Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Fekete Ferencné dr.: Rafanéne
A kis Matild gyermekkorát a nagyszüleinél töltötte, miután édesanyjával odaköltöztek. A kertes ház, ahol éltek a faluszélén lévő utolsó utcában volt. Az utca végén hatalmas tölgyfák szegélyezték a mögöttük kezdődő erdős részt. Az utca közepe táján még két új házsor épült egészen a Vágóhíd hátsó kerítéséig. A kislány szabadsággal teli gyermekéveit itt élte meg. Játszhatott az udvaron, a ház előtt és az erdő szélén is.
A nagyapjával hetente többször is elsétált az erdőben lévő forráshoz, ahol kedvére pancsolhatott. Mind a ketten nagyon szerették ezeket a kiruccanásokat. Amíg a nagyapa leheveredett a fűben és mosolyogva pödörgette a bajuszát, addig a kislány mindenféle ötletet kitalálva birtokba vette a forrás környékét. Meglátogatta a vadalma és a vadkörte fáit, szemlét tartott a bokrok és a vadvirágok között. Tudta, hogy mindezek felett a Jóisten rendelkezik, de azt is érezte, hogy valami kis köze neki is van hozzájuk. A tejeskannával - amiben mindig vittek haza tiszta és friss forrásvizet - juttatott a forrásvízből a tövükhöz egy keveset és akkor azt is megbeszélte velük, hogy hamarosan ismét találkoznak. Ismerte a réten nyíló kamillavirágot, a kakukkfüvet, a kis százszorszépeket, és amikor azok nyíltak mindig szedett belőlük egy-egy csokorral az otthonmaradt nagyinak. Már alig várta, hogy a pipacs a szirmát bontsa, mert akkor a két kis kezének körmeire ráragasztotta azokat önmaga gyönyörűségére. A kék harangvirágokból kötött koszorúval a fején, amikor hazaérkeztek, a nagyi két kezét összecsapva dicsérte meg az ügyességét és a szépségét.
A nyáresti sétákat szerette a legjobban, mert akkor a bokrokon megannyi csillogó-villogó csillagként százával röpködtek a kis Szent János bogarak. Nem tudott betelni ezzel a csodálatos természeti jelenséggel. Azt hitte, hogy azok az erdei tündérek kis lámpásai.
Gyakran magának kellett elfoglaltságot keresnie, ilyenkor útnak indult a másik utcán. Nézegette a portákat, illedelmesen köszöntötte az udvaron látott embereket. Némelyik meg is szólította őt. Akkor egy kicsit elidőzött annál a háznál. Nem volt dicsekvő, de amit kérdeztek tőle, arra gyermeki őszinteséggel válaszolt.
Többször elért az utca másik végére. Csodálkozva látta legelőször, hogy négy vagy öt földbe ásott kunyhóban emberek élnek. Amikor elmesélte otthon, akkor az édesanyja megmagyarázta, hogy nekik az, az otthonuk és cigányoknak hívják őket. Azt is mondta, hogy nem kell félni tőlük, de kérte, hogy ne menjen oda túl gyakran. Nem volt ez tiltás, de arra elég volt, hogy a gyermeklány kíváncsisága felébredjen.
A második alkalommal olyankor ért oda, amikor az egyik kunyhó előtt már ült valaki. Idős asszony volt, ősz rakoncátlan haját rózsás fejkendővel kötötte hátra, a szájában pipa volt és törökülésbe helyezkedve főzött valamit a szabadtűzön. Előkerült a kunyhó mögül a kis Matilddal egyidős fiúcska is, aki igen csak meglepődött a látogatón. A kislány illedelmesen köszönt, de a fiú nagyanyja csak mordult egyet és kézmozdulattal jelezte, hogy menjen onnan.
Futva ért haza, nem értette a barátságtalan megnyilvánulást, de otthon nem szólt a kirándulásáról. Végiggondolta magában a történteket és elkezdett azon gondolkodni, hogy vajon miért nem fésülködött meg az idős asszony. Az ő nagymamája minden reggel az ágya szélén ülve a csontfésűjével jól kifésülte a haját, befonta és végül két kis fésűvel kontyba tűzte. Gyermeki gondolatainak végső következtetése az lett, hogy talán nincs is fésűje.
Elhatározta, hogy a nagymamája fésűjét elviszi másnap. Ki is vette a fésűtartóból és elrejtette a kis köténye alá. Gyermeki szándékát megakadályozta, hogy a mamája időt talált arra, hogy a fésűt kitisztogassa. Keresni kezdte azt, és tőle is megkérdezte, nem látta-e hová tette reggel. Nem akart hazudós lenni, ezért inkább nem válaszolt. Egy óvatlan pillanatban azonban visszatette a helyére.
