Kitti: Nyomorultul 2. rész
2.

Egy cukrászda mellett elhaladva beküldtem Sanyit tortáért, Katának. Ölembe helyezte a kis csomagot és tolt tovább, mesélve a napi történeteket, amiket már ezerszer elmesélt, és barátnőjét, akit már szinte tetőtől talpig ismertem, így, ismeretlenül is.
A kórterem ajtajában megállva, szememmel kerestem Katát. Három ágyas kórterem végén feküdt, az ablak alatt. Sírt. Nem vett észre, csak amikor már elég közel surrogott hozzá a kocsim kereke. Ahogy könnyes arcát felemelte, a váratlan öröm és meglepetés okozta mosoly áradt szét a vonásain. Csodaszépnek találtam, pilláin üllő nedves fénnyel, mosollyal az arcán.
– Kata! – kiáltottam fel önkéntelenül, hangomban benne minden öleléssel, amit nem adhattam át neki.
Ez volt a pillanat, a megfogható, a biztos pont, ahonnan a barátságunk örök útra indult. Ám ez az út gyakran elágazódott, majd párhuzamba rendeződve haladt egymás mellett kis ideig, csak azért, hogy egymás lenyomatában élve, tovább vigyük a saját terheink mellett a másikét is. Egy teljesen másik úton.
Kata lelke csupa véraláfutás volt. Nem győztem később borogatni hűsítő szavakkal és együttérzéssel.
Mikor újra magam mellett találtam, már egy egészen más Katát láttam. Kihívó és csábos Kata jött újra dolgozni. A betegekkel változatlan maradt, ám mindenki mást ellenfélnek, vagy riválisnak tekintett. Férfi kollégái oda voltak érte, de rájuk se hederített. Sminkje tökéletes volt, és főleg civilben, roppant érdekesen öltözött. Azt hiszem a nők irigyelték.
– Attila, csak csodálni tudlak téged. – mondta egyszer – Az erődet, a humorodat és szinte ámulok azon, amilyen vagy. Én biztosan nem vagyok ilyen erős, mint te.
Jól estek szavai, bár én a férjét irigyeltem, és mindenki mást, aki megérinthette, aki a közelébe kerülhetett. Nem mellesleg, féreg kis életemet egyáltalán nem tartottam irigylésre méltónak, s ezt nem titkoltam Kata előtt. Ő volt az egyetlen, aki tudott Mariann iránt érzett szerelmemről, s az egyetlen, akit szüleim titkába is beavattam. Csak nézett akkor rám azzal a mély, átható pillantásával, amitől béna tagjaim bizseregni tudtak, és hozzám hajolva átölelt. Szakállas arcomhoz nyomta az övét, karja a nyakamra fonódva tartotta a lelkem pillanatokig. Nem tudom igazán mit éreztem, és azt sem tudom, mikor ölelt át őelőtte bárki is. Ha nem béna vagyok, egészen biztos, hogy megfogtam volna a kezét, és tartottam volna még, és még, hogy minél tovább tartson az a pillanat.
Ahogy feloldódtam azokon a napokon, amiken Kata dolgozott, egyik napról a másikra úgy éreztem, nem vagyok képes elviselni, hogy az összes mocskomat lássa. Pokoli lelki kínokat éreztem, ha mosdatott, vagy épp az ágytállal kellett megvívnom a napi harcomat, és küzdelmemet a ténnyel, hogy más terhére vagyok. Éreztem, hogy Kata felnéz rám, és milyen gyarló is az ember! Szégyellni kezdtem a nyilvánvaló tényt, hogy teljesen kiszolgáltatva, elbújni sem tudok egyik szennyemmel se előle. Minden emberi mocskom elé tárulkozik.
Egyetlen lelki életet élő ember sem képes felindulás nélkül elfogadni a másiktól,- akit szeret,- hogy végtermékeit mossa róla, miközben minden sejtjében megfelelni igyekezne kívül-belül a szépre vágyásnak, a vonzalomnak, a szeretve lenni akarásnak.
Valósággal visszatartottam testem funkcióit, ha Kata volt szolgálatban, de nem ment sokáig. Szinte könyörögtem Istenhez, hogy segítsen, adjon erőt ahhoz, hogy képes legyek elmondani neki. Azon a reggelen, amelyiken végre sikerült összeszednem magam, dadogva, mint egy zavarban lévő gyerek, végre kinyögtem a bántó dolgokat. Ült az ágyam szélén, és mint mindig, megfogta a kezem. Éreztem az érintését, puha és meleg volt a tenyere. Annyira szerettem volna megfogni a kezét és kicsit megszorítani, hogy bátorságot lopjak tőle magamnak! Annyira szerettem volna, úgy erőlködtem, hogy három ujjam megmozdult. Észrevette.
– A végén, még utánam szaladsz, – mosolygott rám – vagy megsimogatod a hajam.
