Kitti: Az anya (2016. augusztus)
A szoba csendes volt. Hajnali madárcsicsergés halk zenéje trillázott a közelből. Mézi hallotta, egy pillanatra felemelte a fejét és elmosolyodott. Gesztenyebarna hosszú haját összefogta hirtelen egy francia csattal és tarkójára tűzte, hogy a lehulló tincsei ne zavarják tollát a papírja alatt. A könnycsepp ott kuporgott az orra hegyén, méltatva a mélybe hullás esélyeit, de elmaszatolta arcán. Írt tovább. Mikor végzett az írással, borítékba hajtotta levelét, majd a címzett helyére hirtelen kanyarította: Anya
Kapkodva öltözött, nulladik órája miatt. Válltáskáját felkapva rohant, hogy elérje a következő autóbuszt. A busz majdnem üres volt, behúzódott a sarokba, hogy gondolataiba merülhessen a végállomásig.
Még mindig a fiún töprengett. Az első, akivel percekre remegett együtt az élete, aki különleges titokzatossággal tűnt a semmibe előle. Várta. S hiába üzent az értelem: nem jön. Játszott veled. Már el is feledett téged. Képtelen volt elfogadni a tényeket.
Újra átélte a percet, ahogy állnak ők ketten a tánctól felhevülve és nevetnek, nevetnek együtt semmiségeken. Majd hűvös bőrén érezte a forró tenyér, simító érintését, amit még soha nem érzett. Látta maga előtt a sötétkék szempárt, ahogy pajkos szeretettel nézte őt, s szinte újra átélte, ahogy magához vonja kedvesen, ölelőn. Mintha születésük óta ismernék egymást, mintha minden gondolatuk nyílt könyvként peregne a másik előtt. Egyszerre indultak a kocsi felé, hogy beszálljanak, a túl hűvös levegő elől. Ismét átélte borzongva, remegve a percet, amit soha nem képzelt volna így, egy autóban, ennyire hirtelen jött gigantikus vággyal bárki iránt. Magát is meglepte a gond- és gondolattalan világ, s a fájdalom éles hasítása után a másik szinte sikoltó öröme, az ő teste fölött.
– Jaj, ezt nem lett volna szabad veled megtennem! – Simította arcát két tenyere közé a fiú. – Bocsáss meg, ne haragudj rám! Te sokkal többet érdemelsz.
Mézi agyában lüktetnek ezek a mondatok. Ugyan, mit jelentett ez, ha nem azt, amire ő gondolt. A vizsgák. Biztosan a vizsgák miatt nem tud jönni. Phd. vizsgákra készült... Ostobák voltak, mert se telefont, se címet nem váltottak, úgy búcsúztak, hogy a fiú hazavitte őt. Csak ő tudja keresni. Ha akarja.
– Eljövök érted – csókolta meg szemét a fiú. – Ígérem.
S hátrafelé haladva, integetve dobta a csókokat, míg a kocsijához nem ért. Fordjának hátsó lámpái az utca végéről is integettek még felé, így búcsúztak.
Mézi nehéz szívvel szállt le a buszról. Vállait előreejtve, fejét lehajtva ment az emberek között. Anyjára gondolt. Megtalálta-e már levelét? Csalódott-e benne igazán és megbocsájthatatlanul? Az nem lehet! Azt nem bírná ki. Anya az egyetlen ezen a földön, aki igazán, és jól ismeri őt.

