Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Müller Márta: Útkeresők - Kilencedik történet (2017. június)
A sikeres érettségi után következett ez a közös nyaralás Görögországban. Az egész osztály résztvett rajta, egyfajta búcsúút, hiszen most következik az élet, vagy ahogy néha mondták a nagybetűs Élet. Szerencsére senki szüleinek nem okozott problémát, hogy az utat kifizesse, bár az iskola felajánlotta, hogy ahol gond lenne, ott besegítenek.
Alfonznak bizony problémát jelentett, de ezt véletlenül se árulta volna el senkinek. Mióta apja két éve otthagyta őket és elköltözött egy nőhöz, hárman éltek anyja fizetéséből, és az bizony nem volt sok. Hajnalonként korán kelt, újságot hordott ki, hogy legyen valami kis saját pénze. Próbált anyjának is adni belőle, de az nem fogadta el, azt mondta, hogy már az is nagy segítség, hogy ha Alfi saját magának megveszi azokat a drága holmikat, amikre vágyik. Így is történt. Senkinek sem tűnt fel az osztályból, hogy ő bizony nagyon szigorúan gazdálkodik a pénzével, mert magányos gyerek volt, ritkán ült be sörözni a többiekkel.
Viszont, mikor látta, hogy a húga nagyon vágyik egy pulóverre, de nem akarja nyaggatni az anyjukat miatta, tudván, hogy úgy is kevés a pénz, megvette ő neki a születésnapjára. És a drágább, ritkább gyümölcsöket is gyakran ő vette és vitte haza, az anya-féle bevásárlásban többnyire csak alma szerepelt.
Így aztán az érettségi utáni utazásra is maga gyűjtötte össze a pénzt. Azt se érezte volna tragédiának, ha nem megy el, a pénzből helyette egy laptopot vehetett volna, de aztán mégis az utazás mellett döntött. Laptopja lesz még biztosan, de az osztálytársait talán most látja utoljára. Bár közeli barátja nem volt, de ellensége se, érzett valamiféle közéjük tartozást, amit az együtt töltött idő hozott létre.
Most repült először az életében. Ez megint olyan volt, amit nem árult volna el senkinek, mert ahogy belehallgatott az osztálytársai beszélgetésébe, úgy érezte, ő lehet az egyetlen ilyen, a legtöbben azt mesélték a többieknek, hogy hol mindenhol jártak már. Arra gondolt, vajon akkor míért nem vitték őket sehová, amikor még velük élt az apja, de nem tudta a választ. A pénzen múlott volna csak, vagy a szülei házassága már sokkal régebben megromlott, mielőtt a tényleges elválás bekövetkezett? Most utólag úgy érezte, hogy igen. De azt is tudta, hogy ezt ők, a gyerekek, nem vették észre, csak akkor, mikor már az apjuk elment. Nem voltak otthon látványos veszekedések, nem volt erőszak vagy részegen hazajövő apa, nem, kívülről ők egy egészen normális család voltak. De nem jártak külföldre nyaralni, csak vidékre a nagyanyjukhoz, vagy néha a szüleivel a Mátrába.
A repülőn úgy érezte, hogy szerencséje volt, mert egy másik hallgatag ember került melléje. Egy lány, Eszti. Az osztályban elég távol ültek egymástól, így a sok együtt töltött iskolaév ellenére sem tudtak sokat egymásról. Egyszer tűnt fel neki ez a lány, nem azért, mert jó tanuló volt, olyan lány volt az osztályukban több is. Hanem volt egy rendezvény, ahol egy verset mondott, egy olyan verset, amit ő nem ismert - ami önmagában nem volt meglepő, mert ritkán olvasott verseket - de az egésznek a csendes fájdalma, szomorúsága megfogta. A leszállás után úgy adódott, hogy a szállodába vivő buszon is egymás mellé kerültek, és miután segített feltenni a lány hátizsákját a csomagtartóba, halkan beszélgetni kezdtek. Talán az ő kettősük volt az egyetlen a buszban, ahol senki sem billentyűzgetett, a többség küldte az sms-ket haza, hogy rendben megérkeztek.
