Kitti: Nyomorultul 3. rész
Ezt a beszélgetésünket nehéz lenne feledni. Isten kegyes volt Imi előadását tekintve, mert ha ő nincs, nem ússzuk meg könnyek nélkül. Ám elég volt csak Imire pillantani, és azonnal nevetni kezdtünk Katával. Talán így csapódott le a keserűség és minden aljasság, amit az emberek teremteni képesek maguk köré. Én, a nyomorék, el se tudtam képzelni addig olyan érzéketlenséget, mint amiről Kata akkor beszámolt. A régmúltból is visszamosolygott rám a régi Kata a szavaiból. A kórházi szépséges időkről, amikor Sanyival rátörtünk ott a kórházban. A harmadik terhesség megszakítása volt, és már az első után trombózist kapott. S ezt követte még sok, Kata szerint két keze is kevés lenne megszámolni, hány ilyen beavatkozás, amin keresztülment, és ezt az apró életet is egy küret után kapta pár héttel. Az orvos már el se vállalta, mert azt mondta, kilukadhat Kata méhe.
– Na, de Kata! A huszadik században azért már lehet ám védekezni. Ja, meg aztán nővér is vagy…
– Gondolod, lehet, Attila? Biztos vagy benne? Trombózis után nincs tabletta, azt felejtsd el nyugodtan. A gumira allergiás vagyok, a spirál szóba se jöhet!
– Ezt a férjed nem tudta? Kata! Meg hát, válni is akarsz…
Ez volt a pillanat, amikor mindent megértettem. Mindent. Úgy sajnáltam Katát, hogy szinte belesajdult a mellkasom.
Kata félt, mert az élet számára is szentség volt és feszülten várta a büntetést, ami szerinte bizonyosan be is fog következni.
– Add ide a kezed! – kértem tőle most én, és üldögéltünk sokáig kéz a kézben, néha Imire nézegetve, egészen addig, amíg Kata el nem ment.

