Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Müller Márta: Ünnepi mesék: Ötödik történet (2017. május)
Egy karácsonytól újévig tartó hét krónikája

2004. december 22.
A párom ma elrepült a szüleivel valahová Indonéziába. Ugyan mondták többször a nyaralóhely nevét, de nem vagyok benne biztos, hogy jól sikerült megjegyeznem azt a furcsa nevet. Banda Aceh.
Még csak alig több, mint egy éve élünk együtt. A tavalyi karácsonyt még természetes volt, hogy külön töltjük, mindenki a saját családjával, de az idén már nem természetes. Nem beszéltünk róla, de azt vártam, hogy majd együtt leszünk. Együtt meglátogatjuk anyámat, meg az ő szüleit, és lesznek meghitt óráink kettesben is.
Ehelyett veszekedés lett. Meglepetéssel jött haza néhány hete, azzal, hogy karácsonyra elrepülünk valami melegebb vidékre.
Nem szeretem az ilyen meglepetéseket. Jobb lett volna, ha megkérdez előre.
Nagy családi kirándulás lesz, jönnek a szülei, meg a húga a párjával. Olyan magabiztos arccal mondta mindezt, mintha fel sem merülhetne, hogy én nem akarok menni.
Nem tudom elképzelni, hogy valami vidám tengerparton töltsem a karácsonyt, nyárias melegben. Mi marad az egész karácsonyi varázslatból? Csak az, ami kommersz?
Anyámat se akartam itthagyni egyedül. Mióta apám meghalt, olyan kifelé nem mutatni akart szomorúság van benne. Sokat van egyedül, hiszen én ritkán tudok menni, a bátyám pedig olyan nagyon messze van, ő legfeljebb kétévente egyszer, ha hazarepül. Nem akartam, hogy az egész karácsony alatt ne legyen senki, akihez anyám akár csak egy szót szólhatna. Tudtam, hogy ha nem is mondja, de biztos süt sok mindent, hiszen azzal is vár, azzal is reményteljes a várakozása, hogy én megyek.
Így aztán én itt maradtam. Reméltem, hogy senki se bántódik meg. A jövendőbeli anyósomék se, ha egyáltalán házasság lesz ebből a kapcsolatunkból. Még magam sem tudom igazán.

2004. december 23.
Jó, hogy a holnapi félnapot elengedték mindenkinek a cégnél. Ma ugyan sokáig dolgoztunk még, aztán miután hazajöttem, bepakoltam mindent, holnap a kora reggeli vonattal megyek. Így is majdnem dél lesz, mire odaérek, de legalább anyám örülni fog. Vettem neki egy jó meleg kesztyűt, már nagyon elhasználódottnak láttam a régijét, egy nyugdíjas mobiltelefont, amit időseknek is könnyű használni, meg egy rakás narancsot. Gyümölcsöt sohasem vesz magának eleget. És gyertyákat is viszek még, legyen abból is bőven, nekem a karácsony gyertya nélkül nem lenne igazi.

2004. december 24
Ó, de megörült anyám, mikor megjöttem! Tudta pedig, hogy jövök, csak talán későbbre várt. Így még kivehettem a részem a készülődésből: betettem a lábába - a karácsonyfatartóba - a kis fát, amit ő már megvett, hoztam még a boltból bort meg néhány apróságot, aztán együtt feldíszítettük a fát. Jó volt érezni, hogy örül nekem. Amikor nem is beszélgettünk, mert az elmesélnivalóból hamar kifogytunk, akkor is volt valami melegség érzés bennünk, köztünk. Kérdeztem, hogy nem akarja-e, hogy elkísérjem az éjféli misére, de nem akarta. Ő sem ment.
Megajándékoztuk egymást, megvacsoráztunk, aztán a múltról mesélt. Régi képeket találtam az egyik fiókban, és az indította el benne az emlékezést. Örültem neki, úgy láttam jól esett beszélnie.
Egy gyönyörű pulóvert horgolt nekem karácsonyra. Ma már mindenki csak tucat-árut hord, ami egy-két szezonra jó, aztán jön valami más. Ez a pulóver egy olyan ritkaság, biztosan meg fogom tartani az életem végéig. Ő is örült az ajándékoknak, amit én hoztam. Persze, hogy a mobilt használja-e majd, az a következő hónapokban derül ki. Jó lenne. Egyikünk se szokott levelet írni, csak nagyon ritkán. Így talán többet hallom majd a hangját.