A nagyapja vette csak észre a kislány huncutságát, de a kapcsolatuk védelmében nem hozta szóba se akkor, se később. A nagymamát kedélyesen arra biztatta, hogy nézze meg még egyszer a tartót, hátha lecsúszott az aljára. Ölébe ültette az unokáját és tréfálkozva faggatni kezdte a kiruccanásairól.
A kislány hálából neki elmesélte, hogy mit látott. Az idős asszony unokáját is megemlítette, akinek az orra folyton csillogott, és amit időnként az ingujjába törölt. Neveld meg a fiút, ha az öreganyja erre nem figyel. Mond meg neki, hogy csak akkor játszol vele, ha rendesen megtörli az orrát, amikor ott vagy. Ebben megegyeztek.
Matildkát azonban nem hagyta nyugton a fejébe vett elhatározása. Másnap elővette a kifli vásárlásra kapott pénzét. Minden nap a nagyi adott neki 40 fillért, hogy az iskolába menet a péknél vegyen kiflit az almája mellé. Ezekből sikerült neki hatszor félretenni takarékbélyeg gyűjtésre, vagy a Pajtás újság megvásárlására.
Fogta a pénzét és iskolából hazajövet bement a fűszereshez. Megkérdezte, hogy milyen fésűket árul. A fűszeres látva az érdeklődését rákérdezett, hogy mennyi pénze van. Megmutatta és izgatottan várta, hogy vajon elegendő-e a megtakarítása. A fűszeres ismerte a családot, ezért két forintot kért el tőle és cserébe egy sötétbarna bakelit fésűt csomagolt be a számára. Elégedetten indult haza, mert még egy kiflire való pénze is megmaradt.
Hazaérkezve, sietve ette meg a kedvenc ebédjét, amit ma reggel is megrendelhetett, mert a nagyi egyedül csak őt kérdezte meg erről. A nagyszülők látták a sietős és izgatott viselkedését. Amikor elszaladt otthonról azon tanakodtak, hogy vajon mit eszelt ki már megint a kis unokájuk. Nagyapa megnyugtatta a párját, hogy hamarosan úgyis megbeszélik ők ketten a történteket.
Az unoka izgatottan igyekezett a fésűvel. Szerencséjére az idős asszony kinn ült és pipázott. Amikor odaért kissé félénken, de biztató tekintetét az asszonyra függesztve odanyújtotta a becsomagolt fésűt. Csak annyit tudott kimondani, hogy ajándék és máris sarkon fordult és elfutott. Hamar hazaért, és mint aki jól végezte a dolgát, hozzákezdett a másnapi lecke megírásához. Emiatt a nagyszülők kissé megnyugodtak, de a titkot meghagyták az unokájuknak. Amikor másnap a fűszerestől megtudták a fésűvásárlást, rögtön kitalálták, hogy a kislány hol járt. Bölcsen úgy döntöttek hagyják, hogy az ajándékozás örömét az unokájuk tiszta szívvel megélhesse. Ebéd után megengedték, hogy ismét kikapcsolódjon a lecke megírása előtt. A nagyapa a kapuból látta, hogy Matildka bekanyarodik a szomszéd utcába.
Az unoka se nem látott, se nem hallott, mert annyira igyekezett az utca másik végére. Remélte, hogy a találkozás nem marad el. Az idős asszony valóban kinn ült, de a haja már nem volt kendőbe rejtve. Szépen megfésülte. Az unokája mondta el, hogy Rafanéne, a nagyanyja örül a fésűnek. Nagy meglepetésére feléje intett, de az hívó és nem elutasító intés volt a részéről.
Közelebb ment. Megmutatták neki, hogy a vágóhídról kapott pacalból főznek pörköltet. Rafanéne elmondta azt is, hogy a henteslegények között van, aki a pacal alá odarejt mindig más belsőségeket is. Így tudnak hetente legalább egyszer jót is enni. A körülöttük tébláboló unokájára közben többször is rászólt, hogy a tőle kapott rongyba törölje már meg az orrát.
Elköszönt, mert eszébe jutott a leckeírás. Visszaúton, a kis lelkébe békés nyugalom költözött. Elégedett volt, mert amit elhatározott, sikerült. Úgy döntött, hogy most már elmeséli otthon is a néne fésűjének történeté, vállalva azt, hogy esetleg megdorgálják érte.
Édesanyjával együtt érkeztek haza, aki a munkából jött és megkérdezte tőle, hogy merre járt. Kis sóhaj kíséretében kezdett hozzá a beszámolójához. A nagyszülők az édesanyjával csodálkozva hallgatták a bűnbánóan elkezdett és egyre lelkesebbé váló történetet. Meglepetésére a segítőszándékáért dicséretet kapott. A nagymama ugyan a nemtetszését fejezte ki a kiflikre adott pénz összegyűjtéséért, de a nagyapa a takarékosságának elismerésével és kihangsúlyozásával helyreállította az egészséges egyensúlyt az unoka nevelésében. A lelkek megbékéltek még az est beállta előtt.

