Kitti: Nyomorultul 4. rész
4.


Elkezdődött megint egy olyan korszak, amiben Kata nem volt jelen, s csak a névnapján, s az enyémen kerestük egymást telefonon néhány percre. Aztán Kata egy lapot küldött, rajta egy bibliai idézettel, és elszégyelltem magam, mert rájöttem, milyen régen nem forgattam a szent lapokat, csodálkozva azon, hogy minden irányzékot elveszítettem. Az emberi bajok törvényszerűsége, hogy ebben a helyzetben is egyedül maradtam. Kértem Katát, küldjön még idézetet máskor is, na, nem azért, hogy szégyenkezzek, de hogy a megtalált irányzékomat, meg is tudjam tartani. Aztán megírtam Katának Annát is, úgy, ahogyan megélem, úgy, ahogyan csak egy igazi barátnak lehet. Kata régóta ismer, tudta jól, hányan tapostak rám a túlzott, beteges szeretetéhségemért. Biztos voltam benne, hogy megérti, mi lapul a sorok mögött.
Az évekkel azelőtt kezdődött és felbomlott, számomra nagyon fontos kapcsolat után fogadalmakat tettem, hogy soha senkit nem fogok a közelembe engedni. Azt gondolom, mondanom sem szükséges, hogy ez nem tartott sokáig. Az, az, időszak, amikor nem voltam senki által érzelmileg megkötözve, volt az életem legnyugodtabb korszaka. Annával észrevétlen alakult ki egy barátság, amit ha tisztességes akarok lenni, be kell ismernem, hogy én nem tudtam megfelelő mederben tartani. Valahol elvesztettem azt a szabadságomat, amit rettenetes napok, hetek, hónapok, évek után megszereztem. Talán nem is kizárólagosan ez számít, hiszen az első adandó alkalommal elfeledkeztem róla. Nem tudom behatárolni a kapcsolatot. Itt kezdődik a kuszaság. Nem szerelmi viszony ez, hiszen van élettársa, akivel nem tudom felvenni a versenyt. Ami csupán az esély felismeréséből ered, hiszen én… vagyok, ő pedig mindenre alkalmas, ami az élethez szükséges.
A baráti gesztusként felfogható testi közelség sem jelent minden esetben szerelmet, akkor sem, ha valahol belül szeretném. Már barátságnak sem nevezhetem, nem csak a testiség gondolata miatt, hanem az érzelmi állapot miatt. Amikor elkezdődött ez az egész, akkor a környezetünk kényszere okán elkezdtünk hazugságokból egy hatalmas várat építeni. Ebben a hazugság rengetegben ma már képtelen vagyok elhinni, hogy csak mi hazudunk, Anna és én, de nekem ő nem.
Azt gondolom, ekkora naivitást nem engedhetek meg magamnak. Ebben a hangulatomban baromi nehéz megélni azt, hogy tartozom valakihez. Rettegve, és tele félelemmel gondolok arra, hogy megint végig kell csinálnom egy szakítás miatt kibírhatatlanul nehéz életszakaszt. Tudom, hogy van valaki, akit férfiként szeret, ezt a valakit személyesen is ismerem. Amikor baráti segítséggel elmegyek a lakására ő valamilyen munka miatt nincs otthon, amiben az, az, érdekes, hogy kiderült, miattam nem jön haza. A féltékenység, ami őszinte és nehezen elviselhető terheket jelent, éppen ezért nem más, mint puszta realitás. Tisztában vagyok azzal, hogy minden nap, amit együtt töltünk, egy olyan teher a tudatomon, szívemen, ami mint kő a vízbe ugrót, lehúz a mélybe végérvényesen.
Elmondhatatlanul nehezen mondok le egy pillanatnyi szeretetről, akkor is, ha tudom, hogy végzetesen ostobaságba rohanok, amiben már nem leszek képes önmagamat koordinálni. Ezért is vissza kell térnem Istenhez, mert csak így van valamennyi esélyem arra, hogy lépni tudjak.
Aztán persze ez a gondom is megoldódott.
Újra jöttek a vesegörcsök, a láz, amitől szám sebesre égett. Írni sem tudva vegetáltam hónapokig. Anna elmaradt, én menni nem tudtam és testi kínjaim elnyomták az egyéb kínokat. Kata nem írt. Semmit nem tudtam róla, és nagyon elhatároztam, hogy amint kissé felépülök, beolvasok neki. Tűrtem a hideg borogatásokat, tűrtem a fájdalmat, mozdulatlan, gyöngyöző verejtéket a homlokomon végigfolyatva, hiszen még a kínok sem eresztettek izmaimhoz annyi impulzust, hogy néha a karomat odébb tegyem. Csak az ajtót láttam ágyamból. Ha nyitva volt, akkor a folyosót. Tulajdonképpen akkor néztem ki az ablakon, amikor a borbély tükröt tartott elém, jó lesz-e úgy a szakállam, ahogy vágta.
