Fekete Ferencné dr.: Váróterem - Első történet (2015. április)
Egy kedves öregúr

Korán érkeztem a buszpályaudvarra és mivel a tavasz lehelete még a múló telet idézte, ezért a váróteremben kerestem helyet magamnak. Azt tartják, hogy mindig az első benyomás számít, ezért egy öregúr mellé ültem. Kedvesen fogadott. Megéreztem, hogy unja a várakozást. Azt gondoltam, hogyha beszélgetnénk, akkor az idő gyorsabban telne. A kezdeményezésemet mosolyogva fogadta és láttam rajta, hogy szívesen vette a megszólítását.

Miután megtárgyaltuk, hogy hová igyekszünk, más irányt vett a beszélgetésünk. Az öregurat nem zavarták a kérdéseim, sőt az érdeklődésemre hálás tekintettel válaszolt.
Szerettem volna megismerni, hogy milyen ember lehet az, aki mellé letelepedtem. Azt láttam, hogy már megette a kenyere javát, de a jelen firtatása helyett a kíváncsiskodásommal inkább a múlt emlékeinek felidézésére sarkalltam őt. A következő gondolatokkal kezdte mesélni az alábbi történetet.

Alig múltam tizennyolc éves, éppen egy mesternél inaskodtam, amikor rám bízták a kisbírói szerepkört. Gondolom, hogy tudja, mivel jár ez, kérdezte meg tőlem. Látva a bólogatásomat, megnyugodva folytatta. A szülőfalum széltében és hosszában eléggé nagy területet foglalt el, mára már város lett belőle. Kértem egy kerékpárt a hirdetések kidobolásához, amiről hallani sem akartak a községházán. A faluban akkor mindössze három kerékpár volt, de az inaskodásomra hivatkozva, amit nem akartam abbahagyni, végül is megkaptam az egyiket.

Bezzeg manapság a szomszédomban három autó is áll az udvarban. Hiába, megváltozott a világ, alig követhető a felgyorsult idő, állapította meg nagyot ugorva vissza a jelenbe. Egyre gyakrabban hallom, hogy a fiatalok már össze sem házasodnak, csak együtt élnek. Mi értelme van ennek?- tette fel a kérdést, feleltet nem várva.

Én huszonhét éves koromban határoztam a családalapításról. Legényemberként eleget sündörögtem a szépasszonyok és a lányok szoknyája körül, kiszórakoztam magam, nyugalomra vágytam. A párom keresésébe kezdtem. Addig jártam a környék táncos mulatságaiba, amíg rá nem találtam egy őzbarna szemű leányzóra, aki hozzám valónak ígérkezett, és a táncosaival nekem nagyon tetsző módon viselkedett. Meghódítani csak igen nehezen tudtam. Egy alkalommal, amikor az egyik barátom lovait járattam, az engedélyével átlovagoltam a falujába és meglátogattam őt. Jól ültem meg a lovat, mert tudnia kell, hogy én huszár is voltam. Sokan hírét vették a látogatásomnak és láttam rajta, hogy ez neki is tetszett.

Hallom, hogy újra kezdik emlegetni, hogy lovas nemzet vagyunk és az iskolában is lovaglásra oktatják a gyerekeket. A cserkészélet feltámasztása sem járt sikerrel, kíváncsi vagyok, hogy vajon ez most meddig jut el a megvalósításban. Megéreztem a szándékát. Ezzel az újabb kitérővel az érdeklődésemet kívánta még inkább felcsigázni. Egy kis szünetet tartva folytatta tovább.

Nálam a lovaglós udvarlás sikerrel járt, mert hozzám jött feleségül az én Katóm. Ötvenöt évi házasságunk alatt szült nekem három gyereket, mindegyiknek jó szakmát adtunk a kezébe. Felépített velem egy házat és megértésben élt velem mindvégig. Már több mint tíz éve özvegy vagyok, itt hagyott magamra. Egyedül vagyok, önellátásra rendezkedtem be, kivéve az étkezést. Főzni nem tudok, a többi nyugdíjassal együtt havonta megrendelem az ebédet és minden nap magam megyek érte.

Mindezeket megismerve, nehogy azt higgye rólam, hogy magányosnak érzem magam. Még viccelődni is van kedvem a lányokkal a konyhán. Ha valamelyiküknek sikerül megcsippenteni a karját, vagy a lábát, akkor a kibuggyanó nevetésre és a női sikongatásra azt válaszolom, hogy „bocsi, véletlenül, készakarva volt”.

Látva a mosolyomat újabb bizalmas megnyilvánulása következett. Velem szemben lakik három özvegyasszony, takarosak, szorgalmasak és legalább tíz évvel fiatalabbak, mint én. Hol az egyiket, hol a másikat igyekeztem megkörnyékezni. Képzelje csak el, azt válaszolták, hogy ők igen csak hűségesek az elhunyt férjükhöz. Én pedig azt feleltem nekik, hogy az élet bizony nem erről szól.

Tudja, kedves én azokat a nőket szeretem, - igen, még most is - akik tisztában vannak azzal, hogy az életet úgy kell megélni, hogy minden adódó pillanat varázsa a miénk legyen, mert igen rövid az emberi létünk. Remélem, hogy ebben egyetért velem, hiszen igencsak kedves teremtésnek látszik. Jól gondolom, ugye?

Korom ellenére igyekszem formában maradni. Tudom, hogy nem szabad leállni, mert akkor nemcsak a szellem, hanem a test is megadja magát. Magam művelem a szőlőmet, és magam is permetezem. Szeretem a szőlő levét. Legutóbb is nyolcszáz liter borom volt. Na, nehogy azt gondolja, hogy mindet én ittam meg, adtam el belőle. Egy baj van, hogy a permetezővel a hátamon, már nem a lépcsőn, hanem csak mellette tudok felmenni. Az is nagy baj, hogy nem tudok már focizni, mint húszéves koromban, mert szenvedélyesen szerettem rúgni a labdát. De keseregni addig nincs okom, amíg mindent meg tudok még csinálni a jól gépesített háztatásomban és a kertemben.

Azt kérdezi, hogy a gyerekeim segítenek-e nekem. Ők már nyugdíjasok, és bizony mindig jönnek és segítenek, ha kell. Az unokák is néha meglátogatnak. Örömmel fogadom őket, mert utódaimként ők adják az életem értelmét, és hordozói az én hallhatatlanságomnak. Tudom, hogy nekik az idő szűkösnek tűnik, míg nekem bőven jut idő mindenre. Ezeket elfogadja az ember, mit tehet mást.

Az igazat megvallva, bizony hiányzik a társam, akihez szólhatnék, meg a zsörtölődés is és utána a békítő szó. Nincs aki féltőn nap, mint nap velem van, és megfogja a kezem, ha sétára indulok, vagy ha bátorságra van szükségem. Bizony, a múltból már csak az emlékezés maradt. A jövő? Maga elé nézve elgondolkozott kissé, majd folytatta. Remélhetőleg hoz még valami szépet és jót, ami az öregember lelkét még kegyesen felvidítja majd.

Tetszik nekem ez az optimista várakozás, a hite és a kedélyessége - szólaltam meg és végül megköszöntem a bizalmát. Nézze csak, a váróterem közben már teljesen kiürült! Indulnunk kell, hamarosan megkezdődik a beszállás. Búcsúzóul még elárulná nekem, hogy hány éves?

Kilencvennégy és fél! Se több, se kevesebb. Én is örültem a találkozásunknak - válaszolta és fiatalosan jött mellettem a busz indulási helyéhez.


Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.