Szonja fáradtan nyitotta az ajtót. Éjszakai műszakból, kemény virrasztás után tért haza. Csomagolt egész éjjel, már félálomban is csak járt a keze megszokott monotóniával, kikapcsolt aggyal szenderegve a munka felett. Alig várta a zuhanyból áradó frissítő, illatos ébredést, a kávét, a híreket. Még teríteni is megjött a kedve a reggelihez, mikor észrevette Mézi levelét.
– Nocsak – mosolyodott rá. Mézi levele. Neki. – No, mit szeretnél kicsi Mézem?
Felnyitotta, majd megfordította a lapot. Nem pár sor, pedig arra számított. Előbb enni szeretett volna, hiszen éjfél óta égett a gyomra.
A televíziót bekapcsolta, és kent egy vajas kenyeret magának. A levél az asztalon feküdt, amíg evett. Csak a hírek érdekelték, figyelt, nézett, harapott.
Az egyetlen jó hír egy fiúról szólt, aki eszméletre tért, hat hét után. Persze, diszkó-baleset. Még jó, hogy Mézi nem ezzel a fiúval jött. A többi hír csak bajt, gondot és rossz közérzetet adott. Kezébe vette a levelet, az ablakhoz állt és olvasni kezdte.


Anya!
Igazad volt. Te tudtad, hogy senki mástól nem kell féltened önmagamon kívül. Én nem hittem neked. Bizonyítani akartam, főleg mert megbíztál bennem és elengedtél. Bizonyítottam. Az igazadat.
Mert senki nem bántott, és bár új meg furcsa volt a diszkó fénye, csupa vidámság és nevetés, a társaság se volt riasztó, mégis idegen volt nekem. Te nem úgy neveltél engem, hogy igazán jól érezzem ott magam. Lármás, zajos tombolás… Látod, írom neked ezt a levelet, mert annyi bátorságom sincsen, hogy leüljek veled szemben és az arcodba mondjam. Pedig kell majd, fontos, hogy most is megérts!

Kicsi Mézim, csak nem történt mégis valami baj? – aggódott egyre erősebben Szonja. Homlokán ráncba futottak a redők, ahogy tovább olvasta a sorokat.

Anya, én nem tudom mi történt velem azon az éjjel. Keveset táncoltam, szinte vágytam haza, mikor jött az a fiú. Kedves volt, ahogy te mondanád „udvarias” és komoly. Beszélgetni kezdtünk, kimentünk a diszkóból, ő is unta. És csak dumáltunk, dumáltunk, annyira jó volt! Jó volt érezni, hogy mennyire egyet gondolunk dolgokról. Közelebb engedtem magamhoz, mint kellett volna. Anya, még csak nem is bánom, pedig szerinted biztosan kéne, hiszen még a nevét se tudom (pedig mondta). Emlékszel? Mikor hazahozott mennyire boldog voltam. Pedig féltem, hogy meglátod rajtam a változást és azt mondtam nem történt semmi. De nem volt igaz.
Hat hete már ennek és tudom, beszélnünk kell. Anya, én úgy hiszem, állapotos vagyok.
Most, hogy ezt leírtam érzem is ennek a súlyát, és tudom azt is, mit érezhetsz te most.

– Istenem Mézi! – szólt halkan a levélhez.

Te igaz embernek neveltél, ez vagyok. Tudom, most megijedtél, hiszen előttem az érettségi vizsgák és a felvételik. De bízom benne, hogy megértesz. Én nem fogom megöletni azt a parányi életet, ami bennem elindult, ha igaz. Ahogyan te se ölettél meg engem. S az élet önmagában is egy ajándék annak, akit szeretnek.
Emlékszel? A vemhes anyakutyára, Rozira, akit hazahoztam kislányként neked? Hat apró új élet lett belőle. Mennyire szerettük és hogy örültünk neki! Anya! Én nem akarok ilyen levelet kapni a gyerekemtől, mégis kérlek, kérlek, érts meg és segíts nekem.
Nagyon, nagyon szeretlek téged!
Mézid

