Fekete Ferencné dr.: Tétova lélek
Az asszony épp a rétes nyújtásához akart hozzáfogni, amikor a telefon megcsörrent. Úgy döntött, hogy most nem veszi fel, mert már kezet mosott és az idő is sürgeti. A férje egy óra múlva érkezik, és a kedvére készíti a rétest. Már odatette az asztalra a kimagozott meggyet, a ledarált mákot meg diót, és a fahéjjal összekevert cukrot. Elhatározta, nem hagyja, hogy megzavarja a telefonáló. Majd hívja később - gondolta és hozzákezdett a tészta óvatos kézzel történő nyújtásához, úgy ahogyan a nevelő anyjától tanulta.
A telefonáló azonban továbbfolytatta a próbálkozást, újra és újratárcsázta a számot. Gyorsan megtörölte a lisztes kezét a kötényében és mérgesen felvette a telefonkagylót. Elutasító akart lenni, de amikor meghallotta a telefon másik végén lévő hangját megborzongott és azt vette észre, hogy a kezében a kagyló remegni kezdett. Nem hitt a fülének, amikor a bemutatkozáskor azt a nevet hallotta, amit egyszer, még nagyon régen örökre a szívébe zárt.
- Honnan tudod a telefonszámomat? – kérdezte határozottnak mutatkozva, mert attól félt, hogy elárulja magát. Nem szerette volna, ha a telefonáló megsejti, hogy a szíve majd kiugrik a helyéről, és hogy a lelkét felkavaró érzés máris a hatalmába kerítette.
- Az unokahúgomtól kértem el, mert szeretnék veled találkozni – jött a nagyon határozott válasz. Kérlek, hallgass meg és gondold meg a kérésemet. Nem kell most azonnal választ adnod, csak egy kis reményt keltő megértést kérek tőled és akkor majd újra hívlak.
- Nem látom értelmét annak, hogy találkozzak veled, hiszen magamra hagytál annak idején. Vagy te már nem emlékszel? - A legjobb védekezés a támadás, gondolta. De meddig tud majd ellenállni?- tette fel magának a kérdést.
- Kérlek, hogy fejezzük be most, mert dolgom van. Majd átgondolom, és három nap múlva, úgy estefelé hívj fel, akkor megadom a választ - ezzel elköszönt és gyorsan le is tette a telefont, meg se várva a választ.
A rétes hamar elkészült, mert a keze is úgy száguldott, mint a gondolatai. Mire férje hazaérkezett finom illatfelhő jelezte asszonyi kedvességének megnyilvánulását. Egyelőre úgy döntött, hogy nem említi meg a telefonhívást. Minek elrontani azt a kis időt, amit együtt tölthetnek az újabb út előtt?
A férje másnap bement a vállalatához, hogy elszámoljon és a következő fuvart is megkérdezze. Addig ő a bevásárlást, a sütést és a főzést intézte az induláshoz. A feladatai annyira lefoglalták az asszonyt, hogy meg is feledkezett az ígéretéről. Egyszer sem jutott az eszébe a telefonáló, de az sem tűnt fel neki, hogy a férje szokatlanul hosszú ideig maradt távol.
Az új útvonal Belgiumba szólt és a férjének másnap már indulnia kellett. Az asszony ismét magára maradt egy hétig. Az egyedüllét nehéz súlyának nyomasztó érzése ellen jó ideje már nem tudott mit tenni.
Amikor újra megszólalt a telefon, akkor arra gondolt, hogy a beszélgetésüktől teszi majd függővé a válaszát. Figyelte lelkének minden rezdülését. Azonnal beszélni kezdett.
- Mielőtt még ígéretem szerint válaszolnék, szeretném megtudni az okát annak, hogy miért csak most jutottam az eszedbe? Hosszú évek teltek el azóta, hogy elköltöztél a városból. Először halk sóhajt, majd a következőket hallotta a telefonban.
- Mindig is gondoltam rád. A sors ugyan másfelé vitt, a mi utunk hamar szétvált, de feledni téged sose tudtalak – volt a férfi válasza. Évekkel ezelőtt visszaköltöztem a közeledbe, és azóta is azt várom, hogy újra találkozhassak veled – folytatta meggyőző hangon, mert megérezte, hogy a telefon túloldalán lévő alig hisz neki. Megpróbált minden elfogadható érvet felsorakoztatni annak érdekében, hogy végre rávegye a találkozóra.
- Itt élsz a közelemben és egyszer sem próbáltál megkeresni? Mi tartott vissza? Mi a szándékod ezzel a találkozással? – záporoztak az asszony kérdései, amelyek egyenesen a szívébe nyílaltak.
- Ugye nem kívánod, hogy minden kérdésedre most válaszoljak. Tudtam, hogy bizalmatlan leszel velem szemben, de kérlek, adj egy lehetőséget arra, hogy higgadtan, nyugodt körülmények között tegyem ezt meg.
Az asszony figyelmesen hallgatta őt. Azt remélte, hogy talál egy kis árulkodó jelet, ami alapján végérvényesen kitérhet a találkozás elől. A férfi volt az első és a nagy szerelem a számára. Amikor elhagyta őt, a mély fájdalmában és a nagy csalódásában majdnem belehalt. Lám, most találkozni akar vele. Újra láthatná, ha elfogadja a kérését. Pillanatok tört része alatt döntött. Ad neki még egy esélyt. Meg akarta tudni az igazságot és róla is, amit csak lehet - cikáztak össze- vissza a gondolatai.
Vajon milyen emberré vált? Utolérte-e a végzete? Milyen volt hozzá a sors? Mit akarhat tőle? Csupa olyan kérdésre kereste a választ miközben telefonált, ami egyre inkább közelebb vitte a lelkét a személyes találkozásukhoz.
- Rendben van. Beszéljük meg, hogy mi történt akkor kettőnkkel. Elfogadom a meghívásodat.
A találkozásra úgy készült, mint első bálozó korában. Mindenhová eljutott, és mindent megtett annak érdekében, hogy szépnek, ápoltnak lássa őt a volt kedvese.
Már messziről látta, hogy a reá váró kezében ott van a fehér rózsa, az ő kedvenc virága. Jólesett neki, hogy nem felejtette el. A férfi elébe sietett, és azonnal elárulta minden megnyilvánulásával a nő iránti csodálatát.

