Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Müller Márta: A láthatatlan üzenete (2017. szeptember)
Vannak, akik nem hiszik, hogy Isten üzenni tud az egyes embernek. De én azt hiszem, hogy ők is kaptak már üzenetet, csak nem értették meg. Erről szól ez a kis történet.
Történt egyszer valamikor napjainkban, hogy egy hetvenéves öregasszony, Juci néni, befizetett egy társasutazásra. Nem nagyon messze, valahová a világ másik felére, csak itt Európában, Olaszországba. Velencébe. Az ő fiatalkorában az még olyan álomutazás volt a fiataloknak, manapság, amennyire ő tudta, a fiatalok már távolabbi célokról álmodoztak, és a nászutasok sem Velencébe indultak. Viszont neki annak idején, fiatalon nem volt se pénze, se módja, hogy Velencébe menjen, a párjával a nászútjukat a Mátrában töltötték.
Juci néni idős napjait egyre inkább a múltba való elmerengéssel és ábrándozással töltötte. Nem maradt már senkije, akivel törődhetett volna, a férje évekkel korábban meghalt, a lánya pedig a férjével külföldre mentek. Alig látta az unokáját, ami fájt, szívesen ment volna hozzájuk, de nem hívták. Az egészségére nem panaszkodott, de csak azért, mert kinek is panaszkodott volna. A házban, ahol lakott, sok volt az új lakó, köszönésen kívül nem sokat mondtak egymásnak. Juci néninek hol ez fájt, hol azzal volt baja, de ő örült, hogy önellátó, és nem szorul ápolásra. Ezért döntött a velencei utazás mellett is. Most vagy soha, gondolta magában. Ha most nem megyek, már örökre csak álom marad, ki tudja, meddig tudok még így mozogni, mint ma még.
Arra gondolt, hogyha esetleg ápolásra szorul majd, be kell költöznie valamilyen otthonba, és akkor biztosan nem tud sehová sem menni majd már. Nem sokkal az utazása előtt talált a postaládájában egy prospektust, amelyik egy ilyen idősek otthonát hirdette. 'Szép ősz' volt az otthon neve, és a prospektus tele volt képekkel. Először ki akarta dobni, mint évek óta minden ilyen hirdetést, amit a postaládában talált, de aztán mégis félretette, hogy elgondolkodik rajta.
A busz nem volt tele, úgy látszik, ilyenkor szeptember végén már kevesebben utaztak. A többség párokból állt, ha nem is feltétlenül házaspárokból, de olyanokból, akik együtt fizették be az utazást, együtt utaztak. Juci néni így egyedül ült egy kettős ülésen a buszban, de nem nagyon bánta, inkább örült, hogy jobban ki tudja nyújtóztatni a térdeit.
A vacsoránál már nem volt egyedül, nagyobb, hat és nyolcszemélyes asztalok voltak az étteremben, ott többekkel került egy asztalhoz. Egy keveset beszéltek ott egymással, épp csak annyit, ki honnan jött, mit csinál, meg olyan általános témákról, mint az időjárás.
Hasonlóan alakult a többi nap is: a csoporttal volt, de mégis egyedül. Igyekezett ügyelni arra, hogy ne maradjon le sehol, ne ő legyen az, akire a többieknek várniuk kell. Az idegenvezetőjüket nem mindig hallotta jól, de ez kevéssé zavarta, a sok hallott adatból úgysem tudott mindent megjegyezni, és jól esett néha csak nézelődni és ábrándozni. Költségei tulajdonképpen nem voltak, egyedül a múzeumbelépőket kellett fizetniük, a szállás, étkezés, utazás mind benne voltak a befizetett összegben.
Az utolsó délután szabad volt, mindenki arra sétált, amerre akart. Juci néni megnézett egy-két ajándékboltot, vett valami kis emléktárgyat a lányának meg az unokájának. Aztán, nem tudván eldönteni, hogy mit is csináljon, gondolta, megajándékozza önmagát azzal, hogy beül egy cukrászdába. Vagy kávézóba, fagylaltozóba, ki tudja, mi is az itteni neve ezeknek, magában csak cukrászdának nevezte. Jó idő volt, kellemes, kora őszi meleg, letelepedett egy kis asztalhoz a főtéren, és rendelt magának egy fagylaltot meg kávét. Olaszul nem tudott, így nem igazán tudta, hogy a csokoládé mellett még milyen fagylalt lesz, amit kap, és a tízféle kávéból is azért választotta a capuccinot, mert arról tudta, hogy micsoda.
Jól érezte magát, olyan öregesen, az idősek azon gondtalanság érzésével, ami abból fakadt, hogy már túl volt a felelősségeken. Gyerekét felnevelte, adott, dolgozott, míg tudott, mi lenne neki még kötelessége ebben az életben?
Hirtelen magyar szót hallott. Észrevette, hogy két asztallal arrébb hárman ülnek, két nő és egy férfi, akik igen hangosan beszélgetnek és nevetgélnek. Bár nem akarta, de nem tudta becsukni a füleit, akaratlanul is hallott mindent, amit azok beszéltek.
Amit hallott, attól egészen megdöbbent, és elszállt a jó kedve. A társaság ugyanis éppen azon nevetgélt, hogy hogyan fosztanak ki egy öregasszonyt az egyetlen vagyonából, az öröklakásából. A férfi valami ingatlanközvetítő lehetett a foglalkozása szerint, a két nőből az egyik meg valamilyen idősek otthonában dolgozott. A beszélgetésükből Juci néni nem értette meg a 'trükköt', amit az idős asszonnyal meg a rokonaival elhitetnek, de azt megértette, hogy ez nem az első eset lehet ennél a társaságnál.
Egészen elkeseredve indult vissza a szállodájához. Hiszen mindez ővele is megeshetne! Pedig néha otthon a gondolataiban kiszínezte néha, hogy talán az unokája szívesen jönne lakni az ő lakásába, mikor ő már nem lesz!
Éjszaka is sokat forgolódott, rosszul aludt. Hajnalban felébredve, egy régi történet jutott az eszébe. A történet egy parasztgazdáról szólt, akinek volt egy nagy kemence a házában, amit még a dédapjától örökölt. Történt egyszer, hogy a paraszt vendégül látott egy utazó kereskedőt. A kereskedő nagyon agitálta őt, hogy adja el neki a kemencéjét, és ő ad neki ingyen egy akkor modernnek számító vaskályhát helyette, és ingyen el is végez minden szükséges munkálatot. A parasztgazda eleinte azt felelte, hogy a kemence családi ereklye, amitől nem válik meg. Hosszas unszolásra végül beleegyezett, hogy meglátogatja a kereskedőt, aki egy olasz volt, megtekinti nála a vaskályhát, és utána, ha tetszik, beleegyezik a cserébe. Így is történt. Mivel akkoriban még lovaskocsin vagy szekéren utaztak, bele is tellett jó néhány napba az odautazás. A paraszt élvezte, hogy egy kicsit kimozdult a megszokott életéből, és sok számára újat látott.
Az olasz kereskedőnek egyik nap magára kellett hagynia a vendégét, aki ekkor betévedett a háznak egy olyan szobájába is, ahol addig még nem járt. Ebben a szobában volt egy varázstükör, egy úgy nevezett hegyi tükör. Micsoda meglepetés! A paraszt, mikor belenézett, a tükörben a saját kemencéjét pillantotta meg. De nem ám úgy közönségesen, hanem azt is látta, amit maga sem tudott, amit a kemence belseje rejtett: egy nagy vödör aranyat.
Hohó, barátocskám, hát ezért kell neked olyan nagyon az én kemencém, gondolta magában. Aztán, végiggondolva a helyzetet, gyorsan levelet írt a feleségének és a fiának, leírva, amit véletlenül megtudott. Azt írta nekik, hogy minél előbb bontassák meg a kemencét, és egy lyukon át vegyék ki a kincseket. Aztán, tegyenek a vödörbe nagy köveket, és úgy falazzák be a kemencét, hogy azon kívülről semmi változás ne látszódjon. S mindezzel készüljenek el minél előbb, mert ő körülbelül egy hét múlvára hazatér az olasszal.
Így is történt. Az olasz ilymódon póruljárt, és bár igyekezett a kövek láttán a bosszúságát nem mutatni, úgy eltűnt a kályhacsere után, hogy soha többé nem látták azután még a környéken se.
Juci néni miközben felkelt, felöltözött, végig ezen töprengett. Lehet, hogy az a tegnapi beszélgetés meg a ma hajnali félálom egyfajta üzenet nekem? Talán lehet úgy megfogalmazni egy végrendeletet, hogy ne lehessen kijátszani? Például úgy, hogy nem is a lányának, hanem az unokájának hagyja a lakását, azzal a kikötéssel, hogy amíg ő nagykorú nem lesz, a lakás nem eladható?
Elhatározta, hogy hazaérve felkeres egy ügyvédet. Eszébe jutott, hogy az egyik volt osztálytársa az osztálytalálkozójukon azt mesélte, hogy ügyvéd lett. Ez az, őt fogom megkérdezni.
Ebben valamelyest megnyugodva ment le a reggelihez, és utána indultak el a busszal hazafelé.
3920
lilapetunia - 2017. szeptember 19. 10:19:31

