. Íme:
- Kisfiam! – szólt az apuka a gyereknek. Mondd szépen, hogy apa!
- Anya! – mondta a csöppség.
- Apa! – mondjad szépen, jó?
- Anya! – ismétli a gyermek.
- B@zdmeg!
Ebben a pillanatban lépett be az anyuka az ajtón, és rögtön megszólalt:
- Megjöttem!
- B@zdmeg! – válaszolt a kisgyerek.
- Hogy beszélsz te, kisfiam! Ki tanította ezt neked?
- Apa! – mondta bölcsen a csöppség.

2.

Bálintnak szerencsére meg volt mind a négy végtagja, és mind a négy nagyszülője is.
Hogy ne keverje össze a nagyit a mamival, szüleimet Nagyanyónak, és Nagyapónak hívtuk. Náluk jártunk az újpesti kertes házban, ahol a jó szimatú őr, Szultán, a megtermett juhászkutya vigyázta a rendet. Macska, veréb nem jöhetett, cinke, rigó bátran füttyöghetett gyümölcsfás kis birtokán.
Dél körül érkeztünk Bálinttal. Legeltünk egy csöppet a kert sarkában napozó, folyton érő málnából, majd visszafelé jövet a ház felé, Bálintnak megtetszett Szuli folyton mozgó füle. Szuli a hasán hűsölt, és érdeklődve figyelte a kétlábúak tipegését.

Bálint a kutya mellé lépegetett, majd könnyű mosollyal az arcán, amúgy indián módra szőrén ülte Szulit, mint egy barátságos, lihegő lovat. Természetesen a füleibe kapaszkodott, úgy próbálta irányítani.
Kedves kutyusunk ilyet bizony, még nem tapasztalt, és óvatosan felemelkedett, nyergében Bálinttal. Lassan, vigyázva, nehogy leessen. Ahogy Bálint csúszni kezdett az egyik oldalon, a jó kutyu alákanyarodott hosszú derekával, hogy megvédje az eséstől. Vigyorogva tűrte, hogy a vágtázni vágyó királyfi paripának nézte. Okos volt. Több volt, mint emberi. Isten nyugosztalja már, valamely macskamentes vadászmezőn.

3.

Igaz, Bálintnak már szépen nőttek a fogai, mégis imádta az édes-mézes, kakaós pempőket, mint a jó tejbegrízt. Az egyik este épp ezt készítettem neki. Emlékszem, kopogó szemekkel vigyázta minden mozdulatom a tűzhely körül, és egy kanállal a kezében türelmesen várt. Egy darabig. Pár perc után már zenekari művet adott elő a kék műanyag partedli, a kanál, és a tányér segítségével az asztalon. Gyorsan megnyugtattam úgy fél kiló tejbegrízzel, rajta három púp kakaóval. A grízben vanília, a kakaóban cukor is volt, hát úgy ette Bálint, mint valami mennyei mannát. Gondoltam, veszek magamnak is egy keveset, mire a zenekar újra játszani kezdett. No, ennek fele sem tréfa, - gondoltam – és még egy adagot tettem Bálint tányérjára. Az étel fogyott, a tányér szinte megnagyobbodott, és a partedli mélyéről illatos kakaófelhő lengedezett szerteszét. Bálint szuszogott, de hősiesen szétkente az ízes pempőt a szája körül.
- Jól laktál, Te kis manó? – kérdeztem.
Rám pillantott az afrikai éhezők ártatlan tekintetével, és szomorúan kijelentette:
– Nem ettem sajnos semmit! - majd befalta az én adagomat is.

4.

A négy évesek már igen nagyok, szinte mindent tudnak a világról. Épp kacsákat, libákat kellett - volna – színezni az óvodában, mikor Bálint megérkezett.
- Merre jártál lelkem? – kérdezte Ági néni.
- Dolgom volt! – felelte Bálint öntudatosan, majd az asztal mellé ült. Először csak nézte, amint a többiek színeket álmodnak a madarak tollazatára. Keresett hát egy másik kitöltendő rajzot, egy kutyásat. Ki is festette, majd elégedett ábrázattal Ági néni elé tolta.
- De hát miért lila a kutya feje? – érdeklődött az óvó néni.
- Biztosan haragszik! – válaszolta bölcsen Bálint.


5.