Kérésére, egy közeli város cukrászdájába mentek azt gondolva, hogy ott talán nem lesz szemtanú a találkozójukon. Semleges helynek tűnt ebből a szempontból.
Már a beszélgetésük legelején szóba került a közös múltuk emléke. A férfi elmesélte, hogy ő többször is visszatért a városba és kereste vele a találkozást, a kapcsolatot. Emlékeztette, egy a nagyszülőknél tervezett találkozójukra is.
- Valóban, én is úgy emlékszem, hogy az unokahúgom értem jött és elhívott a nagyszülőkhöz, de a nevelőanyám nem engedett el. Ráadásul olyan munkát bízott rám, ami miatt egyáltalán nem mehettem oda.
- Anyád előbb ért oda, mint te, mert sanda természetével megérezte, hogy én várlak. Akkor ismét megtiltotta, hogy találkozzunk és megfenyegetett, hogy véget vet a futball karrieremnek. Utánam jön, és addig nem nyugszik, amíg a sportklubból ki nem teszik a szűröm. Ezért adtam fel, hiszen a foci nekem a másik szerelmem volt.
- Könnyen feladtad ismét. Másnap a munka után megvárhattál volna, vagy a kudarc elvette a kedvedet?
- Nem, nem vette el, mert másnap ott ácsorogtam az üzem közelében jó ideje, és téged vártalak. A nevelőanyád a németjuhász kutyátokkal felvértezve ott is megjelent, és úgy kísért haza téged. Teljesen reménytelenné vált számomra, hogy elérjelek, ezért csalódottan és boldogtalanul utaztam vissza.
- A húgom emlékkönyvében két szép szerelmes verssel köszöntél el tőlem, amit sírva olvastam százszor, ezerszer. Hát emiatt ért véget a mi nagynak ígérkező szerelmünk! Én minderről alig tudtam valamit, csak jóval később hallottam hírt felőled. Megmondták, hogy családod van, és nem jössz vissza már. Meséld el mi történt veled - kérte az asszony és igyekezett a könnyeit visszatartani.
- Akkor kezdődött az én tétova életem. Udvaroltam fűnek, fának, de a te bogárfekete szemed fényét egyik szempárban sem leltem meg. Belevetettem magam a sportpályafutásom egyengetésébe. Feleségül vettem egy elvált asszonyt, aki egy fiúgyermeket szült nekem. Velük sem találtam meg a lelkem a nyugalmát. Italozás, nők, duhajkodás jellemezte akkor az életemet. Sodródtam, mint a kiszáradt ördögszekér, amit a szél felkap, majd tovagörget a legelőn. Sokat ültem a kispadon, alig állítottak be a csapatba. Nem tudtam mitévő legyek. A sorsomat az én tétova lelkem szabta meg.

