Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Jéga Szabó Ibolya: A lét peremén
- Lélegezzen! Lélegezzen!
Messziről jövő, sürgető hang parancsolóan hatolt be a tudatomig. Szólni szerettem volna, hogy igen, hallottam, de képtelen voltam. Agyam diktálta ütemben, tudatosan igyekeztem beszívni, kifújni a levegőt, lélegeztem. Éreztem, bármelyik pillanatban, visszazuhanhatok a nemlétbe, minden igyekezetemmel próbáltam éber maradni, és tovább lélegeztem. Vártam, hogy visszatérjen az életem során annyira megszokott spontán levegővétel, ijesztő volt ez az állapot. Hangfoszlányok jöttek, nem láttam honnan.
- A műtétnek vége, kitűnően sikerült. Próbáljon ébren maradni egy kicsit. Intsen a szemével, ha ért, még nem tud beszélni - mondta egy mély férfihang.
Egy árnyék takarta el a kékes fényt, egy kéz letörölte arcomról az izzadságot. A nyirkos veríték belefolyt a fülembe, a testem, a lábam remegett a hidegtől. Egy kéz betakart, egy újabb lepedővel. Körülöttem neszek töltötték be a teret, zsongás, kattogás, halk suttogás. A mély gödör, melyben magamat éreztem, eltorzította minden érzékszervemet, lámpák vakították el a látást, hallásom tompult, eltűntek a szagok, a testemből kinövő huzalok serege kötött össze a külvilággal, a surrogó kattogó gépekkel. Olykor megszűnt ez a létezés is, eltűnt a bizarr valóságával együtt. Napfényes idegen világban találtam magamat, szürreális tájban, valahol fent, alattam hajladozó zöld erdő, színes huzalokkal teli égen hintáztam.
- Éva nővér vagyok. Mostantól én őrzöm magát reggelig. Ébren van?
- Igen - felelem, és csodálkozom a saját hangomon.
Nem a túlvilágon vagyok, nagyon is élek, vagy ez is képzelet játéka? Itt nincs reggel, nappal, csak éjszaka, gúny űz velem a valóság, megcsalja agyam. Visszazuhanok a hintázó színes nyalábok ölébe, ringatnak lágyan a lét peremén.
- Ébresztő! Itt az ebéd.
- Ebéd? Én nem vagyok még éhes.
- Csak egy kanál levest nyeljen le.
Furcsa érzés, ahogy a meleg lé folyik le a torkomon. Az élet visszatért, a maga egyszerű valóságával.
1423
Jega - 2016. február 15. 19:54:05

Köszönöm Viola, én sem akarok többet ilyen helyzetbe kerülni. A szívbillentyű műtét, nem egy fáklyás menet, még utána sem. Most gyógyulgatok, a teljes felépülés fél év. Köszönöm, hogy olvastál, szeretettel Ibolya

277
farkas viola - 2016. február 15. 11:08:40

Kedves Ibolya!
Teljes átérzéssel olvastam írásod, bár nem voltam még ilyen helyzetben.
Örülök, hogy itt vagy és emléket tudtál állítani esetednek.
Jó egészséget kívánok szeretettel: Viola RoseHeartRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.