Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Müller Márta: Az út a vadonba (2016. március)
Aywa és Lelaqis szerencsésnek mondhatták magukat abban a tekintetben, hogy a hatalmas tömeget beborító óriás sátor egyik szélénél volt a helyük. Szerencséről egyébként régen nem beszélt senki, az a nagy szerencsétlenség, ami a világra szakadt, lehetetlenné tett bármilyen egyéni szerencsét. Körülbelül száz évvel ezelőtt, mikor megállt a tenger szintjének az emelkedése, az emberek fellélegeztek, kezdtek hinni abban, hogy egy új kor kezdődik, új civilizáció épül fel. A nagyszülők történetei a régi városok elsüllyedéséről a tengerben még elevenek voltak, de az ő idejükre már múlttá váltak. Az elsüllyedés szó nem is volt igazán megfelelő: az emelkedő tengervíz öntött el nagy partszakaszokat, így került sok minden víz alá. Mivel az emberek jelentős része a tengerpartokon élt, ezért kényszerültek sokan menekülésre. Vándorlóvá lettek, menekülőkké, migránsokká. Akik új életteret kerestek. Ez már a nagyszülők nagyszüleinek az idejében sem volt egyszerű dolog, amikor a jég olvadása először elkezdődött. Számtalan helyi háború és konfliktus robbant ki pusztán amiatt, hogy a szárazföldek belsejében élők nem akarták, nem tudták befogadni a nagy tömegeket. Azt hitték, hogy a tenger szintjének megemelkedése őket nem érinti? Lehettek olyan korlátolt politikusok, akik az embereket ilyesmivel hitegették?
Szóval, Aywa és Lelaqis szüleinek nemzedéke már abban a boldog hitben élt, hogy a tenger emelkedése befejeződött, elkezdődhet egy új világ. Nekik is, mint sok kortársuknak, ebben az érzésben telt a gyermekkoruk. Mind a ketten egy új településen nőttek fel, amelyik az új partszakasztól húsz kilométerre volt, így, ha nem is mindennap, de ők is gyakran látták a tengert. Normális gyerekkoruk volt, békés, nagyobb események nélküli, olyan, amit ha megélik az öregkorukat, biztosan nagyon boldog gyermekkornak tartanak.
Mindketten az iskola befejezése előtt álltak, és mind a ketten egyetemre készültek. De, néhány hónappal korábban újrakezdődött a tenger vizének az emelkedése. És ez megváltoztatott mindent. Nemcsak az ő életüket.
Ha lennének lények, akik hosszú távon, mint egy filmet néznék a Föld történetét, akkor erről az időszakról azt látnák, hogy a jégkorszaknak nevezett időszak megváltozása alig ötszáz év alatt történt. Alig ötszáz év alatt 120 méterrel nőtt meg a tenger szintje, nem folyamatosan, hanem az ötszáz éven belül három intenzív emelkedési szakaszban.
Az emberek, akik benne éltek ebben a korban, nem tudták, hogy mire számítsanak, mire számíthatnak. Azt látták, azt élték át, hogy hatalmas virágzó városok tűntek el a tenger alatt. Azt látták, hogy amit ők rendnek, a világ rendjének éltek meg, az felborult. Megszűnt. Menekülők vándoroltak mindenütt a Földön, és még azt a fogadtatást lehetett szerencsésnek nevezni, ahol hatalmas sátorokat állítottak fel a menekülőknek. Azoknak az élete, akik a tengerektől távol éltek a szárazföldek belsejében, ugyancsak megváltozott. Az emberekbe félelem költözött. Akik az elején segíteni próbáltak a menekülőkön, egyre inkább háttérbe szorultak. Mert az élet, az élet rendje mindenütt felborult.
Aywa és Lelaqis tudták ezt. Elszakadtak a családjuktól, és a véletlen összesodorta őket. Egyfajta szinte teljesen szótlan szolidaritással teltek az első napjaik a sátorban. Alig volt valamilyük. Egy hátizsák, egy jobb túracipő, bicska, kulacs, mintha egy hétvégi túrára indultak volna, pedig nagyjából ez volt minden, ami az életükből, az egész addigi életükből megmaradt. Egy fénykép anyáról, egy fénykép a gyerekkorból, sok-sok emlék, amiről nem akarták elhinni, hogy már örökre csak emlék marad.
Egy nemzetközi nagy segélyszervezet gondoskodott a menekültek ellátásáról, ez azt jelentette, hogy nem éheztek, de korántsem voltak jóllakottak. És a teljes bizonytalanság uralkodott mindenen és mindenkin. Merre tovább? Hogyan tovább? Millióan kérdezték akkoriban önmagukat és egymást, és nagyon kevesen tudtak bármiféle választ. Csak a valahová menni kell, valamihez kezdeni kell érzése hajtotta az embereket. Próbálkozzanak a segélyszervezethez fordulni? Vagy az se lesz már sokáig? A Föld megváltozása maga után vonja az emberi struktúrák felbomlását is?
Aywa és Lelaqis ugyanúgy tanácstalanok voltak, mint mindenki. De a sátor atmoszférája, nemcsak a fizikai, de a lelki is, egyre nyomasztóbbá vált. Lelaqis volt kettejük közül az első, aki letett arról, hogy a menekülés közben elszakadt rokonait, a testvéreit keresse. El akart menni erről a helyről.
Hová, de hová? Kérdezte Aywa. Sehol sem látják szívesen a menekülőket. Hallottad, állítólag még egy nagy falat is felhúztak, és mindenkit megölnek, aki csak a közelébe merészkedik.
Lelaqis szótlanul bólintott. Ő is hallotta ezeket a híreszteléseket, és arra is emlékezett, amit még a nagyapja mesélt, az előző nagy áradások idejéről. Az emberek elvadultak, bizalmatlanná és ellenségessé váltak minden idegennel szemben.