Másnap már szinte tudatos választásnak lehet nevezni, hogy együtt ültek le a buszban, mikor az első nagy kirándulásra indultak.
Gyönyörű napsütés volt, és már kora reggel is jó meleg. Hangos vidámság töltötte be a buszt, jókedvű várakozás, várakozás új élményekre, kalandokra, az ismeretlenre, erősödve azon szabadságérzés által, melyet minden ember átél, mikor végre befejezi az iskolát, és nemcsak mondják neki, de maga is úgy érzi, hogy 'előtted az élet'. Három fiú volt mindössze, akik meglehetősen kókadtan üldögéltek, ők még nem heverték ki az előző esti, nyilván túlzott sörözést.
Az osztályfőnökük mellett egy idegenvezetőjük is volt, és ahogy kiértek a hegyi útra, bekapcsolta a hangszóróját, hogy megismertesse velük az aznapi programot. Az egyik, kissé vaduló társaság ugyan hangoskodva próbálta ezt megakadályozni, de az osztályfőnök rendre intette őket. Ennek ellenére az idegenvezető nem sokáig jutott a beszédében, mert köszöntő szavai után hirtelen egy óriási pukkanás hallatszott, és a busz némi csúszkálás után megállt. Valami történt vele, és a sofőr kérte, hogy mindenki szálljon le, amíg kideríti, hogy mi a probléma. Ahol az eset történt, ott az egyik oldalon egy sűrű erdő szegélyezte az utat, a másik oldalon viszont egy domboldal. A fiataloknak megengedték, hogy mindenki valami kényelmes helyet keressen magának a közelben, persze úgy, hogy hallótávolságban legyen, ha a busz újra indulásra képes.
Alfonz és Eszti felvették a hátizsákjaikat, és együtt indultak el. A domboldalt választották inkább az útkeresésre, azon mentek felfelé. Hamarosan beértek a fák közé, ahol egy darabig egy keskeny ösvényfélén haladtak tovább. Eszti ment elöl, a fiú önkéntelenül is úgy döntött, jobb, ha ő igazodik a lány tempójához. Sütött a nap, jó meleg volt, és alig egy negyedóra bandukolás után már a hangjait se hallották a többieknek.
Nem kellene itt valahol megállnunk? - fordult hátra ezt kérdezve Eszti, mert bár jól bírta a gyaloglást, és élvezte nagyon, hogy az erdőben van, nem akarta, hogy túlságosan eltávolódjanak a csoporttól. De nem várva a válaszra, lépkedett tovább. Alfonznak nem jutott ideje válaszolni, mert a lány hirtelen felsikoltott, és zuhanni kezdett. Egy nehezen észrevehető kerek, mély hasadék, lyuk szélére értek, és a pillanat tört része épp csak arra volt elég, hogy Alfonz elkapta a lefelé zuhanó lány csuklóját. Eszti pánikba esett, kapálódzott, képtelen volt a lábával újra megtámaszkodni a teljesen meredek sziklafalon. Alfonz még annyit mondott éppen, hogy tartalak, ne félj, kihúzlak, de ő maga is megcsúszott, és már mind a ketten zuhantak lefelé. A sziklafalon néhol apró törpefenyők nőttek ki, Alfonznak sikerült egyet-egyet elkapnia a másik, a szabad kezével, de csak egy-egy pillanatra, mert aztán az ágak kicsúsztak a markából, és zuhantak tovább. Az fel sem merült benne, hogy a lányt elengedje, és akkor talán két kézzel sikerülne megkapaszkodnia. Az egész lyuk, vagy hasadék, nem tudta volna, hogy hogyan nevezze, ha lett volna ideje gondolkodni ezen, sokkal mélyebb volt, mint bármi ilyesmi, amiről valaha is hallott vagy olvasott. Az volt az érzése, hogy a lány elvesztette az eszméletét, mert egy szót sem szólt. Amikor végre elérték a gödör mélyét, vízbe zuhantak, tiszta, de hideg vízbe. Talán az időnkénti pillanatnyi megkapaszkodások segitettek abban, hogy lassult annyira a zuhanásuk, hogy nem haltak meg.