Eljött ez a nap is. És innentől kezdve sok-sok éven át a fák lettek Bálint kedvencei.
Valahol a Lupa sziget mellett jártunk, amikor az egyik kanyargós, csalán lakta út mellett egy igazi fa Diadalívet találtunk, nagy örömünkre. Az öreg fűz az út egyik oldalán nőtt, majd jó két méter magasan, - mintha kíváncsi volna, - áthajolt az út másik oldalára, s ott letérdepelt. Pont középen pedig, épp az út fölött nyerget formázott vastag törzséből.
Odamásztunk fel, és onnan néztük a Dunán fürdőző tarka faleveleket.
Később a parton kavicsokat gyűjtöttünk, kacsáztunk, célba dobtunk, örültünk a nyár végi jó melegnek, végül életünkben először tüzet raktunk a szabadban. Sok száraz uszadék, és kis töppedt levelek parázslottak egybe, és mi néztük, miként éled és lobban el a tűz a kavicsokon. Oly sokáig néztük, addig üldögéltünk ropogós melegénél, hogy magunkkal vittük útravalónak a láng szeretetét, és azóta sem fázunk útjainkon.

6.

Érdekes nevek, barátságos helyek mindenütt vannak az országban. A Csacsi rét épp ilyen Budakeszin. El is költöztünk Budakeszire. Igaz, itt évekig kéthetente találkozhattunk, mert minket nem ismerő emberek eldöntötték, ez a jó nekünk. Mire Bálint hat éves lett, már felfedeztük az erdő összes arculatát. A fecsegő tavaszt, az ébredést, a forró nyarat gazdag állatvilágával, a számvető, színes őszt, és a lábnyomokkal teli telet. A Csacsi rét közepén, a tisztás ölén egy faház álldogál, hűs árnyékkal oldalainál, és egy nagy tűzrakó hely is gyakran hívogatja a kíváncsiskodókat. Igazából több út vezet ide fel, és ezek közül az egyik épp szánkózásra valóan lejtős, kissé kacskaringós, néhol huppanókkal teli. Napfényes téli napokon hallani lehet, mint szaladnak a kis erek a hó alatt a völgy felé.
Mi felfelé igyekeztünk. Elől Bálint, mögötte én. Bálint gyakran hátranézett, tudom-e, hová lépek, és mutatta is a léket, s a csúszós köveket. Figyelte mozdulataim, és én igyekeztem pont a lába nyomába lépni. A Virágvölgyhöz érve tanácstalannak tűnhettem, vajon merre induljunk tovább a három út közül? Bálint hozott döntést, és biztonságban felvezetett a rétre. Tüzet is raktunk, fóliában sütöttük kedvenc hagymánkat, a krumplit hajában készítettük, és némi szalonnát is pirítottunk hozzá. Már délutánra járt az idő, amikor az erdőn át, a ropogós hókupacokon keresztül a Vadaspark felé indultunk. A bejárat messze volt, és már azon tanakodtunk, induljunk-e hazafelé, amikor Bálint lábnyomokat észlelt a kerítés közelében. Addig követtük a mély csizmasüppedéseket, míg egy megmászható kerítésszakaszhoz vezetett minket. Három lépcső fel, ott egy kis falap lapult csepp lépcsőfordulónak, majd három lépcső le.
- Hát ez meg micsoda? – kérdezte Bálint.
- Palánkbérlet. – mondtam erre én.
- Tudod, amikor mi voltunk gyerekek, sokszor nézhettünk focimeccseket a szüleinkkel, vagy épp Pista bácsival, aki igazi rajongó szurkoló volt.
De bizony akadtak olyan hetek, amikor nem volt pénzünk bérletre, vagy belépő jegyre, és szégyen ide, szégyen oda, a nagy buzgóságunkban, hogy élőben lássuk a nagyokat focizni, átmásztunk a kerítésen. Ez volt a palánkbérlet. Persze ma már nem másznánk át. Nincs foci.
- Nézd apu, őzetető! – mondta Bálint.
És valóban, egy magvakkal, szénával, tápokkal teli asztalt találtunk, melyet fatető védett a hóeséstől. Belemarkoltunk azokba az illatos kis hengerekbe, melyekre a boltban azt írták; „Kedvenc állateledel”. Bálint a bal zsebébe tett egy nagy marékkal.
Beljebb a Vadaspark közepén jártunk már, amikor egy gyerekcsapatra lettünk figyelmesek. A kerítés túlsó részén egy fiatal szarvas búslakodott. Néha a perecet, vagy répát kínáló ifjakra pillantott, de úgy tűnt, nem törődik velük. Majd egyszer csak felpattant, és felénk indult. Mi épp akkor érkeztünk a kerítéshez. A sokaság csodálkozva kettévált, és a szarvas egyenesen Bálintra nézett. Elé állt, majd szimatolni kezdett, és merően figyelte Bálint bal zsebét. Azután ismét az arcát. Bálint nagyon örült. Mélyen a zsebébe nyúlt, és az illatos kincseket nyitott tenyérrel felkínálta a szarvasnak. Úgy álltak ott, mint két barát. A gyerekek szinte áhítattal nézték őket, ahogy „beszélgetnek”, és távozásunkkor tisztelettel utat engedtek nekünk. A szarvas pedig visszafeküdt a szalmára, és még látta, hogy a nagy Szarvasbűvölő tovább sétál velem a hóban, Budakeszi kis házai felé.