Percekig csak nézte a lapot kezében. A fáradtság óriásléptekkel távozott elgyötört tagjaiból, s az álom vágya is messze táncolt már puha talpacskáin, talán még várat is magára a mai napon. Nem tétovázott sokáig, azonnal nyúlt a telefonért. A nőorvosa kedélyes hangon nyugtatgatta, nehezen fogva fel, hogy nem abortusz miatt hívja. Délutánra már nem, de estére tudja majd fogadni. A kórházban várja, ügyeletes lesz, és szívesen megnézi Mézit.
A délelőttöt átházimunkázta, főzött, mosott, porszívózott. Ha már ennyire friss lett, ne menjen pocsékba a nap. Majdnem kifutott az időből miatta, hiszen feltétlen menni akart lánya elé az iskolához. Ne rettegjen addig se, amíg hazaér, s ő is már annyira várta.
Mézi csüggedten lépett ki a kapun. Ahogy édesanyját észrevette önkéntelen elmosolyodott, azzal a mosollyal, ami anyának mindig kijárt. Azonnal tudta, hogy anyja látta a levelét.
– Anya! – Ölelte át, majd egy percig csak ölelték egymást az iskola előtt. Szonja vitte a válltáskát, beszélt az éjszakáról, a délelőttről, s végül az esti programjukról.
Otthon már arról beszéltek, amiről kellett. S a fiúról, aki nem jelentkezett, azóta. Mézi szinte mindent tudott róla. Az életéről, öccséről, szüleiről. De a nevét, a címét azt nem tudta.
A kórházban várniuk se kellett, hiszen épp a folyosón kószált a doktor, aki azonnal behívta őket. S valóban, a vizsgálat szerint is talán hathetes magzata volt. Fel se tette a kérdést, megtartja e? Írta a papírokat, terhesrendelésre időpontot s mindent, ami ezzel jár.
- No, Noémi gratulálok! Szép kisbabája lesz az biztos! Csak magára kell nézni! – udvarolt. – De vigyázni kell nagyon, ezért sokat pihenjen, ha lehet. Nem kizárt, hogy később még ide is befektetem.
Az első hónapok elszaladtak, az érettségi is jól sikerült. Mézi gömbölyödni kezdett. Ahogy nőtt, kerekedett benne az új élet, úgy nyílt egyre szélesebbre a kapu, aminek még erős lakatként kellett volna védenie a bent lévő vendéget. A harmadik hónapban már befektette a doktor Mézit. Ágyának lábrészét megemelték. Mivel ez sem segített eléggé, a hatodik hónap után pár öltéssel összevarrták a méhszájat, szigorú ágynyugalmat és pihenést erőltetve az örökmozgó eleven lányra.
Szonja minden nap beszaladt Mézihez. Néha ott kapott egy-egy barátnőt, ilyenkor elment. Vagy a kórházkertben üldögélt, vagy átrándult a szomszédos üzletek egyikébe. Most is így volt. Andi és Gréti vidáman csacsogtak mikor ő belépett.
– Sziasztok, lányok! – nevetett rájuk. – Megyek, szétnézek az udvaron, maradjatok csak nyugodtan. Jövök Mézi nemsoká.
A pad, ahol üldögélni szokott foglalt volt, két fiú ült rajta. Őt ugyan nem zavarták, s tudta ő se fog, mégis megkérdezte elfér-e mellettük, engedik-e? S leült. Táskájából elővette noteszét, majd írt pár sort, aztán figyelt.
A mélykék szemű bekötött fejét fogta, a másik, a gipszes lábára ügyelve húzódott odébb.
– Vidd a betoncsülköd, nem fér el a hölgy! Tessék, csak nyugodtan – nézett Szonjára halvány mosollyal az arcán. Majd rögtön a sérülthöz fordult.
– De honnan tudod, hogy nem álmodtad az egészet? Az is lehet, nem? Hetekig mormoltál, mint a téli medve. Most meg már nyár van. Azt se tudod hol voltál, mint az elvarázsolt királyfi.
– Hagyj már! Szétmegy a fejem így is. Tudom, hogy létezik az a lány. Érted? Tudom.
