Kitti: Szőke nő
Epizódok

Metró. Tömeg. Reggel van, sok az utas. Egymással szemben ültetve bámulnak a semmibe. A szélen fiatal pár eszik. Frissensült pogácsát falatoznak együtt, éhesen, élvezettel. Megszűnt köröttük a világ. A lány fiatal, talán tizenhat éves, a fiú talán húsz lehet. Egy zacskóból szednek mind a ketten, ami a fiú kezében csörög. A lány szép homlokú, haja lófarokba szorítva frufru nélkül. Kék szeme tiszta tekintetű, arca sima, ruhája rendes, túl rendes. Minden szabályos. Bokáig érő fekete pántos cipő, csattal az oldalán. Lába fekete kockás harisnyába burkolva, egymás mellett zártan, szoknyája kék-zöld térdig érő kockás. Keskeny arcán komoly kifejezés, mikor félrefordul. Ékszer sincs rajta sehol. Mégis vonzza a tekintetet az a mosoly, ami a fiúra sugárzik, ahogy eszik. Szája zártan mozog ahogy rág, mosolya mégis ragyog. Az arca is. A szeméből valami parázs hullám szóródik, ahányszor a fiúra pillant. S ő is mosolyog. Vissza. Tiszták. A szerelmük is annak látszik, ahogy két falat között szájuk összeér egy pillanatra. Csak egyetlen pillanat az egész, ebből biztosan tudni, hogy nem testvérek. Mert addig úgy tűnik... Szépek. A szőke nő csodálja őket és lopva csak nézi. A felszállók egyre inkább takarják az idilli képet, de azért látni. Minden falat és apró rezdülés érdekli. A lány, felé néz és elpirul enyhén, aztán tovább eszik. Eztán már kissé zavartan a szőke nőre pillog néha-néha. Talán bőrén is átlép a tekintet, ami éri. Nem kihívó. Fél. Félti, ami az övé. A szerelmét, a tisztaságát, a lényét. Beszélgetnek pár szót a fiúval, aki némi csodálattal tekint a lányra. Senki nem érti, nem hallja. A mosoly végig mindkettejük arcán ott ragyog, ahányszor egymásra néznek. Csak a kettejüké. Külön életüket élik ketten, egy pillanatra a szőke nőben.

...................................................................................................................

Metró. Késő este. Kevés ember, egymással szemben ülve. Egyik sorban egy fiatal nő helyes kis sapkában, mellette senki, majd egy idősebb férfi. Alszik. Őmellette is egy férfi, kortalanul szunnyad az ülésen. Mellette a másik szélen egy régóta szendergő középkorú férfi bóbiskol. Szemben a szőke nő, mellette egy középkorú férfi szinte horkol, ahogy belemerül az álom egyre mélyebb fázisaiba. A szőke nő elé ül le egy új utas. A fiatal nő helyes kis sapkában, aki eddig ott békésen kuporgott, megrezzen. Talán érez valamit? A férfi már alszik is. A sorban így már mind az öten durmolnak, kivéve a sapkás nőt, aki csak egy-egy állomásszakaszban hunyja le tartósan a szemét. A szőke nő ilyenkor végig csak alvókat lát maga előtt, s az ablakból visszaverődő tükörben látja a szomszédját is, ahogy nyitott szájjal alszik. Groteszk a kép. Új felszálló, szintén odaül, a sorba. Szintén aludni készül, szemét laposan pillogva le-lecsukja. A fiatal sapkás nő oldalán a férfi egyre süllyedő koponyával, már-már a fiatal nőre borul. A szőke nő nézi. Kíváncsi, vajon meddig ül oly békésen a fiatal nő, akinek lassan az ölébe hullik az alvó feje. Odébb menni nem tud, szélen kucorog. Csak aprót húzódik. A helyzet egyre kritikusabb, a bólintó fej már a fiatal sapkás nő vállát éri. Hirtelen felugrik. A szőke nő nevetni kezd. Először csak kissé. Száját eltakarva, majd hangosan kacagva rázza, rázza a nevetés, szinte a könnye csurran. Feláll, leszállni készül, de közben nevet, nevet, s ahogy visszafordul, már látja, hogy az egész addig alvó sor ébren kacag. Őt nevetik.

...............................................................................................................

