Fekete Ferencné dr.: Mennyei mosoly (2015. április)
Az asszony a gyalogátkelőnél állt és várta, hogy a lámpa zöldre váltson. A négysávos főutat egy járdasziget osztotta ketté. A szembenálló várakozók közül többen türelmetlenül tekintgettek az elsuhanó autók mögé annak megállapítására, hogy vajon mennyire lehet még számítani.

Közöttük egy valaki azonban békés nyugalommal várt az átkelésre. Az egyedül álldogáló asszony a tekintetével a túlsó oldalon észrevett egy magas, szegényesen öltözött nőt. Amikor az arcába nézett a tekintetük azonnal találkozott, mintha régi ismerősök lennének. Így üdvözölték egymást. Egyetlen mozdulat sem történt, még egy fejbiccentés sem, mégis úgy érezték, hogy kettőjük között titokzatos kapcsolat jött létre egy szempillantás alatt. A nő arcán valami földöntúli mosolyt vett észre, ez vonzotta oda a tekintetét. Ahogy végigmérte az ismeretlen asszonyt, aki a kórház felöli oldalon érkezett az átkelőhöz, meglátta rajta, hogy várandós.

Lehet, hogy vizsgálaton járt – latolgatta magában. A mennyei mosoly az arcán arról is tanúskodhat, hogy ő már tudja, - netán az ultrahang eredménye alapján – hogy fiú, vagy lánygyermeke születik-e hamarosan. A domborodó hasán a szűk kabátot már nem tudta összegombolni és a patent harisnyája is már lecsúszóban volt mind a két lábán. Nem tudott lehajolni, hogy megigazítsa, vagy nem is érezte ezt akkor, pedig hideg téli nap volt. A nagy boldogsággal tele volt szíve, lelke. Az arcát betöltő mosolyával ezt kívánta közölni a szemben álló asszonnyal, aki kitüntette őt együtt érző, de leginkább kíváncsi tekintetével.

A nő látványa a másik asszonyban sok fájó emléket ébresztett. Napokig foglalkoztatta a saját sorsa, a békés nyugalma szempillantás alatt elszállt. A vele történteket mindig újra és újra élte, amikor olyan élményt hozott elébe az élet, amely ezekre emlékeztették. Ő nem szülhetett gyermeket, pedig sokáig küzdöttek érte. Az a mondás járja, hogy egy nő mindenre képes azért, hogy legyen, vagy ne legyen gyereke. Ő mindenét odaadta volna azért, hogy az általa szeretett férfit megajándékozza egy gyermekkel.

Az asszonyt sokkal jobban foglalkoztatta ez a kérdés, mint a férjét. A szűkebb környezetükben a tekintetek először biztatóak voltak, később várakozóvá váltak. Ahogy az évek teltek, már a számukra fájóan hangzó kérdésekre feleletet is vártak. A pillantások gúnyt hordoztak, később megalázó sajnálatot. Még arra sem vagytok képesek, hogy utódtok legyen? - olvasta ki minden egyes testvér, rokon és barát szeméből.

Mindezek az asszony lelkében mély nyomot hagytak. Az addig érzett és nagy támasznak hitt lelkierőt felváltotta a lélek fájdalma. A gyermek utáni túlzott vágya és az ezzel járó szorongások miatt kezdetben egyre hevesebb szerelmi életet élt a párjával. Ezek voltak házasságuk legszebb évei. A házasságuk alatt a sok jó és kedves megnyilvánulás megszépítette az együttélésüket. Az időnként előforduló nézeteltéréseket is mindketten nagy toleranciával túlélték. Az asszony mégis családra vágyott.

Ahányszor gyermeket váró nőt, vagy boldog családot látott, mindig remény gyúlt benne. Vallásos neveltetése nem engedte, hogy az irigység szikrát vessen a vágyakozó lelkében. Visszaemlékezett a bibliai bölcseletre, üzenetre, mely szerint mindennek oka és ideje van. „Ideje van a születésnek, az elmúlásnak…” Igyekezett ezt az igazságot megérteni és legfőképpen elfogadni.

Éveken át mégis abban reménykedett, hogy egy kicsi lélek talán megszánja őket és az oly nagyon áhított anyaságot meghozva leszáll hozzájuk. Az idő azonban ellenük dolgozott.
Később az örökbefogadást is felvetette. A férje nem zárkózott el ettől. Jó példa volt számukra, hogy a szomszéd házban élőknél egy kisgyermek örökbefogadását követően a gyermekáldás is beköszöntött. Az örökbefogadásról végül fájó szívvel, de lemondtak, több ellenpélda ismeretében.

A fiatalasszony hosszasan töprengett egy olyan megoldáson is, amellyel mindkettőjük számára szabad utat nyit egy újabb házasságra. Erre legfőképpen a férje érdekeit tekintve gondolt. Tudta, hogy veszélyes játékba kezd, de érezte, hogy meg kell tennie. Két esélyes volt a terve. Vagy mindent feladva elölről kezdik az életüket, vagy együtt maradnak és elfogadják végérvényesen a gyermeknélküli házasságukat.

Közeledett a házassági évfordulójuk, amit minden alkalommal, finom vacsorával, vörösboros pezsgővel és meghitt kettesben ünnepeltek.
A feleség nagy izgalommal a szívében és a lelkében csak az alkalmas pillanatra várt. Két koccintás közben fölvetette egy komoly beszélgetés szükségességét. Amikor elmondta az alaposan megszerkesztett javaslatát a párja arcán csalódás, - vagy talán csodálat - jelét vette észre. Érezte, hogyha a válasz rövid beleegyezés lesz, akkor ott rögtön belehal, de még előtte, elátkozza azt a percet is, amikor ez az eszébe jutott.

