Fekete Ferencné dr.: Szakra a garabonciás (2015. március)
Szép nyári délelőtt volt. Matildka a kapujuk előtt játszott. A felrajzolt ábrán az ugrálós játéka abból állt, hogy az egyik négyzetbe bedobott cserépdarabhoz fél lábon ugrálva próbált eljutni. Majd ott lehajolva felvette azt és megfordulva visszaugrált a kiinduló ponthoz. Még szerencse hogy két páros négyzetet is belerajzolt az ugrálósba, mert ott letehette a másik lábát is, pihenhetett egy kicsit.

A játékába annyira belemerült, hogy nem vette észre a feléje közeledő imbolygó alakot. Amikor felnézett és meglátta a számára ijesztőnek tűnő embert, gyorsan beszaladt és a konyhaajtó mögé kuporodott. A nagymamája, amikor ezt meglátta, megkérdezte tőle.
- Mitől ijedtél meg kis virágom? Gyere elő, ne bújj el, mondd csak el nekem.
- A kapuban van a garabonciás, nagy köpeny van rajta és bot is van a kezében. Nagyon félek tőle.
- A garabonciás? – kérdezett vissza a nagymamája. Gyere, nézzük meg együtt, hogy kit láttál?
Azzal megfogta a kis unokája kezét és kiment vele. Útközben megbeszélték, hogy garabonciásnak az úton vándorlókat nevezte a falu népe. Az emberek régen postakocsival, de többnyire gyalogosan közlekedtek. Néha felkéredzkedtek a mellettük elhaladó szekérre. Diákok, vagy mesterlegények voltak és egyik városból a másikba mentek tanulni, vagy munkát keresni. A vihart nem ők okozták, hanem az elől menekültek be a faluba. Amikor odaértek a kapuhoz és meglátta a nagymamája is a férfit, elmosolyodott.
- Hiszen ez Szakra a falu bolondja. Ne félj tőle, nem bánt senkit. Bolondnak tartják, de több esze van, mint a falu kisbírójának. Szaladj be és hozzál ki a buktából néhányat, ott találod az asztalon, éppen most sült meg. Odaadjuk neki, hátha nem evett ma még semmit. Amikor Matildka kihozta a kalácsot, akkor a nagyi bátorította őt.
- Add csak oda neki, biztosan jólesik egy kis gondoskodás. Szakrának pedig a következőket mondta.
- Ő az én kis unokám, jól jegyezd meg, és nehogy megijeszd legközelebb.
- Szakra szereti a gyerekeket, nem bántja őket,- mondta és a buktát máris nagy mohósággal tömte a szájába.

