Kitti: A verébszárnyú Hajnal tündér
Tündérországban új tündér született. Mert a tündérek bizony, úgy születnek. Tündérnek. Lelkük sima, mint a feszített tó tükre, mosolyuk jóságos, meleget adó, szándékuk pedig folyton vígaszt hozó. A tündérek még csak nem is sejtik, hogy létezik olyan világ, ahol nem tündérek élnek.
No, hogy szavam ne feledjem, a láthatatlan szárnyú tündérek közé, hajnalban érkezett egy verébszárnyú tündér. Mivel hajnali tündér lett, így Hajnalnak nevezték el.
Körbeállták őt a többiek és szánakozva, szeretettel nézték.
– Szegény kis testvérkénk! Hát, micsoda látható, kis verébszárnyad van neked?!
– Nekem? – nézett háta mögé a verébszárnyú Hajnal tündér – Ó, hát, nem baj! Csak felemeljen!
De bizony, nem emelte őt a magasba az apró szárnyacska. Csak verdesett, csak csapkodott és mindig ugyanott maradt. Tündérarcán végiggurult egy kristálygyöngyszem, ahogy sírásra fakadt.
– Ne szomorkodj Verébszárnyú! – szólt a főtündér. Szeme sziporkát szórt a kék fényben, ahogy a síró kis tündérkére nézett.
– Elviszlek téged a Földre, és ha három tetted tündéri lesz, verébszárnyad helyett neked is igazi, láthatatlan szárnyad lesz.
Azzal, felkapta a szomorú kistündért és repültek, repültek, repültek.
Egy tenger mellett helyezte le. Megsimította ragyogó szőke haját, búcsúzóul megcsókolta szélcsípte piros arcát és elrepült. Verébszárnyú Hajnal tündér egyedül maradt. Nézte a fodrozódó hullámokat, háta mögött a partot, mögötte a hegyeket.
– Micsoda gyönyörűséges tündérvilág ez! – kiáltott fel elragadtatva – De szép ez a Föld!
Lépegetett a homokos parton, lehajolt a kagylókért, megcirógatta a csigákat és úgy döntött, szétnéz a vízben is. Begázolt hát, rózsaszín talpacskáin a tengerbe és úszni kezdett. Nagyon tetszett neki. Lement a tenger fenekéig, majd felrugaszkodott. Ahogy ott vidáman úszkált, egyszer csak, mit látott?! Egy medúza próbált menekülni a műanyag zacskó fogságából, amibe belekerült. Rúgta magát jobbra, rúgta balra is, próbált előre ugrani, aztán hátra is. De csak egyre jobban tekeredett bele a zacskóba.
Verébszárnyú nem nézhette tétlenül. Azonnal odaúszott, hogy kimentse szegényt. Kezeivel fejtette le róla a nylon szatyrot, amiről fogalma se volt, hogyan kerülhetett oda. A kimentett medúza hálásan úszott a tündérke mellett egy darabig. Aztán megsimította Verébszárnyú Hajnal arcát és eltávozott.
Tündérünk, már figyelmesen úszott tovább.
– Ha egy valaki bajba került, lehet, talán mások is pórul jártak – gondolta és csakugyan!
Fuldokló halakkal és zacskókba tekeredett teknősökkel találkozott, akik mind, mind, segítségre szorultak. Alig győzte a sok munkát, hogy kiszabadítsa fogságukból a tenger lakóit. Mindannyian nylon-szatyrok rabságában sínylődtek, s ha Verébszárnyú nem menti meg őket, bizonyosan elpusztultak volna.
Épp egy delfin mögött úszott a tündér, amikor észrevette, hogy annak fejére hatalmas műanyag zsák került. Már a levegője is éppen elfogyott, amikor Verébszárnyú ráakadt. Gyorsan lehúzta fejéről a zsákot, mielőtt még megfulladt volna.
– Köszönöm Drága tündérke! – hálálkodott a delfin – Gyere, elviszlek egy partra, ahol nagyon sok madár küszködik ezekkel a zacskókkal! Kapaszkodj erősen belém!
Úszott a delfin, hatalmas irammal, csak úgy fodrozódott mögötte a tenger vize. Verébszárnyú pedig átölelte őt és csak szállt, lobogott a vízen a hosszú szőke haja. Mikor megérkeztek, a delfin letette a tündért a parton, ő pedig nagy ficánka ugrásokkal búcsúzott tőle.
Verébszárnyú kiszaladt a partra, és ahogy megállt ott, földbe gyökerezett a lába. Hóludak és flamingók, tengeri pelikánok vergődtek a szatyrokban tucatszám. Volt, amelyiknek mindkét szárnyát átfogta a kegyetlen műanyagzsák, s volt, amely madár lábai voltak egymáshoz kötve. De olyat is látott, amelyik már elpusztulva hevert nyakára tekeredett zacskóval. Potyogtak a kristálygyöngyszemek Verébszárnyú Hajnal szeméből, ahogy rohant, szaladt a madarakhoz. Bontotta, tépte róluk a nylon szatyrokat. Mikor végzett, elhatározta, hogy a végére jár ennek a holminak, hogyan is kerülhetett az állatokra.