Ahol a víz a sziklafallal találkozott, volt egy bemélyedés. Mintha egy föld alatti folyó lett volna, ott haladt a mélyben tovább. Egy csöppnyi barlangot talált Alfonz a folyó partján. Oda vonszolta be az ájult lányt, és lefektette a kövekre egy száraz helyre. Nem volt sok világosság, csak éppen egy kicsi, amely annak volt köszönhető, hogy még közel voltak a hasadékhoz, melyen keresztül lezuhantak ide.
Furcsa módon Alfi első gondolatai nem is a praktikus tennivalók voltak, hanem ennek a mélyedésnek a nevén töprengett. Cenota? Vagy dolina? Olvasott ilyenekről, bár úgy emlékezett, hogy inkább valahol Mexikóban fordulnak ezek elő, nem itt, nem Európában, nem Görögországban. Vagy mégis?
Otthagyta egy kicsit a lányt a barlangfélében, visszaúszott oda, ahol a vízbeestek, és próbált hangosan felfelé kiabálni.
Nem tudta, milyen magasra szállhat fel a hangja. Nem tudta, hogy meghallotta-e ezt valaki, meghallhatta-e ezt bárki is.
Semmi reagálás nem érkezett, úgyhogy ezt egy idő után feladta. Visszament Esztihez, leült mellé, az ölébe vette a fejét, végignézte, nem sérülhetett-e meg valahol. Semmit sem talált.
Egy negyedóra telt körülbelül így el, mikor a lány kezdett magához térni.
Hol vagyunk? Ez volt az első kérdése, mikor kinyitotta a szemét.
Én sem tudom, felelte a fiú. Lezuhantunk ide a mélybe.
Hívtál már segítséget?
Próbáltam felfelé kiabálni, de nem tűnt úgy, hogy bárki is meghallotta volna. Aztán még hozzátette: Visszaúsztam oda, és ott próbálkoztam.
Eszti megpróbált felülni:
Én a telefonra gondoltam.
Alfi nem szívesen vallotta be, hogy nála bizony nincs mobiltelefon. Látta, hogy a lány már nyúl a hátizsákja felé, és veszi elő az övét.
De hiába. A telefon nem működött. Nem sérült meg, bizonyos funkciók használhatóak maradtak rajta, de nem volt semmi kapcsolata a külvilággal, semmilyen hálózattal.
Mi lesz velünk? Ez a gondolat futott át kimondatlanul is mind a kettőjük fején, hogyan találnak vissza, jön-e segítség.
Egy félóra, órán belül biztosan észreveszik, hogy eltűntünk, és kihívják a rendőrséget meg a mentőket - Alfonz hangja nem hangzott valami nagyon magabiztosan miközben ezt mondta.
Legjobb, ha itt megvárjuk, amíg megtalálnak.
Mást úgysem tehetünk - válaszolta a lány halkan.
Ránéztek az óráikra, és megállapították, hogy nem egyformán járnak. Alfonznak egy régi, mechanikus órája volt, annak hittek inkább, mivel a lány a telefon óráját használta, és az most egész mást mutatott.
Legjobb lett volna, ha le tudták volna venni magukról a vizes holmit, és szárazba bújni, de egyrészt nem volt náluk semmi száraz, másrészt meztelenül lenni szégyelltek volna egymás előtt. Csak leültek jó szorosan egymás mellé, hogy valamennyire melegítsék egymást, és csendben várakoztak.
Szerencséjükre a barlangocskájukban nem volt hideg, és mivel egy folyó partján üldögéltek, állandóan jött friss levegő.
Levegő és víz. Mi kell az embernek a túléléshez? Amíg azt hitték, hogy pár órán belül biztosan ott lesz valami mentőcsapat, addig úgy gondolták, hogy nem is kell semmi más. Tudnak lélegezni, vizük van, és szemmel láthatóan az egyiküknek sincs a horzsolásaikon kívül semmi komolyabb sérülése.