A kislány ezúttal megismerkedett egy olyan emberrel, akit a falu tartott el. Nem volt lakása, csűrökben, istállókban aludt, ahol éppen ráesteledett. Az emberek tudták, hogy semmit nem visz el. Ha látták, hogy náluk pihent le hagyták és nem kergették el. A gazda még enni is adott neki, cserébe fát hasogatott, az állatok istállóját takarította. Ha megunta, akkor odébb állt és a falu másik végén kötött ki.
Mindig akadt valaki, aki megszánta egy tányér levessel. Volt, amikor egy darab szalonnával és kenyérrel fizették meg a munkáját. A nyakában lógó ütött kopott tarisznyájában hordta a harapnivalót. A szőlősgazdák olykor egy-egy üveg bort is adtak neki, de mindig a lelkére kötötték, hogy ne igya meg egyszerre.
Matildka a többszöri találkozás után már nem félt tőle, inkább sajnálta őt. Látta, hogy hol az egyik, hol a másik portáról bukkan elő és olyankor a széna, vagy a szalmaszálak voltak a mások által levetett és a már nagyon viseletes ruhájának egyetlen ékességei.
Az utóbbi időben valaki adott neki egy régi katonaköpenyt, aminek nagyon örült és le nem vette volna a világ minden kincséért sem. Még a nagy melegben is rajta volt. A köpeny egészen a földig ért. Folyton sietősen, nagy léptekkel járt, félve attól, hogy valamiről lemarad. Nyáron csak úgy porzott utána minden, mert a köpenyével végigsöpörte az utat. Egy alkalommal iskolából jövet Matildka melléje szegődött és firtatni kezdte, hogy miért nevezik őt bolondnak.
- Tulajdonképpen mit is jelent ez az elnevezés? – kérdezte és gyorsan azt is hozzátette, hogy semmiképpen sem értette, amit a nagymamája mondott. Most akkor bolond és nagyon okos is vagy egyszerre?
Szakra huncut módon elmosolyodott és azt felelte, miközben nagy kérges kezével óvatosan megsimogatta a kislány feje búbját.
- Nagyanyádnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy nekem több eszem van, mint másnak. Ezt te is elhiheted, mert így igaz. Vannak nálamnál nagyobb bolondok is a faluban. Én tudom, de ők nem. Nem minden úgy van ám, aminek látszik, vagy aminek tetszik.
- Fura neved van, miért hívnak így?
- Van ám nekem rendes nevem is, de csak a plébános az, aki nem felejtette el. A többiek, a falubeliek Szakrának hívnak. A lelkük rajta. Én meg hagyom. Tudod, nem a név számít, hanem az, ami itt belül van, és két ujjával a szívére mutatott.
- Neked nincsenek szüleid és valódi otthonod sincs? Kíváncsiskodott tovább Matildka.
- Volt egy nevelőanyám, de öreg volt már szegény, és nemrég hazament az övéihez. A házat a testvére kapta meg, aki elkergetett. Mindig viszek a sírjára mezei virágot. Szépek a virágok a réten tavasztól őszig. Főleg nyáron nyílik tengernyi sok. Elkomorodott a tekintete és nem szólt többé a kislányhoz. Lehajtott fejjel ballagott mellette addig, amíg meg nem gondolta magát és hirtelen más útirányt nem vett.
Matildka otthon folytatta a kérdezősködést. A választ a nagyszüleitől kapta meg. Elmesélték neki, hogy a szülőanyját sem ő, sem más nem ismerte, mert egy fészerben találtak rá. Nagyon sírt, éhes volt már. Egy özvegyasszony magához fogadta, felnevelte. Még iskolába is beíratta, de a betegsége miatt csak két, vagy három osztályt végzett el. Epilepsziás rohamai korán jelentkeztek, de valójában szerencsét is hoztak a számára.
Dolgozott egy darabig a bányában, a bányalovakat gondozta, de a rohamai miatt elküldték. Szerette a munkáját, mert hasznosnak érezte magát és volt keresete is, amit hazaadott. Mindig sietett a munkába és jóval előbb odaért, mint a bányászok. Ha megkérdezték tőle, hogy hová siet, akkor a műszak helyett kurtán azt válaszolta, hogy szakra megyek. Egy idő után már így szólította mindenki. A háborúban sem vett részt alkalmatlansága miatt. Most sem kötelezik munkára, de nem tekintik munkakerülőnek sem. Él a maga által és a sorsának kegyelméből megteremtett világában.
Elfogadta a ráakasztott gúnynevet is, mert hallotta, hogy a mesék világában a királyi udvarban akad mindig egy bolond, akinek az eszességét, bolondos furfangjait még a királya is tiszteli.

A beszélgetésbe édesanyja is bekapcsolódott, az intelmeket tőle kapta meg Matildka.
- Kislányom a fogyatékos, beteg emberek ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, csak egy kicsit mások. Megérdemlik a nagyobb törődést és a megértésünket. Ígérd meg, hogy soha nem gondolsz Szakrára sem rossz szívvel. A Jóistennek minden ember egyformán fontos és értékes. Ők is méltó emberi életet érdemelnek, a bizalmunkkal és a segítségünkkel tudnak csak velünk és közöttünk élni.
Matildka édesanyjától kapott lelki és erkölcsi útravaló, a kislány figyelmét a gyengék és esendők megsegítésére irányította. Kezdte megérteni, hogy védelmet érdemelnek. Nem egyszer hallott arról, hogy Szakrát kigúnyolták, becsapták, leitatták. Bizony az emberek között még akadtak, akik a gonoszkodásukon nem tudtak úrrá lenni. Ezt ő is megtapasztalta a búcsú napján.

A faluban Mihály napkor tartották a búcsút. A családok ilyenkor vendégeket fogadtak, a ház asszonyai sütöttek, főztek, majd ebéd után a gyerekekkel kimentek a búcsútérre. A férfiak iszogattak, a gyerekek miután megkapták a búcsúfiát, hintáztak. Matildkát is kivitték a szülei.
A török mézet nagy élvezettel ízlelgette, mert nagyon szerette és csak ilyenkor lehetett megvásárolni a mézeskalács árusoktól. Látta, hogy a nagyobb lányok mézeskalácsszívvel a kezükben, amit az udvarlóiktól kaptak, büszkén sétálgattak. A szív közepén volt egy kis tükör, meg egy üzenet.
A bácsikája észrevette a sóvárgó tekintetét és mosolyogva azt mondta, hogy majd eljön a „szív-küldi” ideje is, csak egy kis türelem kell még. Tőle most csak egy mézeskalács nyakláncot kapott, amit ő is legalább olyan büszkén viselt, mint az eladó sorban lévő lányok az ajándékukat. Titkon azért mégis feltámadt a kis lelkében az a remény, hogy egyszer majd neki is vesz valaki olyan szép tükrös szívet.
A körhintára ő is vágyott, de amikor odaértek látták, hogy sok ember tolong a hinta körül. Hamar rájöttek az okára. A hintán Szakra ült, mókázott, mutogatta a félig levált talpú cipőjét. Az emberek rajta nevettek. Közben odatámolygott néhány kapatos ember is és a hintáslegénynél újra és újra befizették Szakrát a hintára. A sokadik menettől szegény már kezdett rosszul lenni. Többé nem mókázott, hanem görcsösen kapaszkodott a hinta láncaiba, a szédüléstől forgó fejjel, félig lecsúszva, és félájultan ült a hintán.