Nem akarok odamenni. Én a vadonba akarok menni. A Nagy Hegyek közé, ahol nincsenek emberek.
Aywa csodálkozva nézte: Egyedül? Hogy fogsz ott megélni?
Lelaqis alig halhatóan felelte: Úgy gondoltam, velem jöhetnél. Úgy élnénk, mint valami távoli őskorban az emberek. Vadásznék, te meg bogyókat gyűjtenél.
Nem folytatta, de mind a ketten ugyanarra gondoltak. Mint egy első emberpár? Mint Ádám és Éva? Az egész ötlet nevetséges volt és gyerekes egyszerre, és mégis valahogy valós.
Elképzelhető lenne, hogy ők egyáltalán túlélnének ott a vadonban? Hiszen sohasem próbálták! Aywa volt egyszer kisebb gyerekkorában egy táborban nyaralni hasonló korú gyerekekkel, ahol azt tanítgatták nekik, hogy mit csináljanak, ha egyedül maradnak véletlenül az erdőben. De ez semmi igazi felkészülést a vadonra nem jelentett, ha lehet egyáltalán a vadonélésre felkészülni. Ha valamelyik gyerek ott eltévedt volna az erdőben, akkor fogta volna a mobiltelefonját és segítségért telefonál.
Hol van az ma már! Aki nem vesztette el menekülés közben a mobiltelefonját, az is előbb-utóbb el kellett hajítsa, mert kifogyott az elem belőle, és nem volt már hely, ahol feltöltse. Ha néhány év múltán ezt a földcsíkot is tenger borítja majd, a halak bizony rácsodálkozhatnak a sok kis, a víz alatt a tengerfenéken heverő mobiltelefonra.
Aywa aztán hangosan csak annyit mondott: Nincs semmi meleg holmink. A hegyekben biztosan hideg van.
Lelaqis arcán egy halvány mosolyféle villant fel. Ez a válasz ugyan nem volt határozott igen, de mégis benne volt a beleegyezés, egyetértés. Az eddigi sok hallgatáshoz képest most szinte áradni kezdett belőle a szó: Mikor kisfiú voltam, a nagyapám sok mindenre megtanított. Elvitt pecázni, egy szál zsinórral meg egy kis horoggal tudtam halat fogni. Fából faragott nekem íjat, meg készített egy kis parittyát. Anyám mindig morgott egy kicsit ezért, nem akarta, hogy állatokat öljek. De én nem kínoztam az állatokat soha. A nagyapám is szerette őket, pedig ő vadászni járt.
Aywa szótlanul hallgatta. Próbálta magát elképzelni, mint azt, akinek a fő dolga, hogy a mindennap elejtett halat, vadat feldolgozza. Nehezen ment, mert elöntötte újból és újból a bánat és a düh. Az egyetemre gondolt, ami még néhány hónapja oly biztosnak tűnt, a tanulásra, a nagyvárosra, sok mindenre, ami lehet, hogy még állt valahol, de az ő számukra már elsüllyedt a tengerben. Lehet, hogy az egyetlen hasznos dolog, amit az eddigi életében tanult, az az volt, mikor a nagyanyját figyelte kisgyerekként, amikor az kenyeret sütött? Vagy még az se, hiszen a vadonban gabona sem lesz. Miből lehetne sütni egyáltalán bármit is? És miféle tűzhelyen? Felidéződött benne a friss, ropogós kifli íze, illata egy pillanatra, de aztán csak a keserűség íze maradt.
Másokat is akarsz hívni? Halkan kérdezte Lelagist, mintha nem akarná, hogy bárki is meghallja, de teljesen fölöslegesnek tűnt az óvatossága, mert senki sem törődött velük.
Nem tudom. Talán jobb lenne, ha többen lennénk, jobban tudnánk védekezni, ha megtámadnak. Lelaqis elhallgatott, az járt a fejében, hogy vajon a lány hallotta-e azokat a mendemondákat, melyek szerint az erdőkben már vannak elvadult emberek, akik könyörtelenül rátámadnak mindenkire. Aztán mégis folytatta: Nem tudom, hogy kiben bízhatnánk meg.
Aywa bólintott. Igen, ez nehéz kérdés. Gazemberek közé ő sem akart keveredni. Akkor inkább ketten legyenek csak.
Jártál már valaha a Nagy Hegyekben?
Nem, Lelaqis sem járt még arrafelé. Általában nagyon kevesen jártak a Nagy Hegyekben. Nehezen megközelíthető, igen sok nehézséggel átmászható hegyek voltak ott, amit még több száz évvel azelőtt, a legfejlettebb technikai korszakban is csak kevesen kerestek fel. Extrém hegymászók, nagyon jó felszereléssel.
Volt egy nagybátyám, aki többször járt arrafelé. Az egyik nagyanyjának lakott ott valamilyen rokonsága. Olyan néphez tartozott, amit nem számítottak civilizáltnak.
Lelaqisnak csöpp bánatos gúny keveredett a hangjába a civilizáció szónál. Civilizált? Ki számít ma még annak? Azok talán, akik valahol még elzárkóznak a falaik mögé, és remélik, hogy átvészelik valahogy ezt az egészet? Hiszen azoknak is sok minden hiánycikk ma már. A világ rendjének az összeomlásával a kereskedelemnek is csak a romjai maradtak. Nem igaz, hogy azok nem érzik az elszigetelődésük hatásait.
Az a nagybátyám mesélt néha az egyik útjáról. Még a térképre is emlékszem valamelyest, amit mutatott. Vannak arrafelé olyan elzárt völgyek, ahová sohasem jutott el a nagyvilág.
Ez persze úgy hangzott, mint valami szép mese. Lelaqis maga is érezte ezt, ezért inkább elhallgatott.
Egy jó félórányi hallgatás után Aywa szólalt meg. Kiengednek minket innen egyáltalán? Nem, azt hiszem nem, felelte a fiú. Szöknünk kell. Azon a nagy mezőn, ahová levegőzni kiengednek, van a kerítésen néhány gyenge hely. És szerencsére kevés az őr. Csak ki kell várnunk az alkalmas pillanatot.