Metró. Délután. Sok utas, mind fásultan ül, állva éppen nem utazik senki. Szőke nő a szélen ül, vele szemben egy hajléktalan. Nők, férfiak üveges tekintettel merednek maguk elé. Szőke nő nézi a mocskos ruhás tetves fejű földönfutót. Arca puffadt, talán éhezik. Kabátja alatt kapucnis anorák, a kapucnit csak sejteni lehet, alatta pulóver, s még egy másik is feltűnik. Az is szürke, de nyaka kinyúlva lóg a melle felé a nyomorultnak. Nem néz senkire. Semmit néző pillantással mered maga elé, majd felhúzza fejére, arcára a pulóvert, mintha megfagyni akarna a füle. Csupán agyonkarmolt koponyája látszik ki, abból is csak féltenyérnyi kör. Senkit nem érdekel, ahogy ott bujkál, bár mellé nem ült le utas. Ennyiből figyelembe veszik. Kétülésnyi rés, a következő ülésig, ahol egy nő van. Több ülőhely nincs is. Úgy ül ott egyedül a szélen, mint a számkivetettek. Először, míg nézett, rá se pillantottak. Kivetették maguk közül az érdektelenséggel, a semmi tekintettel. Lábán az edzőcipő, lyukasan szellőzik, nadrágja melegítő, susogós anyagú. Alatta úgy tűnik, van még másik is. Nyilván a szabadban keres majd vackot éjszakára...így, Karácsony előtt. A szőke nő nézi. Arcán a szomorúság és a keserűség jeges dermedtsége. A szerencsétlen, még fiatal. Harminc sincs talán?

Bámulja a struccként ülő számkivetettet. Alszik tán a pulóver mélyén, vagy elbújt a tekintetek elől? Vagy esetleg az ő számára elviselhetetlen a „rendes” emberek látványa? Önkéntelen a táskájába nyúl, szinte gépies mozdulattal nyitja. Pénzt keres. Egyetlen bankjegyet talál, egy ezrest. Feláll, odalép a tetves fejű otthontalan férfihoz és kopogtat a fején. Az mélyebbre nyomja állát a pulóverek ölelésében, talán megszokta már a zaklatást. A szőke nő mindjárt leszáll a pénz a kezében négyrét hajtva, adni akarja, de a fej nem bukkan elő. A két mocskos kéz megfogja a pulóver két szélét, hogy, még és még feljebb húzza, a szőke nő nem engedi. Megfogja a kezét, s látszik, a pénzt mindjárt benyomja a pulóverek alá, mert mennie kell, mindjárt megáll a metró, le kell szállnia. Hirtelen előjön a puffadt arc, felemeli a szőke nőre pillantását, aki mégiscsak nyújtja a kezét, s benne a papírpénzt. Szól is, mondja, hogy nekiadja, fogja. S elveszi lassan a férfi. Gyorsan elteszi, majd fejére húzza rongyait.

....................................................................................................................

Szőke nő a peronon siet, a Metró már bent áll. Reggel van, csúcsidő. Az utolsó kocsit célozza be, de előtte egy anyuka, két kisfiúval. Táncol szinte, amerre ő menne, mindig arra térnek ki ők is. Szőke nő bosszankodva kerül nagy ívben, de így is majdnem az anyukát érinti. Két szélen a két kicsi, hátukon táskával szélednek jobbra-balra. Szőke nő szaporán lépkedve ugrik, mégse az utolsó kocsiba, mert fél, hogy lemarad. Talál balvégen az ajtó mellett egy helyet, s leül. Szembe sorban ellenkező szélen kedves arcú idős hölgy teljesen barna-bézsben ül. Kalapja, kabátja bézs, sálja kockás ugyanebben az árnyalatban. Szoknyája, cipője és kivillanó pulóvere barna. Kalapkájának bélése ízléses, épp olyan, mint a sálja. Szőke nő megnyugszik a konszolidált idős hölgy meleg színein, mire bevágódik az anyuka és két fia, akik a teljes teret betöltve andalogtak még az imént.

Vitatkoznak. Az anya szemrehányón, szinte éles elégtétellel a hangjában vádolja a kicsit.

– Miattad késünk el. Minek dobtad el?

– Anyucikám, nem akartam. – szól az, és bújna az anyjához vigaszra várva, de az ellöki magától.

– Mindig minden miattad van.

– Anyukám, nem akartam! – kapja kezeit arca elé a gyerek és már sír. Az anyja meglöki.

– Hagyd abba!

– Menjünk vissza anyu, menjünk vissza! – S már lépne ki a gyermek, de az ajtók záródnak. Indul a szerelvény, a gyerek sír, az anya támad.

– Nem megyünk – és szorosra zárja a száját, nézi a gyerek fájdalmát. Újra meglöki. Nem érti, nem akarja megérteni. A gyerek érzi és tehetetlen. Toporzékolni kezd, majd hangosan kiabálja.