Ahogy ment, észre sem vette, hogy verébszárnyacskái jóval kisebbek lettek. Ő csak ment, hol szaladt, hol sétálgatott. Percre sem pihent. Ahogy beérkezett egy városba, elcsodálkozott. A fákon ugyanolyan szatyrokat fújdogált a szél, mint amilyeneket a tengerben és a partokon talált kis védencein. A halakon, madarakon, teknősökön. Még békák is rabul estek, no, meg rákok is.
– De hát, itt laknak az emberek! Hogy-hogy nem veszik észre; a szatyrok belepték a világot?! Az ő szatyraik! – töprengett kétségbe esve.
Mert látta a verébszárnyú tündér, hogy az emberek kezében ilyenek fityegnek. Ebben hordják haza boltjaikból az élelmiszert, a ruháikat és mindent, amit megvásárolnak.
Egy bolt előtt babakocsihoz lépett. Apró csecsemő játszadozott egy csörgő szatyorral. Éppen a fejére húzta, amikor Verébszárnyú Hajnal tündér észrevette.
– Jaj, nem szabad! – kiáltotta hirtelen és elrántotta a zacskót a pici arca elől.
Azonnal nekilátott és elkezdte összeszedni a fák ágain, a bokrokon, a kerítéseken, a mezőkön és a háztetőkön fennakadt nylon szatyrokat. Észre sem vette, hogy verébszárnya már eltűnt, és ő maga úgy száll, mint a gondolat. Láthatatlanul. Hatalmas hegyet épített a rengeteg műanyagzsákból és szatyrokból, amiket egy helyre hordott. De összeszedte az eldobált papírosokat is, a flakonokat és konzerves dobozt, az utcán elszórt ceruzaelemeket és mindent, amit az emberek maguk köré dobáltak. Csettintett egyet, és az óriási szemétdomb eltűnt.
Aztán úgy döntött, szétnéz a gyerekek között. Egy játszótérre ment, ahol kicsik hintáztak és homokoztak. Kis vödreikben homokot gyűjtögettek. Hajnal tündér mosolyogva nézte őket és lekuporodott közéjük játszani. Hatalmas homokvárat építettek így együtt. Több emeletes, alagutakkal és homokhíddal felépített váruk tetejére egy ágacska került. S ahogy fújt a langyos szellő, az ágacskán fennakadt egy csoki papír. Hajnal tündér megcirógatta a mellette guggoló kisfiú fejét és a kisfiú azonnal levette a várról a szemetet és elszaladt vele a szemetes kosárhoz. Beledobta.
– Okos fiúcska vagy – susogta szeretettel a fülébe. De a kisfiú nem hallotta, csak nagyon-nagyon jó kedve lett.
A felnőtteket is megnézem – gondolta a tündér és kószálni kezdett a városban. Egy nénikét látott, aki apró kiskutyát vezetett pórázon. Csoszogott a nénike, ugrándozott a kiskutyus.
– Jaj, de jó! – örült a tündér – szegény öreg néni nincs egyedül, van neki barátja és milyen édes kis kutya ez! S ahogy ujjongva csodálta őket, a pici eb lekuporodott, hogy könnyítsen magán.
– Gyere Buksi! – szólt a nénike. – Menjünk tovább!
Ám a tündér megcirógatta a néni haját. Azon nyomban kotorászni kezdett a zsebeiben és előhalászott egy papír zsebkendőt, amivel összeszedte a kutyagumit és elcsoszogott vele a szemeteshez. Beledobta a szeméttartóba és fájós derekával csak lehajolt megsimogatni a kiskutyát.
Verébszárnyú Hajnal tündér, akinek már eltűnt a verébszárnya, boldogan szökkent tovább. Egy házaspárhoz ért, akik papírzacskóból eszegettek süteményeket.
– Nagyon finom ez a szilvás, ugye Anna? – kérdezte a férfi.
– Ó, igen. Csak az a baj, hogy már nincs több – válaszolt Anna és a zacskót a háta mögé dobta.
Hajnal tündér azonban elindult, hogy megcirógassa. Ahogy megérintette, Anna azonnal szaladt a papírzacskó után, hogy zsebébe gyűrje és otthon majd tűzre tegye.
Ment, szaladt eztán a tündér, szállt az egész világon át, hogy puha tenyerével jóságot és tisztaságot súgjon az embereknek.
Ugye, te is találkoztál vele?
4465
Janna - 2016. július 13. 14:52:14

Egy icipicit és hazavittem pár PET palackot, de a sok összelapított sörös dobozt ott hagytam és még 4 zsák ruha szőnyegen pihen a fák közt. Mellesleg a PET palackok baktérium és gomba telepek, tilos otthon használni!!!
Üdv: Janna

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.