– Jó. Tegyük fel, igaz. Mégis. Hol a francba keressem ekkora városban? Elmondanád? Na, gyere, bekísérlek! Mennem kell apáért. Majd még jövök ma.
Szonja bámult a két fiatal után, és nem hagyta nyugodni egy gondolat. Izgatott lett. Felkelt és a fiúk után sétálva követte őket. Néha meg-megállt, nézelődött. Traumatológia, rendben. Nézte, ahogy biceg bekötött fejével, gipszelt lábával a fiú, közben elementáris erővel tört rá az érzés; ő az. Nem tudta miért, mitől olyan biztos ebben, de tudta, hogy Mézi kedvesét látja. Érezte, hogy a gondviselés hozta őt elé. Szinte elképedt ettől a hitétől, hiszen most mit mondjon, hogy tegyen? Nem mehet oda csak úgy, hogy én vagyok Mézi mamája.
A nővért kereste.
– Jaj, kérem, ne haragudjon! De a padon, az elébb egy fiatalember elveszítette a tárcáját. Visszaadnám neki. Kérem, segítsen. Fiatalember bekötött fejjel és gipsz van a lábán, erre jött be.
A nővérke készséges volt. A nevet, szoba és ágyszámot is megmondta. Szonja már a bőréből majd kiugrott. Mégse ment oda. Most nem. Majd később, ha ő is megnyugodott kissé és a fiú is egyedül marad.
Visszament a padhoz, és töprengett. Ahogy szíve lassulva szelídült, gondolatait is képes volt már rendezni. Mézinek most nyugalom kell. Nem izgathatja magát a baleset miatt. Mindenekelőtt ez a legfontosabb. Összevarrt méhszáj és szigorú ágynyugalom mellett, ezt a hírt nem lehet most megosztani vele. Most már minden a helyére kerülhet, ebben biztos volt.
Az elkövetkező hetekben már két helyre rohant. Barnához, és Mézihez. Elébb a fiút kereste meg. Felejthetetlen emléket karcolt lelkébe a látogatás. Első találkozásuk után a fiú zokogva markolta a kezét, boldog volt, és könyörögve kérte, ne tiltsa tőle Mézit. Hónapok óta csupán az a gondolat élteti, hogy viszontláthatja még, hogy megtalálhatja még ebben az életben.
Szinte fiának érezte a kedves gyereket, ahogy elmesélte balesetét. Mézire gondolt és nem vette észre a kanyart. Majdnem belehalt. Szonja erőt vitt neki, és híreket. Szinte mindent elmesélt Méziről, s a picinyke életről, ami Barnáé is. Közös kabala a kapcsolatukon. A fiú hitetlenül nézett, majd pír öntötte el az arcát.
– Ez nem lehet igaz, – dadogta zavartan – de ha mégis az, én azonnal odamegyek!
Szonja alig bírta erővel visszafogni, el ne sodorja magával őt is a nagy lendület, ami műtött lábával igen ügyes bravúr lett.
Az asszony mégse engedte. Türelmesen magyarázott, képeket hordott a fiúnak és mesélt. Csendesen építgette lelkében az apaság érzéseit.
Barna jót mosolygott azon, hogy Mézi Szőke Noémi. Ő is Szőke volt.
– De jó! Most már soha nem felejtem el. Becsszó! – Tette szívére a kezét – Fekete Barna legyen a nevem, ha megtenném! – Bohóckodott.
A szülésig pár hét volt hátra, Mézi a végkimerülés határáig jutott. Zöld szeméből nem tűnt el a szomorúság, pedig Szonja minden egyes napon vidámabban érkezett be hozzá.
– Te, Mézikém! Ha előkerülne az a fiú. Bevinnéd-e magaddal a vajúdóba?
– Anya!
– De miért? Tervezzünk mindent úgy, mintha. Tudod, mikor kicsi voltál, akkor is játszottunk ilyet. Emlékszel még? – mosolygott rá – Mennyit nevettünk! Csak el kell képzelni és lehet bármikor valóság a hitünkből. Hiszen tudod.
– Ebből már csak egy valóság lesz anya. Egy édes Kismézi. Vagy egy Mézifi – kuncogott mégis a lány, és kezeit mocorgó hasára helyezve nézett. Lentről fel, a lejtőről felkapaszkodó tekintettel. – De tudod mit? Szerintem ő akkor is bejönne velem, ha én nem akarnám. Szerintem ő olyan.