– Menjünk vissza, menjünk vissza, menjünk vissza, nem akartam. Menjünk vissza!

Az anya rángatni kezdi, látszik mozdulatain a visszafogottság, talán meg is ütné, ha nem itt lenne. A nagyobb fiúcska némán bámulja a jelenetet, nyilván nem először tesz ilyet. Ő talán tíz éves. Szőke nő újra felzaklatva, nyíltan nézi az anyát, aki érzi magán a tekintetét. Ideges. A gyerek küzd.

– Menjünk vissza! – ordítja már és leveti magát a Metró aljára. Iskolatáskája csattan, anyja lábbal lök rajta, majd sziszeg a foga között.

– Állj fel te szemét!

Nagy nehezen feláll a kicsi, teljesen kétségbeesve, sírva, még mindig könyörögve.

– Menjünk vissza érte, menjünk vissza! – Mire anyja a lábát emeli és kissé visszafogottan, de a gyerek bokájába rúg. Az meg se lepődik. Tovább sír, már zokog.

– Menjünk vissza! – Az anya újra megrúgja, s mivel úgy találja nem használt, fél perc se telik el és tiszta erőből a gyerek lábára tapos. A kicsi hét éves talán, összegörnyed kínjában, s fogja a lábát két kezével, táskája a feje fölött húzza a súlyt, majdnem, hogy eldönti. Szánalmas kis jószág, ahogy vergődik egyedül.

Anyja olcsó sportcipőben, répaszabású farmerjében és dzsekiben áll, szája összeszorítva, hátán apró kis hátizsák fityeg, ahogy mozdul. Haja szőke, épp a fülét takarja olyan rövid. Fitos orrával, kék szemével még szép is lehetne. De nem az. Szája kegyetlen résnyire zárul, szemei összehúzva, szinte gyűlölettel sziszeg goromba szavakat a kisgyereknek. Az övének. Pillantásán érzi a szőke nő, hogy miatta fogja magát vissza. Senki más nem nézi mit művel. S ha nézni akarná, se látná oly tisztán, mint ő ott a szélen közvetlen mellette.

Szőke nő, a konszolidált idős hölgyre pillant, egy perc se, amíg összeforr a tekintet. Mindenben egyetértve. Ő előre dőlve figyelt, fejét megcsóválva jelez.

Szőke nő kínos érzéssel szedi össze gondolatait, úgy tűnik, szólni akar. De nyílik az ajtó, Gyöngyösi út, leszáll a rövid hajú, alacsony anya, kilökdösve mindkét gyermekét. Három megálló hosszan rontotta az utasok napjait...

....................................................................................................................

Kora délelőtt van, a metrón kevés az utas. A három zenész-fiatallal majdnem szemben ül a szőke nő, bámulja őket. A lányt nézi először, aki jelentéktelen arcával, rövid barna hajával keveset mutat. Aztán mosolyog, s hirtelen szép lesz az arca. De már le is száll, vele együtt a barna hajú magas fiú, aki fekete szövetbe burkolt hangszerével épp, hogy megült egy megállócskára. Talán bendzsót rejtett a gyolcs... Maguk mögött hagyják a harmadik zenészt, aki szintén fekete anyagba burkolt dobjával marad ülve. Kalapja alól kilátszik szőke haja, fülében egy centiméteres átmérőjű agyar, nyakában szintén valami csont, vagy agyar-sor díszeleg. Arcán orra aljáig háromszög alak nyillá formálódva; dupla sorban ékesíti arcát a tetoválás. Kék szeme mosolyra villan, ahogy búcsút vesz társaitól, majd csak úgy néz maga elé.

Többen bámulják arcának jobb oldalán a jelet, hiszen a-nélkül is feltűnő személyisége érdekes látványként hat. Szőke nő is rá-rápillant, majd egy új utas köti le figyelmét. Fiatal lány száll fel, s leül a zenész mellé. Fülében egy-egy emberi szemgolyó-utánzat fityeg. Barna haja rövidre nyírt, zselézett. Szeme mosolygós-barna, szája érzéki, szép íves. A zenész bal oldalán ül. Szőke nő jobbról nézi a tetovált arcú fiatalembert s mellette a szemgolyós fiatal nőt. Talán tizenhat éves, ha lehet. Egy kutyás fickó jön, kicsi kis hófehér, patyolat kutyával. Leül a lány mellé, ölében dédelgetve az állatot. A kutyus frissen mosott és nyírt, értelmes tekintetével végigszórja az utasteret. Enyhül a légkör a szerelvényben. Többen mosolyra derülnek az apró állat kedves szépsége felett. Szőke nő is őt nézi, a pici fehér kis ebet. Hirtelen megdermed a levegő, szőke nő átnéz a túloldalra, mi okozza a változást oly hirtelen.