Aztán este lett, egészen besötétedett. Az ijedtség és a feszültség ellenére előbb-utóbb győzött a fáradtság, a kimerültség, és elnyomta őket az álom.

Másnap éhesen ébredtek. Eszti hátizsákjában még volt egy kis tábla otthon elpakolt nápolyi, azt kettéosztották és megették. Nem volt sok.
Az alvás jót tett nekik, felébresztett bennük valami tettvágyat, bár még mindig rendíthetetlenül hitték, hogy hamarosan megjön fentről a segítség. Alfi felfedező útra indult, megnézni mekkora is ez az egész nagy barlang, hová folyik a folyó. Levette a trikóját és a farmernadrágját, hogy ne legyen minden újból vizes.
Egy jó óra telhetett el, mire visszajött. Hozott magával néhány kagylót, de viccesnek szánt megjegyzésére, hogy 'itt az ebédünk', Eszti nem mosolyodott el. Alfi elmesélte, hogy nagyon hosszú ez a barlangrendszer, amiben vannak, feltehetően még messze nem ért a végére. Nem túl messze nagyobb kiszélesedett termekre talált - maga se tudta, hogy miért nevezte termeknek őket, talán mert sokkal nagyobbak voltak, mint ahol most kuporogtak - úgy vélte, átmehetnének valamelyikbe. Valahonnan szűrődött be egy kis világosság, mert egyikben sem volt teljesen sötét, bár mindegyik felülről zártnak tűnt.
A lány először ragaszkodott ahhoz a helyhez, ahol voltak, hiszen az volt a legközelebb ahhoz, ahol lepottyantak, ott látszott a legnagyobbnak az esélye, hogy rájuk találnak. De aztán Alfi meggyőzte, hogy ha hagynak valami jelet, ami mutatja, hogy ők itt jártak, az ugyanolyan jó erre a célra, viszont sokkal kényelmesebbnek tűnik ott beljebb, relative persze. Mert azért a kényelemről még a régi fogalmaik éltek bennük. Apró kavicsokból, kövekből, melyeket ott találtak, készítettek egy jelet, melyről kis fantáziával fel lehetett ismerni az iskolájuk emblémáját. Ezt persze a víztől lehető legtávolabb eső ponton hagyták, ahová nem ért fel a víz soha.

Egy hete laktak már a palotában, így nevezték el a termet, ahol letelepedtek. Eszti telefonján működött a zseblámpa funkció, ami nagy segítségükre volt abban, hogy kicsit megvizsgálják a barlang falait. Találtak némi moszatfélét, amit ehetőnek ítéltek. Saláta a hús mellé, mondták először viccelni próbálva, de minél több nap múlt el, annál komolyabbnak érezve a helyzetüket. Nem értették, hogy miért nem találták még meg őket. Már elmúlt a kezdeti magabiztosságuk, hogy ennek hamar vége lesz, hiszen itt Európában nem lehet elveszni. Sokat segített abban, hogy ne keseredjenek nagyon el, hogy ketten voltak. Esténként meséltek egymásnak, az életükről, a családjukról, a gyerekkorukról, az álmaikról. Ez észrevétlenül közel hozta őket egymáshoz. Nem szerelmet éreztek, hanem egyfajta álllandóan mélyülő barátságot, mintha egész életükben ismerték volna egymást.
Egy hónap telhetett el, mikor továbbindultak. Már alig beszéltek arról, hogy majd jönnek valakik és megmentik őket, olyan terveket kovácsoltak, hogy maguk hogyan jutnak ki innen a hegyből, hogyan találnak majd valami utat felfelé.