Ha tudta volna mennyire eltalálta a gondolataimat! Aztán válaszolt.
– Attila, a beosztás nem kívánság műsor. Nem én határozom meg, melyik oldalon dolgozzak, hanem a főnővér. Ha a férfi-oldalra helyez, nem tudok mást tenni, itt a helyem. Amit most te kérsz, az egyet jelent azzal, hogy elmegyek innen. Ezt ugye tudod?
Nem, nem gondoltam bele, mi van a kérésem másik oldalán. Most megdöbbenve fagyott arcomra a mosoly.
A rá következő héten, Kata már másik kórházban dolgozott.
Nagyobb veszteség ért, mint a kínok emléke, amik miatt gyakorlatilag elűztem Katát. Nem tudtam, nem hittem és nem gondoltam át milyenek lesznek a napok nélküle, az egyetlen emberi lény nélkül, aki embernek nézett. Az egyetem kicsit más légköre és a vizsgák segítettek leküzdeni Kata hiányát, de valahol mélyen, ez a hiány mindig velem maradt.
A tanulásba mentettem magam. Már két évet elvégeztem, mikor szerencsémre az Egyetem elfogadta az ösztöndíj igényemet, így most ők fogadtak számomra tanárt, és szerencsémre biztosítottak minden hanganyagot. Nem unatkoztam, az biztos, de jobb szórakozást is el tudtam volna magamnak képzelni. Évekig tartó iszonyú nehéz harc folytatódott az Egyetemre való eljutásért, harc a disszertációk témájáért, a vizsganapok biztonságos megszervezéséért. Mindig akadt barát, aki segített. Ez azért is nagy szó, mert engem összeszedni is elég nehéz akciót jelent, tolószék nélkül megülni sem bírok egyetlen autóban sem. Úgyhogy szállításomhoz speciális kocsi kell. Ráadásul nem árt, ha a kocsim ki is van szíjazva, mert hiába rögzíti a kerékfék, bizony sokszor külön is „utaztam” az utaztatások alatt. Elképesztő és rémes izgalom úgy ülni egy tolószékben, hogy megkapaszkodni sincs módja az embernek.
Alig fejeztem be az egyik szakot, átjelentkeztem a Közgázra. Elhitettem magammal, hogy mint jogi referens, talán örökbérű állásom lehet. Igazából az Egyetem, már korántsem volt olyan fontos, mint azt valamikor gondoltam. Szerettem csinálni, épp ezért nehezen elviselhető kudarc lett volna, ha valami miatt abba kellett volna hagynom, de ma már tudom, hogy a boldogságot, nem az egyetemi termekben osztják.
Az első levelet én írtam Katának. Hamar választ adott, és talán három hónapon át minden héten levelem érkezett tőle. Számban a pipaszárral, - amit apám csináltatott- jó hosszú, legalább harminc centis ceruzabot, végén olyasmi gumival, mint ami a mankók végein is ülnek, hogy könyveimben lapozni tudjak, és írógépemen a billentyűket nyomogathassam. Katának írt több oldalas levélírás után, szinte sebesre írtam a számat. Fogaimmal irányítottam és szám izmaival lendítettem a botomat. Ajakizmaim elzsibbadtak, és etetéskor napokig nem éreztem a kanalat.
– Úgy kell neked Attila! – gondoltam ilyenkor – Megérdemled! Mert végtelenül hiú vagy.
A megalázottság érzete, amivel önmagamat sújtottam, azonban már kissé mögém került, így pici felszabadult energiáimat fordításokra használtam, és új nyelvet tanultam. Kevés bevételt jelentett, igazán nem sokat. Egy-egy sörös délutánt a barátokkal, akik körbe vették ágyamat székekkel, és pár óra hosszat jól éreztük magunkat. Krisztusi koromnál fogva, mindig én voltam a rangidős. A szót, ami csupa röhögésből állt, a szót is mindig én vittem. Ezen kívül apró figyelmességekre futotta a nővéreknek, és Katának, egy József Attila kötet. A könyvet én magam vettem meg és küldtem el neki. Annyira örült, hogy amint megkapta, másnap felkeresett.
Az egyetemen háromszor kellett halasztanom. Betegségeim néha annyira levertek a lábamról, hogy képtelen voltam bármivel is foglalkozni. A vesegyulladások sorozattámadást indítottak ellenem.
Mire befejeztem a jogi kart, Katával már két cipősdoboznyi levelet váltottunk. Elhívtam az ünnepélyes avatásra is, büszkén, boldogan, mert Kata volt az egyetlen, aki hitt benne, hogy valóban befejezem. Be kell vallanom, hogy ebben való hite az enyémet is túlszárnyalta. Csak néztem magam előtt a Meghívót, és nem akartam elhinni, hogy ez igaz.