Az asszony szomorúan hallgatta miközben óvatosan méregette a férfi külsejét is. Sötétbarna hajában már látható volt, hogy az idő ezüst szálakat szőtt. Nem kímélte abban sem, hogy arcára is rárajzolja azokat a vonásokat, amelyek a férfiembert karakteresebb kinézetűvé teszik. Az alkata sportos maradt, nem eresztett sörpocakot. Még mindig jóvágású, sőt még vonzóbb külsővel bír idősebb korában, mint ahogy emlékszik rá – állapította meg magában.
- Végül hazajöttem és itt élek a közeledben már jó ideje. Elváltam, de a fiammal jó a kapcsolatom, szeretem őt. A gyárban dolgozok, és sokat tudok rólad, de nem mindent. Ott voltam anyád temetésén is, tisztes távolságban vettem tőle búcsút. Kértem az Urat, hogy irgalmazzon bűnös lelkének. – Ekkor elhallgatott és várta, hogy a számára elérhetetlen asszony mit szól az elmondottakhoz.
Egy ideig a csend tábort vert közöttük. Hozzáfogtak a sütemény elfogyasztásához. A tekintetük időnként egymásba kapcsolódott: Ekkor a lelkük megrezdült és a szívük is hevesebben dobogott.
Igen, ettől tartott az asszony, amikor a döntést latolgatta. Félt a lelkét felkavaró emlékektől, ugyanakkor a volt kedvese viszontlátását is kívánta.
- Nehéz sorsod volt - szólalt meg kis idő múlva. Hidd el, nekem se volt könnyű. Alig tudtam megérteni, hogy mi is történik velünk. Hiszen én mindenemet neked adtam. Elszöktem hozzád, amikor anyám kórházba került. Egyedül a nevelőapámtól kaptam megértést, és akkor is ő állt mellém, amikor odébbálltál. Nem hagytál semmi elérhetőséget, ezért nem tudtalak arról értesíteni, hogy a gyermekünket hordom a szívem alatt. Anyám kitagadással fenyegetett meg, ha nem vetetem el szerelmünk édes-keserű gyümölcsét. Az egészet a család előtt is titkolni kellett, hiszen ha kiderül, akkor senkinek nem kellek majd és a nyakukon maradok. A beavatkozástól teljesen összeomlottam és sok idő kellett ahhoz, hogy talpra álljak. – az asszony arcára kiült szomorúság sokkal beszédesebb volt minden szavánál. A fájdalom a férfi szemében megszépítette a kedvesét, szerette volna magához ölelni és megvigasztalni és többé el nem engedni.
A férfi most szembesült mindazzal, amiről eddig nem volt tudomása. Látta azt is, hogy ez a vallomás a szeretett nő lelkében elrejtett, de a még mindig mély sebeket újra feltépte. A hallottak számára is fájdalmassá tette a találkozásukat. Felvillant benne, hogy a telefonbeszélgetésükkor a nő hangjában érzékelt tompaság, és a válaszaiból áradó bizalmatlanság milyen érthetetlen volt a számára. Igazából sok mindenre számított, de erre nem.
Most aztán szembesült ifjúkori sértettségének végeredményével. Az utólagos bűntudatával nem tudott mit kezdeni. Csak nézte és hallgatta azt, akit annyira vágyott látni, és aki engedett a kérésének és vállalta a négyszemközti találkozást. Pedig biztosan tudta, hogy milyen nehezére esik majd. Szégyenkezve és megrendülten szembesült a tettével és most már jobb lett volna elmenekülni ismét és nem hallgatni a folytatást. Az asszony azonban tovább mesélt.