2004. december 25.
Már majdnem éjfél van, a késő délutáni vonattal jöttem haza. Holnapra nagytakarítást terveztem, meg mosnom kell, és jó lenne, ha kicsit kipihenném magam, mire holnapután megyek dolgozni.
Pillanatnyilag rettenetesen fáradtnak érzem magam. Nem, nem anyám miatt, az a régi, kamaszkori korszakom már rég elmúlt, mikor fárasztottuk egymást.
A vonatút volt valami furcsán rossz. A kupéban rajtam kivül csak egy fiatal férfi volt. Nem nézett ki messziről jött idegennek, lehet, hogy az volt, de éppúgy lehet, hogy nem. Nem szólt semmit, csak ült és nézett, és bennem növekedett a rossz érzés. Megmagyarázhatatlanul, mert bár sok mindenféle esetet lehet az újságokban olvasni, eddig sohasem éreztem úgy, hogy félős típus lennék.
Aztán ráadásul lett egy áramszünet is, az egész vagonban nem volt villany, bár haladtunk, úgyhogy nem tudom, miért. Ültem a sötétben, és egyfolytában imádkoztam magamban: Istenem, segíts meg, Istenem, segíts meg! Semmi imát, csak ezt a segélykérő fohászt, ezt mondtam magamban, talán több, mint egy órán keresztül is.
A férfi meg sem mozdult, és én is dermedten ültem a helyemen. Istenem, segíts meg, Istenem, segíts meg!
Nagy megkönnyebbülés volt, mikor beértünk a városba, és mikor lett megint villany.
Azóta se megy ki a fejemből: vajon akart valami rosszat az a férfi nekem? Az ima segített, hogy nem történt semmi?
Ezt el sem merem majd a páromnak mesélni. Lehet, hogy kinevetne. Vagy meg kellene próbálni? Ha kinevet, akkor nem is lehet igazi társam?
Nem tudom. Most iszom egy jó pohár bort, és remélem, hogy jól kialszom magam.

2004. december 26.
Úristen! Én ma kipihenten ébredtem - használt a bor - de a világ! Borzasztó szerencsétlenség történt, ott valahol arrafelé, ahol a páromék nyaralnak: egy óriás tsunami söpört végig több helyen a partokon. Reggel óta ezt lehet látni a TV-ben szinte minden csatornán. Eddig azt sem tudtam, hogy van ilyen, hogy tsunami.
Bár abban maradtunk a párommal, hogy ilyen messze lévén nem telefonálgatunk egymásnak, de most mégis megpróbáltam felhívni.
Csönd. Még azt sem tudom megállapítani, hogy kiment-e valahová az a hívás.
Próbálok nem idegeskedni. Lehet, hogy nem működnek a hálózatok, lehet, hogy túl vannak terhelve, remélem nagyon, hogy majd jelentkezik, ha már telefonálni tud. Igyekeztem nem nézni a tévét, de az nem sikerült. Úgy még jobban idegeskedtem.
Megcsináltam a rendrakást, a porszívózást, a mosást, közben állandóan a fél szemem a tévén meg a telefonon.
Este csörgött a mobilom. Örömmel felkaptam. Anya volt. Kipróbálta az új készülékét, aminek persze örültem, de ugyanakkor nem tudtam eltitkolni, mennyire aggódom. Ő is hallotta már a híreket.
Nem tudok mást csinálni, várok.


2004. december 27.
Még mindig semmi hír, ma egész nap dolgoztam, de a gondolataim messze jártak. Valaki a munkahelyemen adott egy tippet, hogy próbáljak meg a Külügyminisztériumban érdeklődni. Lehet, hogy megpróbálom majd, ha holnap se lesz hívás.
Még azon is gondolkodtam, hogy ne telefonáljak-e be a munkahelyére, de nyilván nem érdemes, honnan tudnának ők többet. Mást nem tudok, akit még felhívhatnék, hiszen a szülei meg a húga is mentek ugyanoda.
A tévében borzalmas képeket lehet látni. Iszonyatos ereje lehetett annak a víznek, tarolt le mindent. Banda Aceh-ben is. Ott is elérte a partot egy ilyen gyilkos hullám.
Istenem!

2004. december 29.
Érdeklődtem a Külügyminisztériumban, még kevés biztosat tudnak, de már többfajta segítséget elindítottak oda. Vannak listáik, ahol megtekinthetőek a már biztosan tudott áldozatok nevei, de személyesen kell odamenni, nem teszik fel az internetre. Holnap délelőttre elkértem magam a munkából - be kell pótolnom majd - és odamegyek.

2004. december 30.
Ki vagyok borulva, szabadságot kértem mára és holnapra, csak januárban megyek be dolgozni ismét.
A nevét, a párom nevét megtaláltam a listán. De...
De az apját is ugyanúgy hívják. Se kor, se útlevélszám semmi nem volt mellette, csak a név. Melyikük halt meg?
Ha ő él, miért nem próbált felhívni?
Azt mondták a Külügyminisztériumban, hogy abból még ne vonjak le semmilyen rossz következtetést, hogy valaki nem telefonál. A legtöbben elvesztették a mobiljukat, elvesztették a papírjaikat, elvesztették mindenüket. Akik élnek, örülnek, hogy maguk életben maradtak. Óriási még a kavarodás.

2004. január 1.
Ma telefonált onnan a párom húga. A volt páromé. Mert ő meghalt. És az apja is. Az anyja kórházban van sebesülten. Kérdeztem, hogy nem tudnék-e bármiben is segíteni, de azt mondta, hogy nem. Most már a konzulátus segít nekik a hazajutásban. Azt mondta, hogy megkeres majd, mikor hazajöttek.
Nem akarok ma senkit sem látni, ne mondja ma senki nekem, hogy: Boldog új évet!
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.