bigeszab:

Kedves Szabolcs!
Örülök, hogy tetszett a történet, és köszönöm szépen a hozzászólást.
Szeretettel üdv:
Márta

2720
bigeszab - 2017. szeptember 19. 09:26:59

Kedves lilapetunia!

Tetszett a tanulságos történeted. Igazi varázstükör volt az a cukrászdai beszélgetés. Felismerte, meglátta a lehedtséges buktatókat Juci néni.
Üdv: Szabolcs

3920
lilapetunia - 2017. szeptember 18. 19:33:00

Kata1984:

Kedves Kata,
örülök, hogy tetszett, és megértem, hogy maradt egy kis lezáratlanság érzésed. Ugyanakkor az itteni novellák általában rövidek, és ezért az enyémek gyakran olyanok, mintha egy nagyobb egész kiszakított részei lennének. Magamban ahhoz hasonlítom, mint amikor az ember beszélget egy idegennel a vonaton: valamennyit belelát a másik életébe, de se az elejét, se a folytatását nem látja.
Örülök, hogy itt jártál és hozzászóltál.
Szeretettel üdv:
Márta

5772
Saranghe - 2017. szeptember 18. 11:58:42

Tetszett a történet, csak a végére valami mást vártam. Olyan hiány érzetem támadt.

3920
lilapetunia - 2017. szeptember 03. 10:11:41

erni-enigma:

Köszönöm a hozzászólást, de én más vélemémyen vagyok.
Szerintem a hetvenes éveiben járó Juci néninek élete utolsó éveiben már rég nem volt ennyi 'cselekvés', mint ezzel az utazással.
Persze megértem, a mai sok 'action, action' -höz szokott világban, van aki még az idősektől is azt várná; des gustibus non est disputandum.

Márta

2279
ermi-enigma - 2017. szeptember 02. 18:08:52

egy történet hiányzik a jól megírt téma mögül....ahol cselekvés is van....

iMRE

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.