7.

A Budakeszi ház kicsi volt, könyvekkel, gyertyafénnyel teli, s egy jó meleg radiátor terpeszkedett piroslóan a közepén. Nem volt sok dolga. Tizenhat négyzetmétert kellett befűtenie. Kezdetben egy ágyunk volt, majd lett helyette kettő, és elkészült fölénk a tető. Nagyanyóéktól hozott étkekből főztünk, sokat kirándultunk, és esténként meséltünk, vagy remek kis filmeket néztünk Bálint egyre újabb számítógépén. Úgy gondoltuk, legyen erős a mi várunk, és a Budakeszi Fatelepről hazahoztunk két fuvar vastag, gyönyörű, szélezetlen deszkát. Nekiláttunk, bútorokat készítettünk, erős, biztonságos várfalakat, ahol esténként jól megfért az álom a gyantaillattal. Volt egy titkos rejtekhely is, mely még ma is megvan a fák alatt, egy sarokba rejtve. Igazi kincs nem volt még benne. Az igazi kincs az volt, hogy volt.

8.

Mikor Bálint nyolc éves lett, már együtt bicikliztünk Nagyapóékhoz. Nyáron gyümölcs, télen meleg étel, és illatos madártej várt minket. A gyümölcsöt szüleim kertje adta ingyen, örömmel. Emlékszel?
A kert bal sarkában éldegélt a folyton termő málna, idébb paradicsom és eper pironkodtak, majd bab, zeller, egy cinkefészek, egy nyikorgó hintaágy, és vele szemben a két nagy cseresznyefa. Vödörszám ettük ropogós, édes gyümölcseit, és a magokat messzire lőttük el két ujjunk közül. Azután bementünk a nagyszobába, és nagyokat kártyáztunk. A hosszabb estéken Nagyapó a háborúról is mesélt nekünk. A háborúról, és a börtönévekről. Annak a háborúnak a gyümölcse tán ma az a béke, ami az öreg kertben, és gyakran bennünk is lakozik.


9.

Az este a hegy lábánál talált minket. Egy órával korábban még a nagyszüléknél kártyáztunk friss, ropogós télidőben, de a Mátra zeg-zugos dombjai közé érve, már táncos, nagy pelyhekben hullott a hó.
Nyomtam a pedált, hogy még vacsorára a fogadóba érjünk. Az út melletti bokrok a fákhoz bújtak, a jégszakállú, hósipkás fákhoz. Alig néhány nyom látszott csak a párnás, fehér szerpentinen, mely fel, a Vörösmartyhoz vezetett.
A szokásos faház helyett, most a főépületet választottuk. Kicsi, frissen festett szoba fogadott, morgó, öreg radiátorral. Bálinté lett az ablak felöli ágy, az enyém az ajtó közelében állt. Hamar berendezkedtünk, és siettünk le az étterembe.
Négy személyes asztalok vártak, rajtuk fagyöngyös, fenyőleveles váza, sótartó, házi kenyér. Köröttük virágládák terpeszkedtek a szőnyegen, és minden ablak alatt a fűtés fémharmonikái doromboltak. A falakon festmények, - tán egy hegy közeli alkotó munkái, - barátságosan díszelegtek. A távolabbi oldalról kíváncsi vaddisznófej nézett le ránk. Két őz és egy zergefej tőle kissé távolabb, egy szarvasagancs védelméből figyelte a történteket. Láthatták, amint ismerősként köszöntenek minket, étlapot kapunk, és szemük sarkából észlelhették, mint ring a szoknyája annak a tűzről pattant fel s alá szolgáló lánynak, aki a pult felé igyekezett. A tarka-halas akvárium mögött kézzel készített faépítmény állt, halkan megrezzenő hűtőgépeket rejtve.
Onnan kaptuk az italokat.

A helyi borzas étkek olcsón kínálták magukat, és a napi ajánlatban szereplő palacsinta feliratra Bálintnak felcsillant a szeme! Igen, olvasta a sorokat, hiszen már kilenc éves volt. A lengőajtó egyet nyikordult, és a lány újra megjelent. Felénk jött. Az ajtó a helyén maradt, kissé tétován billegett, majd megpihent. Mögötte illatozott a konyha.
Innen kaptuk az ételeket.