Apám hirtelen halt meg, infarktus vitte el. A hír, ahogy megkaptam, teljesen padlóra tett. Tudtam, hogy soha nem volt, nem lehetett rám büszke, hogy nem nézhetett rám azzal az örömmel, amit egy apa érez, ha a fiára néz. Azt gondolom, minden normálisan gondolkodó vagy érző férfinak ez kell, mert csakis erre vágyhat, hogy a fiú gyermeke tovább vigye az általa megálmodott férfias erőt – tudást –, a világ bekebelezését. Ezzel szemben ez az ember csak egy torz ember létrehozására volt képes, aki számára csak sajnálatot hozott és nem az annyira vágyott büszkeséget. Sokszor viccelt azzal, hogy én tulajdonképpen nem is vagyok az ő gyermeke. Azt hiszem, felnőtté kellett válnom ahhoz, hogy ezt valamiképpen átlássam, és együtt tudjak élni ezzel a teljesíthetetlen elvárással. Szerettem volna mindent megtenni azért, hogy örömére legyek, de nem ment és nem mindig az én hibámból tudtam kudarcot vallani. Furcsa, alig elmesélhető kapcsolat volt ez. Mindketten tele hiányérzettel léptünk ki belőle. Számára a gyermek hiányzott, számomra a támaszt adó és az életben irányzékot mutató apa. Mindkét oldalon megmaradt egy légüres tér, amin már nem tudok változtatni. Azt hiszem, ezért hiányzik annyira.
A létezésem örök bűntudatra ítélte. A kapcsolatunkat beárnyékolta ez a sötét felleg, soha nem volt bensőséges, épp olyan nyomorék volt, mint én. De létezett, és ambivalenciájával együtt is valami biztonságot, valami tartozom valakihez-érzést adott. Aztán itt maradtam, mint valami kitett, egy elveszett, aki nem hiányzik senkinek, aki folyton másokra szorul és létezése lényegében érdektelen. Amikor megtudtam apám halálát, nyakamba zúdult az elmúlt negyven évem minden olyan élménye, ami a maira formált. Furcsa megmagyarázhatatlan érzés látni egy olyan filmet, amelynek főszereplője én vagyok, mégsem változtathatom meg a történetet egyszerűen azért, mert már csak utólag tudom megélni.
Minden üres lett, és értelmetlen. A diplomáim – csak kacat – papírnyomata annak a küzdelemnek, amit értük tettem, viszont azok a képességek, amiket vele magaménak tudhattam, semmivel se vittek előbbre.
A halál, hirtelen lopta el apámat, ezért rengeteg jogi probléma maradt utána, aminek rendezése sok időt és energiát emésztett fel. Mindent egymagam intéztem. Katának írt levelemben megemlítettem, hogy elvesztettem az egyetlent, akihez családi kötelék fűzött.
Megírtam azt a kapcsolatomat is, amely Mariann után a második szerelem lett. Nem egészen egyoldalú. Ez a kapcsolat sok fejtörést okozott, mert sajnos semmi nem úgy történt, ahogy szerintem kellett volna. A szeretet okozta felelősségérzés miatt szinte lehetetlennek tűnt kiszállni belőle. Azt is be kellett vallanom, hogy semmit nem tudok tenni érte, legfeljebb betuszkolni valamely vallásos csoportba. Kértem Katát, imádkozzon velem érte, és a nyaramért, amit komoly szervezéssel lehet csak megvalósítani. Ezután, izgatottan vártam a nyarat abban a nagyon várt reményben, hogy alaposan kiszellőztetem az agyamat. Közben kiderült, hogy az a család, akikkel mentem volna, visszamondta, mert kislányuk hirtelen leukémiás lett. Kiakadtam újra, nem csak a tény miatt, hanem azért is, mert előző évben együtt nyaraltunk, és büszkeség nélkül mondhatom, hogy nagyon megszerettük egymást, ami egy ötéves kislány esetében azt hiszem, nagydolog.
Barátaim megdumáltak, hogy ha már mást nem tudunk találni, akkor legalább a környezetváltoztatás miatt éljek egy másik szociális otthon lehetőségével. Ahogy ilyenkor lenni szokott, nehéz kezdés után, nagyon jól éreztem magam. Megismerkedtem Annával, ami különösen kellemessé tette azt az egy hetet. Anna kimondottan mutatós, elvált, melegszívű asszony, aki sajnos nagyon megtetszett. Amikor jöttem haza, meglátogattam a lakásán, megbeszéltük ugyanis, hogy mivel szükségünk van a másik barátságára, tartani fogjuk a kapcsolatot. Ott egy pillanat tört része alatt döntöttem el, hogy ebbe a kapcsolatba nem vágok bele. A gyors döntés nagyon sokat segített, megnyugtatott és azt hiszem, kis büszkeséggel is eltöltött az a tudat, hogy egy bukásra ítélt kalandról nyugodt szívvel le tudtam mondani.
Kata gyorsan válaszolt, megemlítve levelében, hogy megszült. Hét hónapra jött a kicsi, aki fiúcska és úgy néz ki, nem egészséges. Levelében úgy elrejtette mondanivalói között ezt a hírt, hogy szinte észre se vettem. Édesapám emlékére gyertyát gyújtott, és nagyon meleg sorokkal dédelgette még a lelkem. Megírta véleményét a kapcsolataimról is. Kemény kritikát fogalmazott meg arról, hogy én, egyedül én vagyok az, aki mindig többet akarok nyújtani, mint amire képes vagyok, és amit kapnék, azt nem fogadom el. Mert vagy nem hiszek benne, vagy keveslem. Kifejtette, hogy sokkal többet érek, mint képzelem, és egészen mást várnak el tőlem, mint én hiszem, mert valahol elszaladok a realitás és a vágyak halmaza között úgy, hogy nem veszem észre, hol is vagyok. De Kata nem tudta, hogy Annával mégiscsak létrejött egy kapcsolat, ami egészen az én gyengeségem és szeretetéhségem kielégíthetetlen nagyságát tükrözi. Előző kapcsolatom siralmas emlékét vonszolva magam után létrehoztam egy másikat is, így már két helyről is kénytelen voltam megtapasztalni a sikertelenség és kudarc elkeserítő lelki hatásait.
