Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Fehérvári Zsófia: Emlékvihar - Negyedik történet (2015. február)
A vihar átvitt értelemben sokféle lehet. Ha átadom a gondolataimat az érzéseim viharainak, akkor a már megtörtént dolgok összekuszálva, csapongva jelennek meg a belső képernyőmön. Azután csoportosulni kezdenek. A gyermekkorom óta magamra maradottság miatt eltévedhetnek gondolataim. Az lenne a legjobb , ha azokat a dolgokat, amire emlékezni szeretnék, megtudnám beszélni valakivel, ha volna valaki aki ott volt amikor az események megtörténtek és visszajelzést adna és ezzel megkönnyítené az emlékezéseimet. Ennek hiányában sajnos a nem megtörtént dolgok is valószerűvé válhatnak a bennem kialakult normák miatt. Ezeket, a normákat, vagy szereztem, vagy magam alakítottam ki magamnak a megtörténtekre alapozva. Sokszor annyira összemosódik a kettő közötti határ, hogy azokat a történéseket is elhiszem, amik meg sem történtek velem, amit én találtam ki a dolgok megszépítése miatt. Viszont vannak dolgok, amit meg nem történtté nyilvánítanék.
Ha a nagyon régi gyermekkorom emlékeit idézem fel magamban, legtöbbször akkor történhet meg nálam ez a tévút. Olyan emlékvihar ez, amely igen nagy koncentrálást, szelektálást igényel ahhoz, hogyan is történhettek a dolgok, amik közelebb visznek a tiszta igazsághoz.
Nagy próbatétel ez! Kényszeríteni az agyamat minden apró részletekbe menőkig! Bele kell kapaszkodnom minden fűszálba, mert ettől haladok előbbre egyre tisztábban az igazság felé. Oda, ahol még elvileg nincsenek hazugságok, mert gyermekemberként a szívemet még nem érhette semmi hamisság. Nagyon nehéz a középutat megtalálni, mert a gyermekéletem benyomásait felnőtt életem többnyire felülírja. Másképp gondolkodtam gyermekként, másképpen gondolkodom felnőttként. Bár ebben az összekuszált világban jobban eligazodom, ha a gyermeki lelkemmel gondolkodom, mert többet tudok örülni, nevetni a legapróbb dolgokon is. Örömeimre nosztalgiázva emlékezem! A baj csak az, hogy megmagyarázhatatlan annak az érzésvilágnak a hiánya, amivel időtlen időkig rögzíteni tudnám magamban e- kellemes emlékeket a bánatemlékeim helyett. A bánatemlékeket nem lehet felülírni. Időnként szinte jólesik magamat kisírni. Mint a nyári zápor amikor letisztítja a poros utat, fákat, bokrokat, mindent lemos, felfrissít, úgy frissítem fel a könnyeimmel szomorúságaimat. Éppen ezért leszögezhetem, hogy a bánataim maradandóbbak mint az örömeim. Mintha az élet törvényszerűsége lenne, hogy egymás után váltakozzon az örömre ború, a bánatra, öröm. Ez soha nincs egyensúlyban, különbözőek az arányok. Bár békességre, biztonságra örömökre vágyom mint mindenki, mégis nehéz megteremtenem azt a középutat, ahonnan egyformán elviselhető a rossz, és a jó is. Tanulni csak úgy lehet az egyensúlyra való törekvést, ha mérhetetlen szeretet van bennem embertársaim iránt.
A szeretettel legyőzhetőek a kavargó emlékviharok, szép lassan megnyugszanak és mint egy csukott könyv lapjai sorban egymásra találnak.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.