A pirospozsgás arcú lány az asztalunkhoz lépett. Párolgó húslevest hozott, s elém tette. Bálint tejszínes baracklevest választott. Amíg térült-fordult a lány, a bejárati ajtón át érkező fázós vendégek mellett beszökött két távoli kutyaugatás.
-Tetszik a levesed! – mondtam Bálintnak. Van olyan finom, mint amilyen kívánatos?
-Kiváló! – jelezte erre, és láttam, hogy a távozó lányt figyeli.

Kicsit csörömpöltünk még cserépedényeink alján, majd vártuk a megrendelt főétket. Mátrai borzast, és áfonyás szarvas filéket, vajjal áttört krumplipürével. Amíg készültek az újabb ízek, elővettem a sakktáblát, és játszottunk egyet. Bálint ügyes volt már, igazi gondolkodó. Nem pusztította a gyalog-parasztot, tudta, hogy szükség van rá!
Inkább néhány tiszt feje hulljon, őket mindig le lehet cserélni.

Ismét jött a lány. Még, hogy jött? Érkezett! Büszkén, öntudattal, csinosan. Kezében a két étel. Utólag már látom, Bálint igen okosan, asztalunk szélére tolta a sakkot, ugyan, ne legyen már útban. Erre a lány mélyen áthajolt a tábla felett, kigombolt, feszes blúzában. Igen csinosan-díszes, egészséges, szép formájú volt mindkettő!
A borzas, és a szarvas filé! Mindent szinte egyszerre észleltem; a színeit, az illatát, a szép nagy adagot, és már haraptam volna belé, mikor megláttam Bálint pillantását. Csak a blúzt nézte rendületlenül, fickós mosollyal az arcán.
A lány rápillantott, majd le magára, s újra fel Bálintra, végül egészen elpirult.
-Mit figyelsz, te nagyfiú? – kérdezte nevetve. Látom, kíváncsi vagy!
-Hát, igen. Dolgoznak a hormonok! – mondta Bálint, mire mindhárman jót nevettünk.

A palacsintát a lány már nagy örömmel hozta. Nem rakta csak úgy elénk, hanem szépen szervírozta. Vidáman tett-vett körülöttünk, leszedte a tányérokat, majd amikor távoztunk, kezével intett felénk, és kedvesen ránk mosolygott.

10.

Már tíz is elmúlt Bálint, mikor Budakesziről átgyalogoltunk Hűvösvölgybe. Útközben egy méretes, méteres siklót láttunk, szinte a lábaink alatt kanyarogva sietett a helyi mulatság felé. Hát, igazából nem is tudnék mit mondani a történtekről! Tán azt, hogy Bálint valami ősi erőt, táltos, vezér létformát kaphatott ajándékba. Korábban a Mátrában, úgy ötven méterre az úttól tesztelhettük a Nagyapótól kapott légpuska varázslatos rejtelmeit. Ekkor lett Bálint pontlövő. Ötven méterről, egy általunk festett öt centis körbe, a kör középére folyton beletalált. Nem volt rossz arány. Tízből tízszer. Nagy dolog volt ez, kérem. És akkor itt volt az a búcsú Hűvösvölgyben. Volt ott mini cirkusz, póni lovagolás, céllövölde. Befizettünk pár lövésre, majd Bálint betárazta a fegyvert, érzékelte a távolságot és a görbe csövet, majd a puskák elállítását áthidaló okos figyelemmel megcélozta a pálcikákat, melyen a nyeremények nyugodtak. Addig! Bálint tíz lövésből tízet talált. Szinte láttam magam előtt a vállalkozó halálsikolyát, mikor pontatlan puskáival Bálint minden pálcikát hiba nélkül, minden egyes lövésével eltört! Jó érzés volt látni a zsigerelőt zsigerelve.  És persze Bálintot, plüssmackót nyerve. Utólag már magam is azt hiszem, ez tényleg a tehetség előbukkanása…


11.