Az otthon élete is rányomta bélyegét a hangulatomra. Még egyetemi éveim alatt jutottam hozzá az elektromos kocsihoz, amivel egyedül is képes voltam közlekedni. Igaz, kísérő akkor is jól jött, hiszen egyetlen buckát sem tudtam volna áthágni vele, mert kezem, lábam, fejem, mozdulatlanságba dermedve süppedt a kocsiba. Csakis a számból folyton kilógó pipámmal voltam képes irányítani minden gépet. Az otthon nem biztosított személyzetet, aki rendszeresen kiemelne engem az ágyamból, áttenne a tolószékbe, és mód se létezett, hogy valahogy segítsenek ezen. Barátok, ismerősök jó szándéka és szeretete vitt mindig előre. Csakhogy azt kérni kell. Senki életét nem akartam korlátozni kérésemmel, így az lett belőle, hogy naphosszat az ágyamban ülve figyeltem, milyenek a nővérek s a körülöttem élő emberek. Szellemi tápláléknak nem nevezném azt a végső konzekvenciát, amit levontam, és azt a lelki gyötrelmet, amit az embertelenség, a nemtörődömség idézett elő, nem kívántam senkinek. Gyakran lángolt az arcom, amikor a hajlott hátú, öreg, haldokló szobatársam szükségleteit intézték azok a nők, akik álcaként nővérnek öltöztek. Még a négy fogát pótló protézisét is megetették vele, kanállal nyomva le a torkán. Hamar magához hívta eztán már az Isten, és végignézhettem a kegyelet legkisebb jele nélkül való bánásmódot vele. Aztán a szoba festése okán felvittek az elfekvő részbe engem, aki ugye mozdulatlan, és amúgy is sok gond van vele. Ott se a telefonom, se a számítógépem és semmi személyes holmim nem lehetett velem, és majdnem fél év eltelt, mire végre visszahelyeztek. Természetesen a fizetnivalóim a telefon és számítógép után akkor is fennálltak, ha nem használtam őket.
Kemény és gonosz tapasztalatokat szereztem, az irgalmatlanság és szeretetlenség megviselt. Azt gondolom, hogy még pár nap, és már az én roncs testem fölött is örvendezhetett volna a személyzet, dobálva testem és dolgaim kedvükre, röhögve a hullám felett.
Kata hiába is hívott telefonon, nem ért el. Én pedig tárcsázni segítség nélkül képtelen voltam. Majdnem két év esett ki az életemből, szinte vegetálva az embertelen körülmények miatt. Másik szobába helyeztek, szerencsére olyan ágyra, ahonnan épp az ajtóra nyílt a tekintetem. Legalább a folyosóra is kiláthattam a nyitott ajtón át, ha úgy hozta kedvem. Mély letargiában ülve mélyedtem valami fordításba. Combomon a nagy rajztábla, rajta a számítógép billentyűzete, körülöttem könyvek és számban a pipa. Ahogy felnéztem egy pillanatra, az ajtóban ott állt Kata, kezében egy üveg pezsgővel támaszkodva az ajtófélfának, és mosolygott. Nem tudom, mióta nézett.
– Kata! – kiáltottam fel azonnal, csupa ragyogó örömmel, amit nem is tudtam volna leplezni. Kata nevetett.
– Sikerült, Attila! Elváltam. Szabad vagyok – szaladt az ágyamhoz, és én csak csodáltam, milyen gyönyörű. Megölelt mindkét karjával, megcsókolta szakállas arcom és fecsegett.
– Mi ez a sok munka? Miért ücsörögsz te itt? Képzeld, alig találtalak meg, körbejártam az egész házat, minden emeletet. Minden szobában téged kerestelek. Hajrá, ugrás! Ünnepelni fogunk. Még nem ebédeltél? Együtt eszünk ma. Te, Rumcájsz. Ünnepelünk.
Egészen feldobta a hangulatomat, mandulavágású szeme csak nevetett, hosszú szőke haja úszott a levegőben, ahogy tüsténkedett és el kellett töprengenem azon, miért nem engedtem előbb ehhez az örömhöz jutni? Úristen, egy évtizede akart válni! Láttam, milyen hatalmas az öröme.
Aztán lecsillapodott kissé, annyira nem, hogy a mosoly elhagyja az arcát. Az erkélyajtót is kinyitotta, hogy a madarak éneke betörhessen a kopár szobába, hogy a Nap beragyogjon a réseken és fénylő sugarában szálló pihéken pihenjen meg néha a tekintetem. Alakja újra a régi lett. Ha nem tudom, hányszor szült, én egyet se hittem volna el. Hozták az ebédet, és valóban tőle kaptam, a kezéből, mint régen. Istenem, milyen régen! Több, mint tíz esztendeje.
Panaszaimmal elhalmoztam hirtelen, ahogy végre ágyamra ülve fogta a kezem. Mindent elmeséltem neki, ami az utóbbi időben történt velem, körülöttem, és olyan jólesett közben, hogy van kinek elmondani. Tudtam, hogy mosolya mögött feszült figyelem van, és éreztem, ahogy minden szavam komolyan veszi. Reakciója viszont meglepett, és nevető, vidám arca egy pillanatra sem tévesztett meg.
– Jól van Attilám, megoldjuk a helyzetet. Immáron szabadon, megkérem a kezed. Elveszlek férjemül, hazaviszlek, és soha többé nem lesz ilyesmiben részed. Lesz viszont egyéb gondod, ne félj! Minden tagodról lóg majd egy-egy gyerek.
Nevettünk, és azonnal elértettem a viccet.
– De Kata! Éppen csak most lettél szabad. Nem kötelezheted el magad újra, és ilyen gyorsan.
– Dehogynem.
– És a nászéjszaka? Azzal mi lesz?
– Milyen nászéjszaka? Ebben a korban, Attila? Násztánc lesz, azt szépen eljárom neked.
– Na, azt már nem – mosolyogtam én is –, abból nem engedek.
– Akkor pedig maradnod kell, amíg meg nem gondolod magad, mert több gyerek nekem nem kell.
Évődtünk, nevettünk, és én teljesen megfeledkeztem minden gondról, ami átmarkolta az egész életem. A válásáról is kérdeztem, az igazi okról, amit nekem soha nem mondott el.
– Hogy, miért? Tudod, öt évig azért kaptam mindig, amit nem követtem el. Aztán úgy fogadtam egy este, hogy ha még egyszer megüt, ahányszor csak hozzámér a gyanúval, hogy félreléptem, én azért most már elégtételt veszek. Legalább legyen oka. Tudjak az arcába nevetni.
– És, tudtál, Kata?
– Igen. Egy évig. Aztán rájöttem, hogy saját magamat alázom a mélybe. Akkor te azt mondtad, próbáljam meg szeretni. De nem lehetett. És nem lehetett már a bosszú örömével se menni semmire.
– Úristen, Kata! És hányszor ütött meg? Havonta?
– Nem. Minden nap.
És nevetett, csak nevetett és azt mondta, már vége. A pezsgőből nagyon keveset ittam vele. Tartotta számhoz a poharat, mondta, hogy „csin-csin” és itatott. De nehezen nyeltem, mert folyton eszembe jutott, hogy a pezsgős dugót úgy lőtte be a neontartóba, hogy az ki sem esett, miközben arra gondoltam, hogy nem akarok már innen másik szobába költözni.
Mint valami kagyló, ami zárt héjában tartja az idő mocskát, a gyöngyöt, úgy feszült körém az otthon fala, s úgy éreztem Kata látogatása után magam gyöngynek. Igaznak. S felmerült bennem a létezés értelme is, amit gyakran kerestem a Bibliában. Jézus élete, és minden gonoszságot megváltó halála nekem utat mutatott, és vigaszt küldött. Amíg végig haldoklom az életemet, percre se szabadna felednem, hogy Istennek velem is valami célja lehet. És be kellett látnom, hogy valószínűleg soha, én soha nem tudom meg ezt.