–Igen. Szerintem is. – Válaszolt Szonja, és elmesélte mi mindent sikerült beszereznie a kicsinek, amíg Mézi itt lopja a napot.
A szülés két héttel előbb indult meg. A varratokat reggel kiszedték, Mézi pedig átkerült a szülőszobára. Először sétálgatott, majd elunta és felkérte magát a szülőágyra. Végre olyan helyzetben fekhet, amilyenben már régen nem. A feje nincs lejjebb a fenekénél. Ám a fájdalmas görcssorozatok támadásait kihagyta volna. Csak anyját hiányolta. Igaz, reggel ment haza munkából, lehet elaludt. De Mézi valahogy nem hitt ebben.
A szülésznő ott téblábolt körülötte. Hol kiment, tett-vett, hol a hasát nézte. Egyszer csak hozzáfordult.
–Az apuka van itt. Bejöhet?
Mézi csak nézett, pupillája összeszűkült, szája kiszáradt.
–Apuka? – csodálkozott – Még meg se születtem, amikor meghalt az apukám.
–Noémi kedvesem. A pici apukája. A picié.
Egy fél percig fel se fogta mit hallott. Aztán lassan kitágultak a pupillái, szíve hatalmasat dobbant, és csak bólintani tudott.
Ahogy Barna belépett beöltöztetve szüléshez, máris kitört torkából az elfojtott zokogás. Kitört a kilenc hónap meddő várakozása, a bizonytalanság gyötrelmes kínja. Két karját Barna felé nyújtva húzta az arcához fejét, és sírt, sírt, zokogta.
–Anya, anya, drága anyukám, édes anyucikám...
–Kint van. Behívjam? – Csuklott el a fiú hangja. De Mézi nem eresztette. S ő csak hajolt szegény, gipsztől elvékonyodott, csont soványra fogyott műtött lábával. Állt nyüszítve, sírva a lány fülébe.
–Kincsem, édes mézem. Ne sírj. Hallod? Szülnünk kell kicsikém. Itt vagyok veled szerelmem. Ne sírj. Gyönyörűségem, érted jöttem. Értetek.
De Mézi csak sírt. A hatalmas boldogság, ami hirtelen érte, szinte maga alá gyűrte. Nem érzett fájdalmat, nem látta a doktort se, aki már az ágy lábánál vizsgálta őt. Agya minden mást kikapcsolt, test- szerte szórva az endorfinokat. Csak Anya volt, aki ott kint ül és nyilván épp oly boldog, mint most ő. Ha nem boldogabb. És Barna volt, akit csak tartott két karja között mióta belépett, félve egyetlen perc elválástól is.
–Noémi szívem, nyomni kell – szólt az orvos.
Ezt hallotta. Azonnal szót fogadott. Olyan hirtelen jött erővel préselt, felnyögve, Barnába kapaszkodva, hogy a bébi szinte, mint egy katapult szállt ki belőle. A levegőben kapták el ügyes kezek. S ahogy felsírt, Barna végre felegyenesedett.
–Mézi – becézte. – Mézi, hajas babánk van!
–Bizony! Gratulálunk Mézi! – nevetett az orvos – Nagyon ügyes volt! Gyönyörű szép, talpig érő hajú kisleánya született – kacsintott feléjük. – Mindjárt odaadjuk az apukának kicsit.
Hamar a kezébe adták. Pilláin csak ültek, ücsörögtek a könnyből lett gyöngyök, ahogy nézte. De nem csodálta sokáig. Rátette a lány hasára, aki még mindig sírdogált csendesen, patakzó könnyeitől tiszta vízben álló hosszú hajával. Már nem akart sírni. Szólni akart, beszélni, de nem tudott. Barna boldogan szemlélte őt és a kicsit.
–Nálad van a Kismézi. Milyen csendes, látod?
–Az ám! Mi legyen a neve? – kérdezte a doktor.
S Barna, szeméből végre kipottyanó könnyel nézett Mézire.
–A neve? A neve Szonja legyen. – Válaszolt az orvosnak és bicegve indult a folyosó felé.
5396
Kitti - 2016. augusztus 06. 18:43:17