Újabb év reppent el, mikor Nagykovácsi felé jártunk. Bálint pont tizenegy éves volt, és ekkor gondoltam, tán megnézhetnénk az ősember barlangot, ott a település szélén. Bár gyakorta kirándultunk, úgy éreztem, nem vagyunk eléggé felkészülve erre a találkozásra a természettel. Nem volt parkoló, de megálltunk ott, hol nem zavartunk senkit. Hátizsákkal, két üveg ásványvízzel, és nagy-nagy hittel vágtunk neki az ismeretlennek. Az első pillantásra, egy rendezett erdő barátsága köszöntött minket, majd a második pillantásra is ugyanez történt. Úgy tűnt, valóban otthon vagyunk. A hegygerinc felé két út vezetett. Az elsőn indultunk el balra, a falu felé.
És akkor szinte el sem hittük: a keskeny gyalogösvény mindkét oldalán apró, tisztára mosott kavicsok csillogtak, és kanyarulatonként kis mezei virágok karimázták utunkat. Egyre feljebb mentünk, míg a díszes út végén egy nagy barlangszájban ott állt egy párás sátor, előtte egy nagy, fekete kutya, mellette egy érdekes kis ember.
- Farkas Ferenc vagyok. – mondta a hegylakó, és bepillantást engedett sátra, és a barlang mélyére. A barlang, az út, és az egész erdő csikk és papírmentesen tiszta volt. A fáradt kezű fák leeső ágai hosszában, a kis levélkupacok karikába rendezve pihentek a patakpart mentén. Itt élt Ferenc már évek óta, és szorgalmasan gyűjtögette az erdő kincseit az idős szomszédoknak télire. Segítségéért néha meleg ételt, vagy épp valamilyen edényt, evőeszközt kapott a környékbeliektől.
- Nincs is kabátja! – mondta Bálint, miközben a nagy, fekete kutya fejét simogatta.

Pár perc múlva elköszöntünk, és úgy este hét körül hazafelé Bálint megjegyezte;
- Adhatnánk valami meleg ruhát télire Farkaséknak!
Így is történt. Egy hét sem telt el, és az addig igen fontosnak tartott színes, meleg, bélelt sportkabátom már új gazdára talált. Ferencnek adtuk, hogy ne fázzon a téli estéken, – Bálint javaslatára.

Néhány nap múlva ismét arra jártunk. A hegy gerince felett egy tarka madár hangosan csapkodott a szárnyaival.
- Nézd, apu! Megsérült az a madár?
- Meg bizony! – mondtam én, és szinte már el is hittem, amikor eszembe jutottak a természetfilmek fontos intelmei.
- Bálint! Szerintem fiókái vannak, s el akar csalni minket a fészkétől.
- Nézzük meg! – mondta erre ő, majd mindketten a gerinc felé vettük utunkat.
A madár tőlünk úgy ötven méterre tollászkodott, és közeledtünkre odébb repült még egy keveset. Amikor szinte már megérintettük, ismét tovaröppent. Amikor egy karnyújtásnyira voltunk tőle, hirtelen a magasba emelkedett, majd visszaszállt a barlang felé.
- Látod, ez az, amire gondoltam. A madár okosabb, mint mi. Elcsal a fiókáitól.
Lassan a barlang teteje felé kúsztunk, hogy megtaláljuk azt a hegyimadár-fészket. Bálint előttem mászott, mikor én mögötte egy gömbölyű kőre lépve hanyatt estem és egyre növekvő sebességgel el kezdtem csúszni a szakadék széle felé.
Bálint alig pillantott hátra, tudta, hogy baj van. Terpeszbe a földre ült. és szinte várta érkezésem, amikor kilencven kilómmal a hátára zúdultam. Bálint a sarkaival fékezett, és mi egyre csökkenő sebességgel csúsztunk a meredély felé, amikor Bálint páros lábbal az ott növekvő egyetlen rózsabokor tövébe akasztotta lábait.
Megmentett a lezuhanástól.

Persze kirándultunk még ebben az évben más tájakon is. Például a Mátrában. 
Egyszer Házáról elindulva Kékestető felé kerestük meg a Siroki Vár domború tájait.
Épp egy kirándulócsoport jött felénk a tetőn, amikor a kedves angol hölgy térképét mutatva jelezte, hogy:
- De ez legalább ötven kilométer innen!
Valami nagy büszkeség szállt meg minket és elindultunk a tervezett útvonalon. Úgy a negyvenedik kilométer felé kiértünk az országútra.
Vizünk elfogyott, a lábunk fájt, a nap sütött, és épp egy buszmegállóhoz érkeztünk, amikor mellénk gurult maga a busz is. Kinyílt az ajtó, és a sofőr kiszólt:
- Elvihetem magukat? Fizetni sem kell érte!
Bálintra néztem, aki szép, kerek és egész volt, mint egy fáradt aszalt szilva. Ő pedig rám nézett, és azt mondta:
- Menjünk tovább gyalog végig, ahogy megbeszéltük.
Pontosan öt másodpercre leültünk az út szélére, majd folytattuk utunkat.
Több mint egy óra telt el, amikor a várva várt Sirok feliratú útjelző táblát megláttuk. Örömünkben hatalmasat csaptunk a feliratra, és a megállóba sietve kerestük a visszainduló busz időpontjait haza, Háza felé. Természetesen pont előttünk, úgy öt perce ment el az utolsó járat. Életünkben először egy IFA teherautót stoppoltunk le Parádsasvár felé. Odáig vitt minket, kitett, majd elköszönt.
Az éjjel a kacskaringós szerpentinen talált minket Mátraháza irányában, és lakunktól öt kilométerre. Egy jó szándékú autós felvett és a fogadóig vitt minket. Mondanom sem kell, a vacsorát félálomban költöttük el azzal a boldog tudattal, hogy ötven kilométert gyalogoltunk a Mártában hegyen-völgyön át. Ez volt életünk addigi leghosszabb túrája.