A férj higgadtan kiitta a poharát és huncut mosollyal kérdezte:
- Szóval meg szeretnél szabadulni tőlem? Nem vagyok már a számodra izgalmas szerető, jó férj, és igazbarát? Mi történt veled, hogy ilyesmi az eszedbe jutott?
Az asszony hevesen tiltakozott a kérdések hallatán és próbálta megmagyarázni a férjének, hogy ez az ajánlat a részéről igen nagy áldozat lenne. A későbbiekre nézve viszont fontos lenne most eldönteni a „hogyan tovább” kérdését és utána soha többé szóba se hozni.

- Együtt maradunk, mert a mi eskünket és házasságunkat ez a probléma nem dúlhatja fel, és szét nem szakíthatja feltéve, ha te is ezt szeretnéd - szólt a határozott válasz. Az én helyem és a szabadságom te melletted volt, van és lesz, amíg élek! A nagylelkűséged ugyan legyezgeti a hiúságomat, de jó lesz az másra.

Az asszony szívéről nagy kő esett le. Ezen az évfordulón is elkönyvelhette, hogy olyan társat választott, aki biztos támasza, megértő és szerető férje akar maradni. Ismét a béke és nyugalom érzése kerítette hatalmába. A hosszú évek küzdelmei és lelki vívódásai tehát nem tépték szét a házassága kötelékeit. A munkája, a sok közös élmény és a közöttük egyre növekvő önzetlen szeretet beragyogta az együtt eltöltött időt.

Egy alkalommal, amikor ismét megfogalmazódott benne a kérdés: mi az a nemcsak rövid időre szóló vágy, ami a szíve mélyén nyugszik? Végül meglelte a számára elfogadható, helyes választ. A lét utáni vágyat egyedül a valóság oltja. Elfogadta, hogy az életüket igazán csak szerelemben és szeretetben élhetik meg, mert ez a próbaköve mindennek.

Később gyakran visszagondolt arra az ismeretlen asszonyra, az arcára egy pillanatra kiült mennyei mosolyra, amely csak azokon látható, akik új életet hordoznak a szívük alatt. A nő a földi élet madonnájaként maradt meg az emlékezetében. Mosolya azt sugallta számára, hogy az élet így is, úgy is szép. Angyali üzenet volt ez!

2015. március 14.
5162
feketenedr - 2015. április 10. 11:56:01

Kedves István!

Örömmel olvastam dicsérő szavait. Köszönöm szépen és kíváncsian várom az Ön írásait is. Azt látom, hogy szintén új tag a magazin honlapján.

Szeretettel üdvözlöm: Margó

5162
feketenedr - 2015. április 07. 18:48:43

Kedves Eszter!

Én is örömmel olvastam a soraidat. Látom elindította a gondolataidat az, amit írtam. Ennek örülök a legjobban, ugyanis a visszajelzések számomra a legértékesebbek.
Köszönöm és szeretettel üdvözöllek: Margó

5162
feketenedr - 2015. április 07. 18:35:06

Kedves Magdi!

Köszönöm, hogy elolvastad a történetet és, hogy a vágyakozásról írtakat is szépnek találtad. Az emberi lélek előbb utóbb elfogadó lesz.
Szeretettel: Margó

1403
titanil - 2015. április 06. 16:45:23

Kedves Margó!

Egy nő zsigereiben benne van, ha már férjnél van, szeretne gyereket, gyerekeket is. Ismertem több házaspárt, akinek nem született gyereke, de mivel megtalálták az igazi párjukat, boldogan éltek együtt. Nagyon szépen írtad le, különösen a nő, gyerek utáni vágyakozását, és örülök, hogy végül megbékélt a sorsával.

Sok szeretettel: Magdi

499
magyareszter - 2015. április 04. 19:01:18

Kedves Margó!

Az élet nagyon-nagyon igazságtalan! Vagy talán mégsem annyira? Sok olyan helyre születik gyerek/gyerekek, ahol a házasság bizonytalan, s válás lesz a vége. Ahol pedig - mint történetedben is - egy életre szól valóban az eskü, oda nem érkezik a várva-várt gyermek. Miért írtam, hogy talán nem annyira igazságtalan az élet?
Ahol egyedül marad az egyik szülő a gyerekkel vagy gyerekekkel, igen nagy a felelőssége, nem tudja megosztani a bánatait, problémáit senkivel, de az az öröm, amit a gyermek adhat, az kárpótolja mindenért.
Ahol viszont együtt maradnak, egy boldog, biztos házasságban, igaz, hogy nem ismerik meg a gyermekáldás örömeit, de egymásra mindig számíthatnak.
Mindenkinek megvan a maga keresztje és azt is tudjuk, hogy mindenkinek a sajátja a legnehezebb, de szerintem senki nem cserélne mással és ez így van jól!
Ismertem olyan házaspárt, ahol hosszú évek sikertelen próbálkozásai után örökbe fogadtak egy pici gyermeket és nem sokkal ezután sajátjuk is született.
"... az élet így is, úgy is szép." Örömmel olvastalak! Sok szeretettel Eszter

5162
feketenedr - 2015. április 04. 17:13:11

Kedves Erzsike!

Nagyon kedves amit írtál. Köszönöm szépen.

Szeretettel: Margó

2175
hzsike - 2015. április 04. 14:41:19

Remek stílusban megírt, léleksimogató, megérintő történet.
Örömmel olvastam, jóérzéssel töltött el.

Szeretettel: Zsike Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.