Kedves Picurnagyi!

Már a fényképeden látni, mennyire pozitív kisugárzása van a mosolyodnak. Nekem azonnal a Kalán néni jutott eszembe róla... Smile Én is örvendezek, hogy "találkoztunk" itt, hiszen a hasonló mindig örül a hasonlónak. Heart
Én biztos vagyok,abban hogy a szeretet nem halt ki az emberekből, főleg mióta az OVSZ-nél dolgozom. Van nap, hogy 160 donor jön, aki önként vért ad, és ennél többet tenni egymásért, azt hiszem nem is lehet. Én nem szégyenlem ha szeretek és persze azt se, ha nem, bár ez nagyon ritkán ferdül elő. A szeretet mindig trendi szerintem és piszkosul nem érdekel a divat. .) Nagyon örültem neked, köszönöm a megtisztelő figyelmed!
SzeretettelRose
Kit

5099
picurnagyi - 2016. augusztus 06. 17:09:13

Kedves Kitti!

Boldog vagyok, hogy megismertelek - megismertem gondolkodásodat, élet-igenlő felfogásodat.
Tudom, sokan hihetetlennek tartják, hogy ilyen a valóságban megtörténhet, én hosszú élettapasztalatommal azt mondom, igenis van ilyen! Az igazi szeretet nem halt ki az emberekből, csak mostanság nem "trendi" ezt bevallani.
Szépen felépített elbeszélésedet örömmel olvastam, s kívánok még sok ilyen szépséges írást!
Köszönöm, és gratulálok szeretettel: Edit RoseHeart

5396
Kitti - 2016. augusztus 03. 21:12:40

Köszönöm Kedves Margó, hogy olvastál nálam és véleményed is visszatükrözted! Nagyon örültem neked!Rose
Kit

5162
feketenedr - 2016. augusztus 03. 11:38:55

Kedves Kitti!

A történetet érzelem gazdagon írtad meg. Tetszett, gratulálok sok szeretettel: MargóSmileHeartSmile

5396
Kitti - 2016. augusztus 01. 22:59:14

Tudod, János, a szociális munkásoknál csak azok az esetek domborodnak elő, ahol baj, gond és probléma van. A problémamentes megoldásokhoz nincs szükség szociális munkásra, segítőre, külső támogatóra, csak egy anyára... Smile Pont ezért született ez az írás. Smile Sok féle képpen lehet reagálni egy ilyen eseményre a családban és a csonka családokban is. Ez csupán egyetlen példa, ahogy mondjuk elképzelhető...
Megtiszteltél a figyelmeddel és hálásan köszönöm az olvasást és kedves szavaidat is!
Barátsággal
Kit

5276
Jean19570102 - 2016. augusztus 01. 20:36:38

Kedves Kitti!

Szép történet happy and-del a végén, bár mint szociális munkás, nem ezt tapasztaltam a több, mint 10 éves családsegítői munkám során. Az élet ennél sokkal szomorúbb tapasztalatokkal "ajándékozott" meg engem. Ettől függetlenül a novella szépen felépített, igényes munka, nekem kifejezetten tetszik. Az édesanya szerepe nagyon pozitív, megérdemli, hogy az unokája az ő nevét viselje.Gratulálok Kitti!
Baráti üdvözletem: János

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.