Az egy hónap alatt némileg lefogytak, de mivel kényszerítették magukat, hogy amit ehetőnek ítélnek azt nyersen is megegyék, így nem vesztették el teljesen az erejüket. Alfinak a végtelenül sok próbálkozása után sikerült végre néha szikrákat pattintania, majdnem tüzet gyújtania. Csak nem volt semmi éghető a közelben, ezért is tovább akartak menni, hátha valami kedvezőbb helyet találnak.

A folyó egy idő után határozottan lefelé folyt, mintha ment volna még mélyebbre a Föld belsejébe. Egy helyen világosságot láttak, s mikor odaértek, látták, hogy mintha egy virágzó nyári rétre jutottak volna. Nyári rét itt lent a Föld mélyén? Nem értették, de nem töprengtek rajta sokat, mert annyira megörültek a friss zöldnek, meg a szeder jellegű bogyóknak, hogy alaposan belakomáztak. A rét óriási volt, és a folyótól eltávolódva, még egy kis tavat is találtak, a tó másik oldalán meg egy erdő kezdődött. Annyira olyan volt minden, mint odafent, hogy nem is akarták elhinni, hogy valahol a Föld mélyén vannak, és nem ott, ahol szerettek volna lenni.
Ez fantasztikus! Mondta Eszti. Olvastad Vernét? Alfi ugyan lényegesen kevesebbet olvasott, mint Eszti, de az Utazás a Föld mélyére történetet látta filmen. Bólogatott. Amennyire emékezett, ott egy vulkánkitörésnek köszönhették a kirándulók, hogy visszajutottak a Föld felszínére. Ez nem tűnt biztatónak.
Néhány nap alatt egészen jól berendezkedtek a rét szélén. Faágakból, nádból, füvekből készítettek maguknak egy kunyhófélét, nem mintha lett volna valaki is, aki ellen védeni akarták volna magukat, mert még egy teremtett lelket sem láttak önmagukon kívül, de így volt megszokottabb, így volt otthonosabb a számukra. A faágra szúrt sült hal volt a kedvenc ételük és a legfőbb táplálékuk a bogyók, és a zöld levelek mellett.

Nem tudták mennyi idő, talán egy fél év telhetett el, mikor egyik nap egy nagyon vén öregasszonyt pillantottak meg a kis tó partján. Próbálták megszólítani, de az öregasszony valami számukra érthetetlen nyelven válaszolt, meglehetősen barátságtalanul. Aztán egy idő múlva mégiscsak beszélgetni kezdtek vele, egy faággal a homokba rajzolt jelek segítségével.
Így tudták meg, hogy nem ők az egyetlen lakók itt a Föld mélyén. Élnek jóval kisebb és jóval nagyobb emberek is. Óriások és törpék? Ezek az ő szavaik voltak, messzire szállt gyerekkoruk meséiből, amit az öregasszony szavaiból és rajzaiból megérteni véltek, aszerint körülbelül másfél - kétszeres szorzóval számolhattak. Vagyis körülbelül másfélszer akkora emberekkel, mint ő maguk, és feleakkorákkal. Az óriások és a törpék egymással békében élnek? Csodálkozva kérdezték az öregasszonyt, mire az rázta a fejét: Nem együtt! Olyat rajzolt, mintha egy hármas útelágazás lenne: az egyik út vezetett az óriásokhoz, a másik pedig a törpékhez. És a harmadik út hová visz? Hiába kérdezték, az öregasszony csak mutogatott őrájuk. A harmadik hely lenne a mi helyünk? Kicsit értetlenül nézték egymást, mintha most tudatosult volna bennük először, hogy lehet, hogy egész életüket itt a Föld mélyén fogják most már leélni.
Fölfelé, fölfelé, oda nem visz út? Rajzolva, meg kézzel-lábbal mutogatva próbálták megértetni a kérdést az öregasszonnyal. Az csak érthetetlenül ingatta a fejét.
Mire nagy sokára megértették, megdöbbentek attól, amit megtudtak: azalatt a néhány hónap alatt, amióta ők itt vannak, a Föld felszínén több száz év telt el. Nem élnek már rég a szeretteik, megváltozott nagyon a fenti világ.
Merre induljanak hát?
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.