Fekete Ferencné dr.: Jozefa
A történtek után Matildkát többé már nem vonzotta a putrik világa, hiszen amit tett az elég volt a gyermeki lelkének megnyugtatására. Aziránt kezdett érdeklődni, ami a házuk környékén történt, ugyanis némelyik esemény újabb felfedezésre adott okot. A kislány nagyon fogékony volt az általa még nem ismert új dolgok iránt. Addig nem nyugodott, amíg a végére nem járt annak, ami felkeltette az érdeklődését.

Kíváncsiságát a nagyszülei azzal támogatták, hogy folyton folyvást igyekeztek bevonni őt a környezetükben zajló élet minden mozzanatába. Hagyták, hogy boldogan élje meg a gyermeki lét minden örömét, minél többet lásson és tanuljon tőlük, amíg lehet.
Tudták, hogy a gyermeki rácsodálkozások az unokájuk értelmi szintjét emelik. Érezték azt is, hogy a gyermekkori tapasztalások és a dolgok minél jobb megismerése csak a szülői szereteten keresztül vezethet a helyes felismerésekhez. Bölcsen támogatták unokájukat a mindennapi élet, a természet apró csodáinak felfedezésében.

Matildka a nagyszüleitől ismerte meg az évszakok váltakozását és az azokhoz tartozó boldog pillanatokat. Korán észrevette, hogy érdemes figyelni a természetben zajló minden mozzanatot. Gyakran rákérdezett arra, amit látott és észlelt. A „miért” szócska használatával arra utalt, hogy a lényegre is kíváncsi és bővebb magyarázatot vár. Egyre gyakrabban mindenben a rendszert, az összefüggéseket kereste, főként a számára fontosnak tűnő kérdésekben.
Nagymamája emberi kapcsolatain keresztül ismert meg több olyan emberi tulajdonságot, ami később hasznos lett a számára. A szomszédokon kívül volt egy asszony, aki időnként megjelent a kapujukban. Karján a nagy fonott kosárban gombát hozott. Már korán reggel megbeszélték, hogy az erdőből hazafelé jövet betér hozzájuk.

Jozefa Lengyelországban ismerte meg az első világháború idején a jóképű magyar katonát. Sándor szíve akkorát dobbant, amikor meglátta a szőke, kék szemű és halk szavú lengyel lányt, hogy feleségnek hazahozta Magyarországra. Nagy boldogságban éltek, de csak néhány évig. A férjét a háborúban szerzett betegsége hamarosan ledöntötte a lábáról. Jozefa kétségbeesve, hűségesen ápolta, de mindhiába. Sándort a Jóisten magához szólította. Gyakran kijárt a sírjához, megbeszélte vele, hogyan telik az élete.

Becsületesen ápolta az anyósát, aki az első pillanattól kezdve befogadta a házába. Jozefa eltemette őt is és végül egyedül maradt a kis házban. Nem született gyermeke. A visszaköltözésre sem gondolt. Özvegyi nyugdíja mellé alkalmi munkával, - mosással, takarítással - szerzett magának annyi jövedelmet, hogy szűkösen ugyan, de megélt.

Amikor a gombaszedés ideje elérkezett, akkor hajnalhasadáskor felkelt és az erdőbe indult. Ismerte a lelőhelyeket, ezért gyorsan megtelt a kosara. Szerette az erdőt, mert olyankor lélekben otthon járt. Hazája erdeiben bőven és sokféle gomba termett. Ott ismerte meg az ehető gombafajtákat, mert a szülei mindig magukkal vitték. A szedett gomba nagy részét már hazafelé eladták, de jutott belőle bőven a család asztalára is.

Matildka nagymamája évek óta tőle vette a friss erdei gombát, amelyből mindig nagyon ízletes ebédet készített. Minden alkalommal behívta Jozefát egy teára, vagy kávéra és egy kis beszélgetésre. Ilyenkor a kis Matild tágra nyílt szemmel hallgatta őt.

Jozefa emlékei között még élénken élt a „Mazuri tavak” vidéke. Ő is gyermeki kíváncsisággal és szeretettel figyelte a tavak környékén élő madarakat, a víz fölött röpködő szitakötőket, a nádasokban költő szárcsákat, a vidám, de rövid utat megtevő röptüket. A közeli tóban a fiútestvéreivel kifogott hal volt a kedvenc ételeinek egyike. Milyen békés idők is voltak azok. Gyakran emlegette gyermekkora földi paradicsomát. Mesélt a nyírfaerdőkről, az erdőben nyíló virágokról és az ott élő állatokról. A tavaszi kakukkszó a néphit szerint az ember életidejét is képes jelezni annak, aki ezt megkérdezi. A távoli harangszó pedig többek között arra is figyelmeztet, hogy nem szabad belefeledkezni az időtlenségbe, hiszen mindenki küldetéssel, feladattal érkezik erre a földre.