A kocsi másik oldalán beszálló lány, karján egy év körüli kisded fiúcskával, kinyújtott tenyérrel kéreget. Az ülések mentén az utasok üvegesre fagyott tekintettel néznek el mellette a semmibe. A lány márkás cipőben és márkás farmernadrágban, pufi dzsekijén mocsokkal, még tizenhét évesnek sem tűnik. Karján dundi kisgyerek. A kicsi lábán Siesta cipő, divatos kisfarmer. Piszkos, de a legújabb trendi szerint való. Kapucnis kiskabátka gyűrődik a derekán, ahogy a lányka fogja.

– Adjanak. – Mondja, ahogy megáll minden egyes utas előtt. – Adjanak. – Majd odébb lép, s a kezét újra nyújtja.

Szőke nő feláll s átmegy oda, ahol már járt a kéregető. Leül, figyelve tovább. Már a kalapos zenész elé érkezik a megalázkodó csapzott, barnahajú fiatal lány. Keze felé nyújtva.

–Adjanak. –- Mondja újra. S a fiú ránéz. Először csak néz, bele az arcába, majd megemeli mindkét szemöldökét. Nézik egymást. A férfi tekintete metsző. Fejét egészen aprót feljebb veti, pillantása jégverem. Éles kritika süt belőle egyetlen szó nélkül. A lány, gyorsan továbblép, de kezét már nem nyújtja. Átlép a szembe sor üléseihez.

– Adjanak. – Mondja még utoljára, s a kinyíló ajtóhoz sietve kiszáll. Még látszódik, ahogy indul a metró, amint leül a kicsivel a Lehel-tér lépcsősorain...

2007.01.07.
5396
Kitti - 2016. június 06. 21:49:36

Örültem neked Lulemy! Rose Köszönöm.

5417
Lulemy - 2016. június 06. 10:55:40

Életünk apró morzsái...mindennapok történései...Jó volt olvasni, Kitti! Nagyon tetszett! Smile Gratulálok! Smile

5396
Kitti - 2016. május 19. 17:31:05

Kedves Rzsike!

Milyen jó, hogy nem egyedül kellett utaznom! Smile
Köszönöm!
Kit

4694
Rzsike - 2016. május 18. 20:26:22

Kitti veled metrózta.Jó kis esti olvasmány volt.Smile

5396
Kitti - 2016. május 18. 13:36:45

Etelka kedves, örülök, ha kis örömöt tudtam adni neked. Köszönöm a látogatásod!
SzeretettelRose
Kit

5396
Kitti - 2016. május 18. 13:35:54

Kedves Laca!

Mindig élmény a hozzászólásaidat olvasni. Nem felületes és mindig korrekt, még akkor is, ha negatív tartalma van. Köszönöm, hogy itt jártál! Szavaidnak nagyon örültem.
Üdv.
Kit

3313
paltetel - 2016. május 18. 10:24:37

Kedves Kitti!

Epizódjaid kis szilánkok az életből. Tetszenek!
Gratulálok. Rose
Szeretettel,
Etel

2951
Firm76 - 2016. május 18. 08:01:19

Kedves Kitti!

A címéből aligha következtettem volna írásod, jeleneteid velejére. Szinte mindnek különösen a befejezése, zárómomentuma tetszik, egészen mesteri alkotássá emelve az olykor bekezdésnyi szöveget; s a témák ereje, maró valósága szinte kiüt a szövegből. Gratulálok a szőke nőnek, aki nem csak néz, de lát is.

üdv: LacaSmileRose

5396
Kitti - 2016. május 17. 21:46:36

Drága Anita!
Én úgy, de úgy utálom a metrót, hogy nincs rá szó! Smile Valamivel foglalkozni kell...
Köszönöm, hogy itt voltál és olvastál! Jól esik a szereteted.
Ölellek és sok sikert holnap!Rose
Kit

4302
Fedak Anita - 2016. május 17. 21:32:59

Holnap Budapesten leszek egy továbbképzésen, figyelek ám majd a metróban én is. Szívszorító történetek, de annyira élethűen írtad le, mintha ott ülne az olvasó is azon a metrón. Gratulálok!
Szeretettel olvastalak.
Puszi: Anita

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.