2015-05-15.
5162
feketenedr - 2015. május 21. 22:57:33

Kedves Viola!

Köszönöm, hogy olvastad az írásomat és örülök, hogy elnyerte a tetszésedet.Smile

Sok szeretettel: Margó

277
farkas viola - 2015. május 21. 09:23:27

Kedves Margó!
Nagyon tetszik az írásod, olyan lélekemelő. Örömmel olvastam.
Szeretettel: Viola RoseHeartRose

5162
feketenedr - 2015. május 20. 09:24:30

Kedves Magdi!

Köszönöm, hogy elolvastad és hogy tetszett a történetem. Készül a folytatás is, mert nagyon belelendültem az írásba. A következő címe: Jozefa.

Sok szeretettel és barátsággal: MargóHeart

1403
titanil - 2015. május 19. 19:11:41

Kedves Margó!

Egyre jobban a szívembe zártam a kis Matildot, aki egy nagyon jószívű lány, nagyszüleinek, édesanyjának szeme fénye. Nagyon tetszett ez a történet is! Smile
Sok szeretettel: Magdi

5162
feketenedr - 2015. május 19. 10:32:07

Kedves Ottilia!

Örülök, hogy a gyermekkorod emlékeit idézte meg az írásom. Rafanéne, Maléna - mind a ketten - más világot mutattak meg a számunkra, ezért értjük a másság lényegét.

Köszönöm, hogy nálam jártál. Szeretettel: MargóRose

2693
doroty - 2015. május 19. 09:31:08

Köszönöm az élményt! Gyermekkorom képei villantak elő soraidat olvasva. Mikor a fővárosból egy eldugott kis faluba száműzött a szüleim döntése (elváltak), akkor keresgettem hasonló módon én is azt, ami pótolja az elveszett világomat. Próbáltam utat törni az ismeretlen rengetegben, közben megismertem a falusi életet, az embereket, a madarakat, a fákat, és igen, a cigányokat is. Valóban olyanok voltak, ahogyan leírtad. Másként éltek mint most. Nekem is is volt egy Rafanéném. Malénának hívták és nagy batyuval a hátán közlekedett. Gyakran meglátogatta a nagyanyámat, aki ilyenkor az előre összegyűjtött régi zsírt vagy lekvárt, avas szalonnát, viseletes holmikat odaadta neki. Maléna szorgosan bekötötte batyujába, és sűrű áldások osztását követően távozott. Felnőttként is találkoztam még vele, hajlott háttal cipelte elmaradhatatlan batyuját. Ilyenkor mindig váltottunk pár szót. A jó 'Isten áldását kérte nagyanyámra aki már évek óta a temetőben pihent. Most újra felidéztem azokat a napokat. Már sok éve örökre elment Maléna is, álmomban néha látom, amint távolodik és integet nagyanyámnak, kiabál vissza - A jó 'Isten "álgya" meg családjával együtt...
Heart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.