Kitti: Tisztelet az élőknek (2016. november)
- Nyomtatás
- 2016. nov. 01.
- Archív pályázati novella, próza
- 390 megnyitás
- 6 hozzászólás
Rohanunk. A hétköznapi hajszából észre se vesszük az öregasszonyt a Nyugati postája mellett. Ott ül, koszos, ócska rongyaiban, féloldalas testtartásban és néz. Nem kéreget, nem csinál semmit, csak hever. Hever a lábaink előtt.Ha megnéznénk, látnánk az arcát is. A kiábrándult fakó szemeket, a sokat megélt barázdáktól szántott arcot.A fehér haját, ami rövidre nyírt és általában , és más helyzetben tiszteletet vált ki. De itt, az utca sáros mocskában nincs tisztelet. Se az embernek, se a helyzetnek nem jár itt ki a tisztelet. Ő él. Még. Mint ahogy pár méterrel odébb a láb nélküli férfi.Ő kér.Rád emelei alázatos tekintetét.Te elkapod a szemed. Nem, te nem lefelé nézel, csak röpke pillanatra tekintettél a cipőd elé. Épp, csak, hogy el ne taposd. Ő nyújtja a kezét és markolja a levegőt, hosszúkás arcára hullik a szemergő eső.
Rohanunk. Ő marad. Neki nincs hová rohanni.Nincs is mivel. Deréktól lefelé elfogyott a teste. Tán baleset, tán egyéb az oka, nem tudni.Egyedül van a járdán, pedig sokan nyüzsögnek körülötte. Ő nem siet már soha.A sehová üressége hívja.Céltalan.Mi nem, nekünk van. Célok vannak. Viszont örömtelenül sietünk.
Pedig örülhetnénk, mert van kire gondolni, van kiért rohanni, van kikért hajszolni a hétköznapokat. Rohanunk és nem állunk meg. Bírni kell. Vinni kell. Az igát húzni kell. Nem gondolunk másra, ha nem muszáj, mert sok a gond, a bánat, a csapás. Szorongva rohanunk tovább.
De most, holnap, vagy a héten egy napra megállunk. Lehajtott fejjel nézünk előre egy temetőben, ahol sokunknak csak újabb rohanás a pillanat.Mi majd állunk. Zokogó lélekkel sírjuk befelé a fájást, ami az ő hiányából fakad. Az övéből, akit még itt, szerettünk. Aki még itt, szeretett. Kezünkben a virágkoszorú megremeg, ahogy ráigazítjuk, mint selymes hajára a simítást, ha élne. Ha élne.De nem él. A kripták és koporsók határtalan mélysége a valóságba ránt. S az emlékek fájdalma élesen vagy tompán,de szorítani kezdi a torkunk.
S én, hallom a barátom hangját: Isten áldjon! A búcsú hangján szólt. Az örök búcsú volt.A biztos nyugalmi pont,a szeretet, a humor volt ő maga.Rá is emlékezek, mikor viszem a mécsest, a gyertyát, s megpihenve a neve előtt, a barátságunk előtt tisztelegve,meggyújtom a lángot. Érte. S mindannyiunk szerette előtt. A néhai öregasszony, a lábatlan férfiak, és csecsemők előtt,anyáink, hőseink és koldusok előtt, akik egyszer éltek.Majd este az ablakban is égnek a gyertyák, mert sok az elköltözött. A nap kevés, a hét kevés, hogy bejárjuk a várost, az országot, a földet.Aztán kezdődik megint a hétköznapi hajsza, ahogy kergetjük magunk előtt az elmúlás napját.
S mi csak rohanunk...
Rohanunk. Ő marad. Neki nincs hová rohanni.Nincs is mivel. Deréktól lefelé elfogyott a teste. Tán baleset, tán egyéb az oka, nem tudni.Egyedül van a járdán, pedig sokan nyüzsögnek körülötte. Ő nem siet már soha.A sehová üressége hívja.Céltalan.Mi nem, nekünk van. Célok vannak. Viszont örömtelenül sietünk.
