Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Müller Márta: A védőoltás (2017. április)
Mély istenhitben nőttem fel. És mindannak ellenére, amit a világban tapasztaltam, a hitem megmaradt. Templom nélkül, egyház nélkül, dogmák nélkül. A hit Istenben, a gyermeki hit a jóban, amely végül, akármilyen messze is van ez a végül, mindig győzedelmeskedik. Zárkózott, befelé forduló gyerekként könnyen ment a tanulás. A könyvek között gyakran jobban éreztem magam, mint az emberek között. Sportoltam ugyan, hogy erősödjek, de csupa magányos sportot: hosszú távokon futottam, úsztam, kerékpároztam. Versenyezni csak akkor versenyeztem, ha muszáj volt.
Nem tudtam haverok között jól érezni magam. Hiányoztak a barátok. Hiányoztak a testvérek, hiányoztak olyan emberek, akik között elengedni tudtam volna magam.
Orvos lettem. Talán pont azért, mert reméltem, hogy legalább adni tudok valamit az embereknek, ha már olyan a világból kiszorultnak érzem magam. Magam sem tudom, miért lettem ilyen a világból kiszorult. Vannak, voltak nálam csúnyább emberek is, visszahúzódóbbak, akik aztán mégis társakra lettek, boldog családi életet éltek. Nekem valahogy nem sikerült. Lehet, hogy rajtam is múlt.
Sokat tanultam, sokat dolgoztam. Egyetemistaként is, utána is. Kutatóorvosként kezdtem dolgozni, különféle szérumok kifejlesztésével foglalkoztunk. Elég sikeresen. De nem éreztem magam megelégedettnek. Lehet, hogy a kifejlesztett anyagunkból gyógyszer lesz, lehet, hogy ezzel majd betegeken segítek, de valami másra vágytam.
Jelentkeztem orvosnak az Orvosok határok nélkül szervezetbe. A felvételi beszélgetésen azt mondtam, hogy küldjenek bárhová, Afrikába vagy Ázsiába, szívesen megyek.
Afrikába kerültem. Egy olyan országba, amelyik ugyan nem szerepel gyakran a hírekben, mert hivatalosan nincs benne háború, de ahol óriási szegénység van. Olyan nyomor, amit Európában, azt hiszem, már leküzdöttünk. Vagy ott sem mindenütt? Mivel nem foglalkoztam soha politikával, el kellett jönnöm Európából ahhoz, hogy rádöbbenjek, hogy Európáról sem tudok sok mindent.
Afrikában a legnehezebb volt megszoknom a valamennyire elfogadható higéniai feltételek teljes hiányát. Nemhogy mosakodáshoz, tisztálkodáshoz, de ivásra és főzésre sincs elég víz. Amit mi itt kórháznak nevezünk, az valójában egy szegényes kis barakk, néhány deszkaépület cölöpökre verve, moszkitóhálókkal az ablakokon. A gyógyszerek, amit a szervezetünknek egy kis helikoptere hetente egyszer szállít, hamar elfogynak. Sok a régóta húzódó betegség, amivel nem törődtek, mert magatehetetlenek voltak, mert nem volt senki, aki segíteni tudott volna. Illetve, aki volt, az nem értett hozzá. Minden törzsnek van egy varázslója, egy gyógyítója, és lehet, hogy akadnak köztük olyanok is, akik tényleg értenek a bajok orvoslásához. De itt, ezen a mi környékünkön, én nem láttam ilyet. Néha nagyobb bajt okoztak, mint amekkorát a betegség jelentett, néha csak azáltal, hogy megakadályozták, hogy orvoshoz forduljon a beteg. Igaz, könnyű mondani, hogy forduljon valaki orvoshoz, ha több száz kilométeres körzetben a mi kórházunk az egyetlen hely, ahol orvos van. Mi is kevesen vagyunk. Tulajdonképpen orvosok csak ketten, mert aki még volt, egy fiatal nő, az nem sokkal az én ideérkezésem után itt befejezte, és hazarepült. Vissza Európába. Gyereket akar, de nem ide. Ezt is meg lehet érteni.
Nekem itt van annyi beteg néger gyerek, hogy több focicsapatot ki lehetne állítani belőlük. Persze, ha egészségesek lennének. Nem lennének elüszkösödött lábak, hályogos szemek, és még millió más baj. Szerencsére ápolónőnk van egy féltucat. Többségük ugyan idősödő, volt apácák, meg egy, aki még ma is az, de végtelenül türelmesek, és a korukhoz képest nagyon teherbíróak.
A sok baj és nehézség ellenére talán pont nekik köszönhetem leginkább, hogy hamar otthon éreztem magam. Úgy otthon, ahogy az otthon egy közösséget jelent, embereket, kikkel együvé tartozunk. Mióta itt vagyok, egyszer sem volt semmi komolyabb veszekedés vagy szóváltás köztünk. Senkit nem kellett soha megszidni, hogy miért nem végezte el ezt vagy azt, mindenki tudta a dolgát, és inkább segíteni igyekezett a másiknak, semmint egymást bármivel is megbántani. Hogy ez milyen jó érzés, ez csak most tudatosul bennem, hogy ezeket a sorokat írom. A kutatólaborban más volt, mosolygós udvariasság a felszínen, de versengés és féltékenység a mélyben.
Két hete kezdődött a Nagy Járvány. Ahogy egyetlen még működő televíziónkban látjuk, az egész Földre kiterjedő bajról van szó, ami nagyon gyorsan terjed, és nem látszik a vége. Nincs orvosság. Pontosabban van egy védőoltás, de eddig még csak kísérleti stádiumnak számított, ahogy nyilvántartották. Ha jól sejtem, abból a szérumból fejlesztették ki, aminek kidolgozásában annak idején én is részt vettem.
De most nem a dicsőség ideje van, hanem a bajoké. Nyilvánvaló, hogy nem tudnak bennünket megfelelő mennyiségű védőoltással ellátni, amit eddig kaptunk, az nagyon kevés. És ki tudja, meddig fog tudni jönni még a helikopterünk? A járvánnyal együtt a káosz is egyre nő. A közeli falvakból sokan idevándoroltak a közelünkbe, egyre hatalmasabbá nő az a szedett-vedett kis kalyibákból, sátorponyvákból álló tábor, ami körbeveszi a kórházunkat.
Tegnap este a kollégámmal és az ápolókkal egy kis megbeszélést tartottunk. Hogyan osszuk fel a védőoltást? Ki kapjon belőle? Ki döntse el, hogy kik kapnak és kik nem?
Nehéz döntés ez, hiszen emberek életéről és haláláról kell dönteni. Azt hiheti valaki, hogy az orvosok megszokhatták az ilyesmit, de azért ez nem így van. Nekem eddig még nem kellett úgy döntenem, hogy különböző emberek életei állnak a mérlegen egymással szemben. Vagy-vagy. Ami az egyiknek élet - legalábbis talán, mert ki tudja, mennyire jó a védőoltás - az a másiknak a halál. Vagy legalábbis a valószínű halál.
Rengeteg szervezni valónk akadt: tudunk-e majd fertőtleníteni, hová tesszük a betegeket, hogy amennyire lehet ne fertőzzenek, kik gondoskodnak a halottak eltemetéséről - az a két emberünk, akik eddig ezt végezték, biztosan nem bírják majd, ha tényleg kitör a járvány. Ezek a szerveznivalók átgondolást igényeltek, úgyhogy egy darabig elhessegettem a fejemből az alapproblémát: hogyan osszuk el a védőoltást?
Ma estére egy nagy gyűlést hirdettünk mindazoknak, akik már itt vannak a kórház környékén. Döntsenek az emberek, megkérdezem őket.