5396
Kitti - 2017. november 30. 10:18:40

In LoveKöszönöm Gitta!Rose

4005
zelgitta - 2017. november 28. 23:23:26

Csak most, hogy Elolvastam ezt a részt is, érintenek meg az írásod filozófiai mélységei, Kitti. És a szép, kerek gondolatiság, az igenyes fogalmazás, lírai finomsâgú részek.
Gratulâlok,
G.

5396
Kitti - 2017. november 21. 22:07:44

Kedves Babu!

Már nyert ez a novella az Aranytíz pályázatán. Ott nem volt terjedelmi határ. A legtöbb pályázaton max. 4 oldalas írásokat várnak általában, de a leghosszabb sem haladhatja meg a 15 oldalt A/4 méretben. Ez pedig 25 oldalas.
Hogy kérdésedre is válaszoljak: Igaz történetek alapjaira épülő fantázia. Baromi nehéz lelkileg beleélni magát az embernek egy tolókocsiba, illetve a mozdulatlanságba. Próbáld ki, hogy egyetlen egy porcikádat sem bírod megmozdítani, miközben az agyad friss, vannak vágyaid, terveid és van egy olyan életed, amiben egyedül még lefeküdni sem tudsz...
A beteg-paciens kapcsolat csupán a kezdet, a megismerkedés kapcsolata. Annak egy év után vége lett, ha figyelmesen olvasol. Smile Sőt! Attila számára sokkal előbb véget ért, hiszen ezért szakadt meg.
Kifejezetten örültem neked és köszönöm az érdeklődő figyelmed is!
SzeretettelRose
kit

5548
babumargareta - 2017. november 21. 21:50:43

Nagyon emberséges történet az egész alapanyag.
Hihetetlen ,hogy mennyi jó érzéssel rendelkeznek egyes emberek.
Megtörtént vagy fantázia ? Engedj meg ennyi titkot ,kiváncsiságból !
Remek alkotás ,viheted pályázatra is !!
Bár én is sok mindent tudok beteg és paciens közötti viszonyról. Smile)
Szeretettel....BabuHeart

5396
Kitti - 2017. november 20. 18:18:51

Kedves Rita!
Örültem neked, köszönöm szépen az olvasást és a szavaidat!Rose
kit

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.