„Szeretettel meghívom a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem aulájában 1994. nov. 18-án de. 10 órakor tartandó diplomakiosztó ünnepségére. ”

Kata! A gondolat is jólesik, hogy ezt a meghívót elküldhettem neki. Hányszor biztatott, amikor kishitű voltam és elkeseredett!? Hányszor öntött leveleiben lelket belém! Látni akartam, hogy látja az örömöm. Ígérte, hogy eljön, de hiába vártam.
Az addigi évek nagy kalandja, a tanulás befejeződött. Kicsit szokatlan volt ez az állapot, mert az elmúlt nyolc-tíz évben ez folyamatos feladatot jelentett, amiben sok izgalmas és érdekes esemény történt. Végül is sikerült, és jól esne, ha büszke is tudnék lenni picurkát magamra. De tudom, egyrészt nem ez a cél, másrészt nem kizárólag az én nagyszerűségem eredménye mindez. Nagyon sokan segítettek ebben, amiért kimondhatatlanul hálás vagyok nekik.
Aztán jöttek a nyarak, a táborok, amiket alapítványok vagy egyházi intézmények segítettek elérni, és Katával folyamatosan terveztük, hogy egyszer majd az egyiken találkozunk. Soha nem jött össze. Kata tervei csak vágyak maradtak, bár az is lehet, hogy nem gondolta komolyan. Mióta csak ismertem, válni készült, és én minden igyekezetemmel próbáltam megtartani őt az egyenes úton. A család mellett, a gyerekek miatt. Egyenes út. Ez is csak a vallás szerint létezik. Kata mélységes szomorúsága, a kilátástalansága valahogy sokáig nem ért el a tudatomig. A Hungiból viszont költöznöm kellett, ezért kétségbeesve kerestem kapaszkodókat. Egyik napról a másikra megszüntették valahol, valakik, egyetlen tollvonással azt a lehetőséget, hogy mozgássérültként kórházban töltsem az életem tovább. Sajnáltam és riasztó volt számomra, hiszen tizenhat év alatt azért mérhetetlen ragaszkodás fejlődik ki az emberben a helyhez, amit megszokott, ismer, és többé-kevésbé szeret. Most pedig épp választanom kellett két intézmény között, hogy melyikbe bútorozzak majd be. Telefonon hívtam Katát.
Segített választani, ám nem ő döntött helyettem. Hallgattam a tanácsaira, de innen visszatekintve, talán mindegy lett volna, hová megyek. A költözés alatt hallottam meg, ahogy Katáról beszéltek volt kollégái. Már nem is bántam igazán, hogy elmegyek. Pakolták a cuccom, csomagoltak a nővérek. Mintha ott se lettem volna, szokás szerint levegőnek néztek, és álcázott sajnálkozással évődtek Kata életén. Pedig már évek óta máshol dolgozott, de köztük még mindig téma volt. Akkor tudtam meg, hogy a férje pszichopata és mániákusan féltékeny Katára.