12.

Igen gazdag évet zártunk, mikor Bálint tizenkét éves lett.
Az első élmény egy nyári szigetközi tábor volt, ahol baráti társaságban, mentőmellényben csúsztunk le egy gyors folyású mellékágon a gyaloghíd alatt, hol kedvenc evezős barátunk Szepi, egy kitűnő bukófordulóval kenustul, lapátostul a víz alá került. A mentés részleteit nem emelném az emlékezés szintjére, mert mint megtudtuk, tíz méter mély örvények taglalták azt a folyószakaszt, mely évente több áldozatot követelt. Adrenalinnal feltöltve eveztünk tovább Kilitibe, ahol a lengőfán ugrálva s az étteremben pizzát falva eltöltött egy óra után valami sohasem látott, gigantikus jégeső köszöntött minket. Pingponglabda méretű koktéljegek zuhantak a hajókra és a partra, lehűtve ezzel az amúgy közel harminc fokos csendes Duna-ágat. Ez volt hát Kiliti. Néhány percig képet kaptunk a természet megzabolázhatatlan erejéről.
A nap, mint mindig, újra kisütött, és a tábor végén Budakeszire érkezve újabb feladatokat találtunk magunknak. Most, hogy épp közelgett Bálint szülinapja, némi számvetést tettünk kicsiny házunk tetőterében. Bálint összegyűjtötte mese CD-it, játékautóit, hogy karácsonyra majd meglepetésként szomszéd barátunknak, Zsombinak adja. Még ebben az évben történt, hogy mátrai barátaink segítségével Európa leghosszabb gokart pályáján egy egész órát eltölthettünk, meglepő módon néha száz kilométer feletti sebességtartományban, jogosítvány nélkül. Csodás élmény volt a kanyarokban alig-alig megcsúszó gokartokat uralni.

És volt egy még meglepőbb történetünk abban az évben: ételosztást szerveztünk a budakeszi hajléktalanoknak, hová a Moszkva téri egyedülállókat is szívesen vártuk.
Nagy, füstölgő, háromszáz adagos gulyáságyúban főztünk Bálinttal igazi, jó gulyáslevest. Terepszínű katonai sátrak alatt tiszta asztalok, padok, az asztalokon tányérok, színes szalvéta, evőeszköz, egy-egy alma és fejenként egy szaloncukor várták a rászorultakat. Forralt bor is melengette az éhezőket, akik sorban álltak a gőzölgő gulyáságyú előtt. Élmény volt látni, hogy a sor vége a téli ködbe vész, és a sor elején az emberek csillogó szemmel nyújtják tányérjaikat Bálint felé. Ő adogatta a tányért, én mertem bele a levest. Igazából ez nekünk volt ajándék, nem a sorban állóknak. Így telt el Bálint tizenkettedik karácsonya.

13.

A tizenharmadik év is meglepetéseket hozott.
Évekig fotóztam a Rézpiaci Központnak, ahol barátokra lelve egy lehetőséget kaptunk: repüljünk motor nélkül a magasba. Magam is megrettentem, amikor megláttam a termikkel működő vitorlázó repülőt. Béla mondta, hogy jó lesz, Béla mondta, hogy ne féljetek, majd mikor beültünk Béla mögé, szorongva emelkedtünk a magasba. A termik jó dolog. Tudják ezt a sasok is, csak mi nem voltunk tisztában ezzel. Azután ötszáz méter magasságban keringve már éreztük, tudtuk, milyen szép a táj madártávlatból. Ez volt a tavasz.
A nyár újfent a Szigetközben talált minket Horvát Kimle után, a parti kempingben. Míg az ifjak a lengőfáról szaltókat ugrottak a tiszta vízbe, elkészült az ebéd; gulyásleves bográcsban. Persze az evezőseink azt hitték, ez volt a napi menü. Igazából a meglepi most következett. Itthon, Budakeszin hetekig gyakorolva az új receptet, Kimlén élőben előadtuk: Elkészült a harmincadagos piskóta lekvárral, bográcsban. Az esemény fő értéke az volt, hogy Bálint volt a tűzmester mindkét étel elkészítésénél. Mert bizony a lángot, a parazsat apránként, a kis fákat is megbecsülve, folyton táplálni kell. Életmód ez, nem tudomány.