Pedig örülhetnénk, mert van kire gondolni, van kiért rohanni, van kikért hajszolni a hétköznapokat. Rohanunk és nem állunk meg. Bírni kell. Vinni kell. Az igát húzni kell. Nem gondolunk másra, ha nem muszáj, mert sok a gond, a bánat, a csapás. Szorongva rohanunk tovább.
De most, holnap, vagy a héten egy napra megállunk. Lehajtott fejjel nézünk előre egy temetőben, ahol sokunknak csak újabb rohanás a pillanat.Mi majd állunk. Zokogó lélekkel sírjuk befelé a fájást, ami az ő hiányából fakad. Az övéből, akit még itt, szerettünk. Aki még itt, szeretett. Kezünkben a virágkoszorú megremeg, ahogy ráigazítjuk, mint selymes hajára a simítást, ha élne. Ha élne.De nem él. A kripták és koporsók határtalan mélysége a valóságba ránt. S az emlékek fájdalma élesen vagy tompán,de szorítani kezdi a torkunk.
S én, hallom a barátom hangját: Isten áldjon! A búcsú hangján szólt. Az örök búcsú volt.A biztos nyugalmi pont,a szeretet, a humor volt ő maga.Rá is emlékezek, mikor viszem a mécsest, a gyertyát, s megpihenve a neve előtt, a barátságunk előtt tisztelegve,meggyújtom a lángot. Érte. S mindannyiunk szerette előtt. A néhai öregasszony, a lábatlan férfiak, és csecsemők előtt,anyáink, hőseink és koldusok előtt, akik egyszer éltek.Majd este az ablakban is égnek a gyertyák, mert sok az elköltözött. A nap kevés, a hét kevés, hogy bejárjuk a várost, az országot, a földet.Aztán kezdődik megint a hétköznapi hajsza, ahogy kergetjük magunk előtt az elmúlás napját.
S mi csak rohanunk...
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Köszönöm kedves Kankalin a figyelmed és a gondolataidat! Talán igazad van, bár a temetőről ma már azt gondolom, hogy a gyász érzése ott csak felerősödik, és fájdalommal tölti el azt, aki szeret. Felerősíti a hiányt, a végtelen űrt és rádöbbent mennyire egyedül vagyunk.
Azt gondolom, inkább az élők, az itt lévők azok, akiknek szüksége van megbecsülésre, tiszteletre, és arra a szeretetre, ami nélkül nem érdemes élni.
Mint pl. tiédre, amivel megleptél most és amit nagyon köszönök!
Szia Kitti!

Jó, hogy épp ezzel az írásoddal találkoztam, mert elgondolkodtam igazáról. Az állandó rohanásban nem vesszük észre a belső értékeket, csak kívülről szemlélünk, legtöbbször még úgy sem.
Kell, hogy megálljunk, kell, hogy elgondolkodjunk ezen és erre a temetők csendje kiválóan alkalmas, mert ott egymagunk lehetünk a gondolatainkkal még embertömegben is.
Hogy mik ezek? Bennem hosszú idő óta érlelődik, hogy nem azon kell sírni, ami nincs, ami már elérhetetlen a dimenziók távolsága miatt, hanem az életre koncentrálni, ha már ezen a földön maradtunk. Sok évembe telt, amíg eljutottam addig, hogy képes vagyok az elméleti síkot gyakorlatra váltani.
És igen, nyitott szemmel kell járnunk, észrevenni másokat, észrevenni a szépet, attól is előbbre juthatunk.
Köszönöm a gondolkodtatást.
Szeretettel: Kankalin
Drága Jégmadár, Janna és Laca!
Nagyon szépen köszönöm az olvasást és a kedves, meleg hangú hozzászólást is!
Kit
Kedves Kitti!


Köszönjük ezt az írást!
Üdvözlettel: Laca
Tömören sokatmondó és ez jó!
Rohanunk...
Remek írás.