Tasnádi Rita: Fogd a kezem!
Van-e kiút? Van. Ez a múlt,a jelenben vannak szépségek,hagyd őket,hogy elérjenek! Engedd. S megtalál. Életem egy kis csomag,kis,sűrű tömegű lebegő foszlány. Ami már menne,nézd,készül,repülni akar,az emlékeim,minden fájdalmam.Most érzem,látom,rajtam kívül van,távolodna,de szorítom,vonzom,hívom,s kapaszkodom. Amikor minden,ami volt,rajtam kívüli,és nem érzik,hogy hozzám tartoznának,sietnének el,nem érzik velem jól magukat. Az emlékek el akarnak hagyni,és felejteni engem. És én nem hagyom,hívom őket,és valóságomnak hiszem,teszem meg mindet. Amikor az én valóságom a szolgálat,a jóindulat,az önfeláldozás. Itt vagyok,voltam,örökre,nem sietek. Türelmem végtelen. Átérzem a rohangálók fájdalmát,gondjaik végtelenek,s ugyanúgy nem tudom,ahogy ők sem tudnak rólam. Nincs megállás,forog a körhinta,néha kiszakad egy-egy ülés,és elrepül,a benne ülő ordítását senki sem hallja. Nem állunk meg,agyunkban zakatolnak a mindennapok,magunkat ismételjük,s fejünkből szemünk befelé néz. Nézzük egymást! De nem. Emberek vagyunk,és még együtt,mi itt,vagy egy másik utcában,kerületben,városban. Hajtani kell,a pénzt meg kell teremteni,bírkózni kell otthon,a szülőkkel,a gyerekkel,vele. Pont vele. Ezer felé kell szaladni,figyelni. Mert ez fontos. Haladni kell,mert egyszer vége lesz. És nem fogtuk meg egymás kezét. A zene csak nekem szól? Neki nem,vagy más zene,de az én zeném,táncom az egyetlen létező valóságom,amire meghalok. Fekszem,mert beteg vagyok,haldoklom,és hallgatom a zenémet,és nem kérdezem,volt-e értelme. Mert nem tudom,hogy mi együtt vagyunk,egymáséi vagyunk,s fogva egymás kezét,lélekben egy zenét hallunk. Te én vagyok,és Ő is Te vagy,nem számít,kicsoda,honnan jött,mit akar,mindnyájan ugyanonnan jöttünk és ugyanoda tartunk. S ha nem érezzük ezt,lesznek,akik kizuhannak a tömegből,és érzéketlenül nézünk utána legjobb esetben is. A zenénk a szívünkben szól,egyetlen ritmusra állított Az,akihez tartozunk,aki vár minket,s a szív ritmusa a szeretet. A rohanás közben egy percre megállok, figyelem ütemét,s tudom,a mellettem állónak ugyanolyan,nem tudok elhatárolódni. Senkitől,bárhogy akarom,ő is,ő is,és még az is,aki ott fetreng a földön,hozzám tartozik. Engem néz,mélyen a szemembe néz,áthatóan,mindent tudó tekintetével...
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.