14.

Mindig büszke voltam az úszótechnikámra, a nagy tüdőmre (a nagy fejemre kevésbé), de hogy a víz alatt egy levegővel úszva eltöltött 3.05 mp-es rekordidőmet valaki megdöntse, azt sosem hittem.
Épp tizennégy éves volt Bálint, amikor a Mártából Egerbe ruccantunk át egy tüdőtágító úszásra. Hát nem megvert 3.10-zel? De.


15.

Úgy tűnt, elkezdődött egy rekorddöntési folyamat.
Míg én ifjú koromban hetvenkétszer húzódzkodtam folyamatosan, addig Bálint tizenöt éves korában megnyerte az iskolák közötti egyperces vetélkedőt, száz szabályosan végrehajtott fekvőtámasszal. Próbálkoztam a guggolás rekordjaimat, majd a súlyemelési csúcsaimat is megvillogtatni Bálint előtt, de sajnálatos módon (örömömre) itt is legyőzött. Megjegyzem, cseppet szomorú arccal konstatálom, hogy a húzódzkodásban még mindig én vagyok a rekorder. 


16.

A tél, mint mindig, hideggel kezdődött és kondiedzéssel folytatódott a konditeremben. Bálint már régóta, éjjeleken át tanulmányozta az edzések tematikáját, a táplálkozás élettant, a folyadékbevitelt. Akkoriban volt egy tanítványom, Tamás, aki válogatott evezős lett kezeim alatt. Külön hangsúlyt fektettem a téli erősítő edzésekre, ahol ettől az évtől kezdve Bálint lett az erőnléti edző. A heti és havi ciklusokat együtt dolgoztuk ki, és a terhelések alatt Bálint úgy figyelt a tanítványok technikájára, mint egy profi segítő edző.
A téli pihenő alatt ismét a Mátra kegyeit kerestük és az új magyar hóágyús Mátraháromszent rövid pályáján egy óra alatt negyvenhétszer siklottunk le a felvonólifthez. Pihenésképpen ezek után Bálint egy lábbal, monózva is könnyedén megtette ugyanezt a távot, esés nélkül. Úgy síelt, mint egy profi az Alpokban. Esténként pedig Imre bácsinál egy jót szaunáztunk, majd friss levegős mátrai honunkba vonulva vacsorát főztünk, és együtt vártuk, mit hoz a másnap.
És a másnap mindig eljött. Sosem korábban, mint másnap.
No, épp akkor indultunk Ágasvárra. Az egy magas hegyen lakozó turistaház, ahol házi készítésű magvas, marcipános étcsokoládék várják a kirándulókat. Innen pár percre csörömpölt kedvencünk, a Csörgő-patak. Télen-nyáron, éjjel-nappal a patak kövein ugrálva, kidőlt fáin mászva ízlelgettük a Mátra titkait.


17.

Mire tizenhét éves lett, közel ezer játékfilm büszke tulajdonosának mondhatta magát. A filmeket ő válogatta, néha ajándékba kapta, és mindezt remek számítógépén őrizgette, és gyűjtögeti máig. Fent a Mátrában mindig a 23-as faház volt a birtokunk, ahonnan új utakat, új tájakat fedeztünk fel. Mátraházán például Jóskát, a mindenhez értő ajándékboltost, a ropogós fokhagymás lángost, és az elhagyott pagodát. Ebben az évben az iskolai tábor is a Mátrában telepedett le. Ekkor lett Bálint igazi túravezető.

18.


Eljött egy különös évforduló; Bálint tizennyolc éves lett. Szerette az ízes étkeket, és legfőképp megkedvelte a tőröket, késeket. Szép gyűjteménye volt már akkor is, amikor gondoltam egy merészet, és csak neki, egy igazán a személyére szabott kést készíttettem a szakma hazai mestereivel. Valóban remek munka lett, egyéni, erős, és BB felirat gravírozása díszítette pengéjét. Épp ma néztem be régi ágya alá, ahol a gyűjtemény ősi darabjai, fakardok, és műanyag tőrök sorakoztak. Igen, az igazi gyűjtő is a kezdetektől indul el. Változatos év volt ez bizonyára, hiszen pár hónap alatt a Mátrából a Mátyás-hegy barlangászásáig jutottunk el. Új járatokat láttunk és a kezdeti néhány kilométeres szakaszból mára már az Aggtelekit meghaladó méretű karsztos járatokat bővítenek az odalátogatók.
És még egy remek helyre is eljutottunk; Közel egy hetet síeltünk Hohtenwürtenkondérban, - vagy hol – Ausztriában.
Az ember már azt hinné, belefáradtunk a nagy utazásba, de nem! Megtaláltuk az ’Élmények völgyét’ , és a következő kis történetet jegyeztük le egyik kirándulásunk elején:
Sátán Upponyban
Mályinkán jártunk. A kicsiny település a Bükk egyik ködös-szép völgyében pihent, békés lakosokkal. Kevesen jártak az utcán, így a közeli benzinkúthoz igyekeztünk, jó szóért.
-Jó napot kívánok! Megmondaná, merre van a Damosa szakadék?
A kutas a betonlépcsőn üldögélt, narancslevet kortyolgatott egy kis üvegből.
Elgondolkodott, majd felkelt, és azt mondta:
-Hát, bizony nem könnyű odatalálni. Szerintem menjenek át Upponyon, aztán Sátán, onnan Putnok felé…
-Sátán?
-Igen. – mondta, és elmosolyodott.
-Az egy kis falu. Sáta. Van is róla egy történetem.
Az upponyi papot elhívták egyszer egy temetésre, Sátára. Gondosan ki is írta a parókia ajtajára:
SÁTÁN VAGYOK!
A papot azóta mindenki mosolyogva köszönti. 