Ez volt ám csak az igazi mulatság az italos társaságnak. A hinta pedig csak pörgött és pörgött, a zenéje fület sértő módon egy tragikus kimenetelt jelzett. Matildka mind a két kezét a fülére szorította és úgy nézte a részeg férfiak nevetéstől eltorzult arcát. Szörnyű látvány volt a számára. Most értette meg igazán azt, amiről az édesanyja beszélt neki.
Gonosz emberek szórakozásává vált a szegény bolond. Matildka megfogta a hozzá közel álló bácsikája kezét, és egyre jobban szorította félelmében. Szinte sokkos állapotban, sírva kiabálta:
- Álljon már meg a hinta, mert a barátom van rajta és nagyon beteg. Hát senki nem látja?
Legfőképpen attól a gondolattól rettegett, hogy Szakra ki ne essen a hintából. Szerencsére a bácsikája döntött úgy, hogy neki kell véget vetni ennek az egésznek. Gyorsan odament a hintáslegényhez és határozott fellépésével megállíttatta a körhintát.
Nagy nehezen tudták csak az útszéli fák alá fektetni szegényt. Nem volt neki jártányi ereje sem és a szédüléstől kitört rajta az epilepsziás roham is. Szerencsére akadt valaki, aki tudta, hogy ilyenkor mi a teendő.
A móka szerencsére véget ért. Az előidézői kezdetben hangos kiabálásukkal ellenezték a beavatkozást. Később látva mások együtt érző és helyeslő megnyilvánulását, jobbnak látták, ha gyorsan továbbállnak. Az sem érdekelte őket, hogy mi történt az áldozatukkal.
Az emberi természet időnként megmutatkozik a maga valójában. Az alkohol fogságában elvész a szolidaritás és az együttérzés a másik ember és legfőképpen az elesettek iránt.

Matildka fájó szívvel tapasztalta meg, hogy Szakra az emberi gondatlanság, igazat szólva az emberi gonoszság áldozata lett. A faluban mindenki jól ismerte őt, mégsem sietett senki a segítségére. Nem látták meg benne, hogy ő is egy ember, méghozzá közülük való, velük együtt élő. Bolondnak tekintették és nem adtak neki esélyt arra, hogy a bajban ez a megbélyegzés, ha csak kis időre is elfelejtődjék.
A falu lakói a szórakozást látták fontosabbnak, mintsem, hogy egy szívvel és egy lélekkel mellé álljanak. A szívükben az együttérzés mellett még a szánalom se kapott helyet. Nem vették észre Szakra segítségért kinyújtott kezét. Egy kislány ártatlan lelke, és kiáltása kellett ahhoz, hogy az önfeledt móka kedvéért elsodródott lelkületükből végül feleszméljenek.
Szerencsére azért mindig akad egy valaki, aki a jelenlévők helyett vállalja az ember emberségének a helyreállítását és cselekedni képes.
Isteni gondoskodás segített Szakra megmenekülésében. Hogy meddig élt, nem tudni. Egyszer csak nem jelentkezett többé, egyik csűrben sem kért szállást. Az emberek egy ideig hiányolták, aztán lassan elfelejtették.
Ma már csak legenda, hogy a falunak volt egy bolondja, aki talán sokkal eszesebb volt, mint bármelyikük. A Teremtőjétől kapott erőt ahhoz, hogy úgy élje életét, ahogy az elrendeltetett.

Tatabánya, 2015. január 24.
5162
feketenedr - 2015. március 03. 08:44:44

Kedves Erzsike!

Köszönöm Neked, hogy gondolatban nálam jártál és olvastad a novellámat. A véleményed bátorít, amiért szintén hálás vagyok.

Szeretettel: Margó

2175
hzsike - 2015. március 02. 20:43:51

Remek, lendületes írás. Megható és tanulságos.
Örömmel időztem Nálad, kedves Margó.

Szeretettel gratulálok: Zsike Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.