Két hét telt el, mire lélekben mindenre felkészültek. Félretettek minden étkezésnél a kapott élelemből olyat, ami tartósnak látszott, főleg szárított apró halat és kekszet. Nem volt sok holmijuk így se, nem tömte ki a hátizsákjaikat, és még az sem volt feltűnő, hogy magával vitték a sétákhoz, mert a legtöbb ember állandóan cipelte kevés kis megmaradt holmiját. Csak a takarókat sajnálták, ami ott maradt mindig a fekhelyükön, mert nem tudták, hogy mit találnak majd, amivel pótolhatják.

Kijutottak úgy, hogy senki nem vette őket észre. Egy bokor mögött lapultak meg, amíg az emberek még ott voltak, és csak akkor jöttek elő, amikor már senkit sem lehett látni. Még a sötétedés előtt elérték az erdőt.

A civilizációt végleg maguk mögött hagyták. Csak az emlékeikben élt még sokáig.
3920
lilapetunia - 2016. augusztus 21. 20:58:22

Kedves Edit!

Köszönöm szépen a hozzászólásodat, örülök, hogy tetszett.

Az nehezen megmondható, hogy "csak" múlt-e -- avagy jövő is. Az a megjegyzés, amelyben arról írtam, hogy az előző olvadási korszakban a tengerszint emelkedése három fázisban zajlott le, ez úgy gondolom, tudományos tény.
A többi a fantázia terméke, ha úgy tetszik, de mint Te is írod, nagyon is elképzelhető kép.

Szeretettel:
Márta

5099
picurnagyi - 2016. augusztus 21. 19:20:51

Kedves Márta!

Érdeklődéssel teli borzongással olvastam novelládat!
Sajnos, nem mondhatom rá, hogy lehetetlent írtál meg - nagyon is valósághűen vetítettél elénk egy olyan világot, mely akár bekövetkezhet is.
Csak a remény az, melynek csirája megmaradt bennem ezek után, hogy a természet megkegyelmez a "civilizációnak"... ha mi is tevőlegesen hozzájárulunk ehhez.

Szeretettel gratulálok : Edit Heart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.