19.

Az általunk szervezett Bécs- Budapest vízi tábor éve volt, remek időben, baráti közegben, evezős hajókkal, és Bálint elmaradhatatlan kajakjával. Itt egy kis kiegészítést kell tennem. Bár magam evezősnek vallom, a víz mégis oly szépen hívogatott, hogy én is kajakot ragadtam, és rettentő jól éreztem magam az úton, és a parti főzésekkor egyaránt. Igazából, úgy harminc éve már minden júliusban összehívjuk a régi evezősöket, az új barátokat, és együtt eltöltünk tíz napot valamelyik víz hátán, valahol Európában.

20.

És íme, elérkeztünk a mához. Bálint ma lett húsz éves!
Az idei evezős szezon tizenkét naposra sikeredett Passauból, majdnem Bécsig. Leírni is sok lenne, mennyi gyönyörű kanyarulat, hegy, vár és táj várt ránk. Még az árvíz is utolért minket, és valóban előállt az a pillanat, amikor tizenhét kilométeres sebességgel haladtunk a Dunán lefelé. Idén beújítottunk egy ’malac pörzsölőt’, és alkalmanként tűzifa hiányában ennek segítségével készítettük el remek roston zöldségeink, csirkevarázslataink, és egyéb bográcsos étkeink. Vízparti klubokban szálltunk, és annyi szép helyen jártunk, hogy megbeszéltük: Jövőre velünk, ugyanitt!

Lassan véget ért a nyár, és igazán nagy örömmel tudtam meg; Bálintot felvették az egyetemre! Hurrá!!!! Nagyanyó, Csaba öcsém, Gabi-Kedvesem és a barátok mind gratuláltak Neki. Most magam is ezt teszem, mosolyogva, szeretettel.

Amit az olvasó nem láthat, megírom pár szóval ide. Húsz kis maffint kapott Bálint, mindbe egy-egy gyertya díszelgett, hozzá némi lufit és csokit, inget, pólót, és egy igazi vihargyújtót, valamint egy könyvet húsz kis történettel évről évre, pár sorral felidézve,
miként is telt el az első húsz év.

És még valamit adunk Neked! Egy hatalmas kosár szeretetet. Használd, és osztogasd egészséggel, örökre.

2014 október 17.
4993
Vali-mami - 2014. november 09. 22:17:37

Kedves Miklós !

Te lehetnél az apák példaképe,tanítója.
Ilyen apákról álmodnak a lányok rózsaszín lányregény olvasásakor, jövőbeni társuknak hasonlót remélve.
Bálint és Te, nem csak egy apa-fiú családi viszony.
Sokkal több annál.
Egy örök lelki kötelék.
Egy boldog élet útjelzője.
Egy apa-fiú baráti kapocs.
Egy harmonikus családi minta.
......és még mennyi minden amit adtál és kaptál.
Írásod kötelező olvasmány lehetne házasodni szándékozó ifjaknak.
Bálint "gazdag " egyetemista.
A "kamat "pedig a Tiéd.

Sok szeretettel kívánok Mindkettőtöknek együtt még sok-sok boldog évet!


Vali m.

277
farkas viola - 2014. november 09. 20:18:15

Kedves Miklós!
Nagy érdeklődéssel kezdtem el olvasni kitűnő írásodat, amely egy negyed élettörténet.
Bevallom, nem tudtam végig olvasni, csak a felét, de vissza jövök.
Ezzel pályázaton is indulhattál volna, nyerhetnél vele. Érdemes lenne könyvben is megjelentetni, ha már eddig nem történt meg.
Szeretettel gratulálok: Viola In Love

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.