Örökre az emlékezetébe vésődött a kék búzavirággal szegélyezett földeken az aranyló búzakalászok rengetege, az aratások vidám hangulata, és a réteken viruló pipacsszőnyegek vöröslő színe. Lelki szemeivel látta, ahogyan a lengyel alföldön élőket a távoli horizonton lebukó nap fénysugarai hazakísérik és a napi munkától megfáradva az estére, majd a lefekvéshez készülődnek. Jozefa családjának meghitt estéin kívül, megidézte az ünnepek fennkölt hangulatát, a népviseletet öltött emberek felszabadult jókedvét. Újra és újra Matildka elé varázsolta a számára elvesztett világ gyönyörűségét.
Jozefa látva a kislány érdeklődését, szívesen mesélt a szülőföldjéről, az otthoni szokásokról, a háznál tartott állatok gondozásáról. Nem felejtette a frissen fejt és a még meleg tej illatát, a belőle készített termékek semmivel sem pótolható fenséges ízét, és legfőképp anyjának főztjét. Ilyenkor el-elcsuklott a hangja és lopva letörölte a szeme sarkában megjelenő könnycseppeket.

Korábbi ékessége, a szép szőke haja megszürkült, őszbe fordult már. Törékeny, vékony alkatán is meglátszott az idő vasfoga. Kissé hajlott háta és a fájós, fekete mamuszba bújtatott lába miatt lassú, csoszogó léptekkel járt. Elmondta, hogy mennyire megörült annak, amikor meghallotta, hogy lengyel apácák jöttek a kórházba ápolási feladatokat vállalva. Felvette velük a kapcsolatot és ismét tudott beszélgetni a régóta nem használt anyanyelvén.

A hazájához való kötődése és szeretete nem csökkent a több évtizedes távolléte alatt. Az otthoni eseményekről a levelekből értesült. Keservesen elsiratta a szüleit, a testvéreit. Nagy alázattal elfogadta a maga által választott és megélt életét. Azzal vigasztalta magát, hogy ez a sors volt számára kiszabva, ami ellen nincs mit tenni. Elfáradt kissé, a szenvedő szíve csak a végső dobbanásra vár. Ezt minden beszélgetés végén újra és újra elismételte, mint aki türelmesen, de hitében meggyőződve mielőbbi kegyelmet és meghallgatást vár.
Megköszönte a vendégséget, és mint mindig most is megsimogatta a kis Matild fejét. Tekintetéből melegség és szeretet áradt. Sajátos mozdulattal lesimította a kötényét, amikor felállt és indulni készült. Karjára vette a kosarát és az emlékeit hű szívvel őrizve folytatta az útjára.
Elérkezett az idő, amikor az őszi hónapok Jozefa nélkül múltak el. Kezdetben aggódva várták Jozefa csoszogó lépteit, majd elcsendesedve a nagymama többé már nem hozta szóba a lengyel ismerősét, barátnőjét. A kis Matilddal Mindenszentek napján tudatta, hogy Jozefa többé nem látogat hozzájuk, mert végleg hazaköltözött. Még egy gyertyát gyújtottak az ő lelki nyugalmáért is, emlékezve a szerény, de mégis bátran megélt asszonyi sorsáról.

Jozefa emléke, emberi méltósággal megélt élete és a történetei jó példát mutattak a kislány számára. A szűnni nem akaró érdeklődése, a vég nélküli figyelme és a gyermeki lelkének nyiladozó őszintesége hű kísérői lettek a későbbi életében. Pilinszky János sorai szerint: „Az ember élete nagyrészt figyelmének története”.

2015-05-25.
5162
feketenedr - 2015. június 02. 22:03:43

Drága Viola!

Köszönöm Neked, hogy olvastad Jozefa történetét. Örömmel tölti el a szívemet, hogy sikerült kellemes hangulatot teremteni a számodra. Smile

Sok-sok szeretettel: Margó

277
farkas viola - 2015. május 31. 19:28:55

Kedves Margó!
Teljesen belefeledkeztem történetedbe, az idilli cselekményekbe, a családi együttlétekbe,
a természeti színterekbe, a szeretetteljes együttlétekbe. Egyszóval nagyon tetszett, nehéz kilépni a hangulatból.
Szeretettel gratulálok: Viola RoseHeartRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.