A szociális otthon,t sokáig nem voltam képes megszokni. Azt hiszem, még mindig ez a helyzet. Megszokhatatlan monotónia és semmittevés színhelye, sok elhervadt élettel, akik meghalni jöttek ide. Én viszont még nem terveztem, hogy elhagyjam ezt a földi létet, nem terveztem, hogy elsorvadt aggyal bámuljak ki a fejemből, és csupán az legyen a feladatom, hogy örüljek az ebédnek. Azt se terveztem, hogy tizenkét órákat üljek az ágyamon, mert nincs egyetlen férfi sem, aki képes lenne kiemelni engem a tolókocsimba. De mégis így lett. Annyi engedmény azért született, hogy saját telefont kaptam, és ágyam végéhez vehettem egy minivizort. A fordításokból befolyt pénzen számítógépem is lett, kész rezidencia, ha úgy akarom. Már csak egy csinos titkárnő hiányzik, írtam Katának.
Körülöttem az emberek csak akkor változtak, ha végső útjukra találtak, nem úgy, mint a kórházban, ahol javarészt fiatal srácokkal zártak össze. Ők változtak, hetente, kéthetente jöttek újak, de a régiek közül is sok barátra akadtam. Itt azonban egy debil fiú, egy öreg, hajlott hátú öregember és egy néma fickó volt a hálótársam. Ki tudja, meddig kell őket elviselnem?! S ez persze fordítva is igaz, mert nekik is el kell viselniük engem.
Talán a telefon volt az oka, vagy a sors hozta magával, de a levelezésünk Katával ritkulni kezdett. Előfordult, hogy fél év is eltelt, mire észbe kaptam én, vagy ő, és akkor újra meglendítettük az információs bázisunkat, erősen ígérve és esküdözve, hogy azonnal válaszolunk egymásnak. Szinte minden levelem mentegetőzéssel kezdődött, Katáé ritkán. Írta, elindította a válópert, és azt is tudatta velem, hogy terhes. Leesett az állam erre a hírre, hiszen áldott állapotban ritkán szoktak válni az emberek, főleg, ha a jövevény negyedikként készülődik a földre. Megírta, milyen sokat dolgozik, főleg éjjel, hogy nappalait gyermekeivel tölthesse. Energiái kimerültek, fáradt és kétségbeesett. Férjéről soha nem írt konkrét dolgokat, csupán annyit, hogy goromba, és ez alatt bármit lehetett érteni. Azzal a mérhetetlen szeretetéhséggel, amivel engem vert a sors, nehezen tudtam felfogni és értelmezni Kata levelét.
Hatodik hónapban járt, amikor végre eljött. Váratlanul, mint mindig, ahányszor csak eszébe jutottam, vagy ideje és körülményei engedték. Megállt az ajtóban és nézett, addig nem is mozdulva, amíg észre nem vettem.
– Kata! – tört ki belőlem ilyenkor a meglepetés öröme, és nyilván az én szemem is pont úgy ragyoghatott, mint olyankor az övé. Ahányszor jött, mindig átölelt, meleg szeretettel rajongott körül, majd repkedő fecsegések között simogatta a kezem, mire végre higgadtan tudott beszélgetni.