Hajnal van, most világosodott ki. Elfogadták, amit javasoltam. Azt mondtam, hogy elsősorban a gyerekeket mentsük. Elmagyaráztam, hogy nem elég az oltóanyagunk, de a gyerekeknek kevesebb kell, mint egy felnőttnek. Ahogy számoltam, elég lesz minden gyereknek, de rajtuk kívül talán csak három-négy felnőttnek. Ezeket még kiválasztják.
Örültem, hogy elfogadták nagyobb veszekedés vagy vita nélkül, amit mondtam. Eddig mindig valahogy azt hittük, hogy a négerek nem becsülik eléggé a gyerekeket. Sok gyerek születik, és ha meghal, majd jön másik, ezt a szemléletet éreztük. De úgy látszik, tévedtünk. Jó meglepetés volt. Miért tudunk az itteni emberekről olyan keveset? Talán, ha jobban megismertük volna őket, ismernék most olyan gyógyítót közülük, akivel egymás segítségére lehetnénk. Én nem ismerem eléggé az itteni növényeket. Nem tudom, hogy mit mire használhatnék, ha beáll a teljes gyógyszerhiány.
Amíg élek majd. Két adag oltóanyagot tettünk félre a magunk számára: a kollégámnak és az egyik nővérnek.
Számomra eljött megint az, hogy a hitemre bízom a döntést. Pontosabban Istenre, vagy nem tudom, hogy hogyan fejezzem ki magam. Legyen az övé a túlélésem eldöntésének a joga.
3920
lilapetunia - 2017. április 21. 18:47:40

Kedves Etel!

Nagyon szépen köszönöm a hozzászólásodat, a gratulációdat, örülök, hogy tetszett.
En nem érzem hősnek a novellám főhősét, "csak" olyan embernek, akiből szeretnék minél többet ismerni. Olyan, aki igyekszik az elveinek megfelelő módon élni és cselekedni, s lehetőleg segíteni. Aki tudja, hogy bár vannak fontos döntések az életünkben, vannak olyan helyzetek is, amikor a döntést Istenre kell bíznunk.
Ami a kérdésed illeti, hogy én vagyok-e, csak annyit felelhetek rá, igen is, nem is. A fenti két mondatban, amit írtam, az személyes vezérfonalam is, ennyiben igen, egyébként nem; én software-fejlesztő és elemző voltam aktív éveimben (most meg már néhány éve nyugdíjas vagyok).

Szeretettel üdvözöllek,
Márta

3313
paltetel - 2017. április 21. 14:52:43

Egy nagyon magasztos, ugyanakkor felelősségteljes személyt mutattál be írásodban. (Te vagy az?)
Ettől függetlenül egy valódi "hős" tettéről írtál, amit mi az életben esetleg a filmekből, olvasmányainkból ismerünk.
Gratulálok!Rose
Szeretettel,
Etel

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.