- Anyám uralta a terepet, és a lelkemet is. Mindennek úgy kellett történnie, ahogy kigondolta. Nem hagyta, hogy értesítselek, mert szerinte a férfi, ha elérte a célját, kalapot emel és odébbáll. Feleségnek már mást választ. Önző módon jól jövedelmező házasságra ácsingózott, azt remélve, hogy bebiztosíthatja azzal az öregkorát. Engem valósággal áruba bocsájtott azzal, hogy folyton bálba jártunk. Megvette a szép selyem blúzt, a suhogó taft szoknyát, hogy minél kelendőbb legyek az ifjak között, de továbbtanulni nem hagyott. Megállt egy szempillantásra, majd folytatta.
- Akinek sokat köszönhetek az a férjem. Mellette végre felszabadultam, és tanulhattam. Nekünk egy lányunk van és már unokákkal is büszkélkedhetünk. Itt abbahagyta, mert nem akart dicsekvőnek tűnni. Mind a ketten látták, hogy az alkony beköszöntött, és az este is gyorsan közeleg.
- Finom volt a süti és a kávé is. Köszönöm. Jó volt megbeszélni a történteket, a múltunkat, ami rövid ideig tartott ugyan, de felejthetetlenül szép és egyúttal sok fájdalommal járt – summázta az asszony.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem, és elmondhattuk egymásnak, ami velünk történt. Engem már régóta nem hagyott nyugodni, hogy miért töröltél ki a lelkedből. Említettem ugye, hogy felőled én többször érdeklődtem, de nem akartam jelentkezni, zavart okozni a családi életedben. Helyesebben nem mertem, mert az én tétova lelkem még mindig keresi a végső nyugalmát. Kis szünet után folytatta.
- Ugye ezzel a mai találkozással újra kezdődhet a kapcsolatunk? Szeretném jóvátenni az ellened elkövetett bűnömet. Jó lenne, ha megismerhetnél, hiszen ami velünk történt csak részben múlott rajtunk. Olyan külső erők avatkoztak be a még meg sem kezdett életünkbe, amelyekkel nem voltunk képesek szembeszállni. Érezte a férfi, hogy ez nagyon kockázatos kérdés, illetve kérés volt tőle, de mielőtt megmagyarázhatta volna azt, a következő választ kapta
- Soha nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő. Kár lenne most bármit is megfogadni. Elégedjünk meg ezzel a szép délutánnal, és egyelőre hagyjuk, hogy a béke és a nyugalom érzése töltse be mindkettőnk lelkét. Jóérzés, hogy képesek voltunk megbeszélni a történteket, de ne kergessünk illúziókat se. A sorsunk úgy sem enged beleszólást az életünkbe. A véletleneken sok múlhat.
- Vajon érdemes hinni ebben, vagy okulva az eltelt évek tapasztalataiból elfogadjuk, hogy tőlünk is sok minden függ? – hangzott el a férfi egy filozófust is meghazudtoló kérdése. Titkon egy újabb találkozás reményével a szívükben tértek haza mind a ketten.

2016-07-21.

Írta: Fekete Ferencné
5162
feketenedr - 2016. július 25. 08:41:29

Köszönöm szépen a tetszés nyílvánításodat és gratulációdat Kedves Viola!

Szeretettel: Margó Heart

277
farkas viola - 2016. július 24. 01:34:06

Kedves Margó!
Izgalmas történetedet nagy érdeklődéssel és tetszéssel olvastam.
Szeretettel gratulálok: Viola RoseRoseRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.