Most sem volt másként. A csokor virágot, amit nekem hozott, először az orrom alá nyomta, majd a szoba közepén lévő asztalra helyezte. Megsimította a hajam, majd a szakállamat, megölelt, megigazította a gallért a nyakamon, s csak eztán ült le az ágyam szélére. Elképesztően szomorú volt a szeme, pedig mosolygott rám, az arca kedves és fáradtan szép volt. Hasa gömbölyödő élettel telten feszült ruhája alatt, s a mozgása ettől kicsit más lett.
Már éppen beszélgetni kezdtünk, amikor Imi, a debil fiú, körbelopakodott az asztal körül, olyan pózban, amit csak mókás rajzfilmeken mutatnak be vicces rajzfigurák. Nyurga teste derékban picit előredőlt, fejét is előretolva emelgette vékony lábait, egészen magasra a térdét és közben motyogó hangon mormogta:
– Mijezattilamijezattilamijeeez? – aztán újra. – Mijezattilamijezattilamijeeez?
– Mijezattilamijezattilamijeeez?
– Spenót – vágtam rá hirtelen, de nem kellett volna, mert Imi reakciója meglepő volt.
– Megeszi Imi – s már nyúlt is a csokorért.
– Imi nem eszi meg! – kiáltottam rá. – Imi elmegy onnan!
Kata először csak kuncogott, majd nevetve kérdezte.
– Mit akar a virágodtól?
– Jaj, Kata! Tedd már vízbe! Mindjárt tényleg megeszi szerencsétlen.
S valóban. Imi nagyra tátotta száját, már előre, és lassan nyúlt a csokorért, fél lába egy méter magasan állva meg a levegőben, ahogy behajlított térdekkel állt, kiélvezve a pillanatot. Kata már hahotázott.
– Szólj már neki, Attila! Szólj már, hogy nem spenót! Kérlek!
De már én se tudtam beszélni, és senki nem lett volna képes, aki látja Imit. Kata felpattant és nevetve egy üvegbe rakta a virágokat, megtöltötte vízzel az üveget, majd visszatette az asztalra. A beszélgetésünk alatt végig szemmel kellett tartani Imit, mert újabb és újabb lopakodásokba fogott, hogy a virágomat megszerezze magának. Aztán Kata megunta és az ágyam mellé helyezte, ne irritálja szegény bolondot.

5396
Kitti - 2017. november 17. 13:26:53

Kedves Rita!
Igen, vannak olyan témák, amiből készülnöm kell. Ilyenkor hónapokig csak anyagot és infókat gyüjtögetek és ha még akkor is izgat a téma, akkor írom meg.Nekem nagyon fontos, hogy amit kiadok a kezemből, az hiteles legyen. Nem mindig sikerül ám! Smile
Örültem neked, köszönöm! A gondolataidat is!
SzeretettelRose
kit

5396
Kitti - 2017. november 17. 00:19:21

Hát, mégis rávetted magad és feláldoztad az időd erre? Ó, nagyon köszönöm Gitta! Örültem neked!Rose Tudod, bármi lehet, meg annak az ellenkezője is! ... Grin
Szeretettel láttalak itt!Heart
kit

4005
zelgitta - 2017. november 16. 23:31:53

Nagy elbeszélő vagy, Kitti! S bár hosszú a történeted e napi fejezete, mégse hagytam volna abba. Érződik nagyon, hogy szakmabeli írta, aki a betegápolásnak és kórházi körülményeknek minden apró részletével tisztában van. Az is lehet, hogy személyes tapasztalatok, élmények alapján született egy igaz történet?
Szeretettel voltam:
G.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.