Akkor a tükörből kinéztem az ablakon a hátam mögé, és agyam felfogta, hogy nyár van, vagy éppen tél.
Tükörben néztem magam akkor is, amikor végre felülhettem és ölembe kaptam rajztáblám, amin a gépeim és mellette a könyveim heverhettek. A tükör, amit Józsi, néma lakótársam tartott elém, hogy megnézzem szakállas arcom, egy őszülő fejet mutatott. Ez nem az enyém – gondoltam hirtelen, hiszen legutóbb még alig pár szál ezüst világított csak a halántékomon. Fekete hajamban már itt-ott felbukkantak a világos szálak, és túl soknak találtam már a deres részeket.

Azonnal nekiláttam, hogy Katának írjak. Levelemben távolságtartó voltam és sértően hideg. Eleve úgy kezdtem soraimat, hogy „Nem tudom, szeretlek-e még ekkora hallgatás után, amibe sikerült beleőszülni. ” Aztán beszámoltam az elmúlt időszak betegség-rohamairól, amiből éppen lábadozom. Elmondtam neki, mennyire kiszolgáltatottnak éreztem magam az elemeknek, az embereknek és mennyire nem értem, hogyan tud egy béna testben a fájdalom akkora élvezettel tombolni, és hogyan lehetséges, hogy az, mármint a fájdalom nem bénul meg? Elmeséltem a monoton napokat, a semmittevések gúláját, amit már toronyba építettem, és jobban már semmi nem viselhet meg ennél lelkileg.
Persze, tévedtem. Kata válasza jobban megviselt. Expressz küldte a sorokat, amiket kierőszakoltam. Meleg sorai mögött ott ült a szomorú és elkeseredett Kata, aki még így is tudott derűt sugározni, bár mondanivalói mélyen megráztak. A nagy hír a főiskola volt, amit estin kezdett el, de épp feladni készült, pedig jövőre végezne. Védőnő akart lenni. Elsősorban Donát miatt, a legkisebb fiúcska miatt, akit csak Dodónak becézett levelében végig. Dodó beteg, és éppen megkapta a tolókocsit. (Ez volt levelének az a pontja, amit legalább tízszer elolvastam, mire agyam felfogta. De nem is biztos, hogy egészen belekerült a tudatomba.)
Viszont az emeletről levinni kocsit és gyereket egyszerre amúgy se tud, így nem sokra megy vele.
Kata arról számolt be, hogy ideje gyakorlatilag semmi, de ha akadna is egyetlen perce, azt biztosan arra használná, hogy aludjon, annyira ki van merülve. Nagyobb gyerekei kamaszok, így hárman már az idegeire mennek, ráadásul volt férje csalogatja a legnagyobbat, aki talán majd el is megy. Fiú gyerekként nyilván kellene számára is apa-kép, de Kata épp attól a képtől féltette legjobban Márkót, amit az apja mutatni tud. Aztán elmondta még, hogy súlyos gondjai vannak anyagi téren is, és ebben a helyzetben, amikor meg kell, gondolja, hogy nekem egy levél, vagy a gyerekeknek két zsömle, be tudja-e tenni Dodót abba a fizetős iskolába, ahol esetleg fejleszthető lenne. A gyerekek apja nem dolgozik, és tartásdíjat sem fizet, az állam nem előlegez, mert csak akkor teszi, ha az apa valahol be van jelentve. Mindenki csak sajnálkozik, milyen nehéz élete lehet…
A döbbenet és a fájdalom, amit Kata miatt éreztem, szinte letaglózott. Értelmem kevésnek bizonyult, hogy felfogjam, miért nem segítenek a körülötte élők, hogyan lehetnek érzéketlenek, és ennyire önzők az emberek. A kinti világ – jól mondta Kata – teljesen idegen nekem. Ha járni tudnék, azonnal indultam volna, bármit megtettem volna, hogy neki egy picit, egy kicsikét könnyebb legyen. Nem is voltam képes tovább olvasni a levelet. S akkor jött egy gondolat, ami nem eresztett és már csak az elhatározás kellett, hogy döntsek. Hamar megtettem. Azonnal írtam Katának, már soraim elején közölve, hogy Dodó tandíját ezennel én átvállalom, nyugodtan írassa be oda, arra a helyre, amit számára kinézett. Egészen addig tervezem ezt állni, amíg neki szüksége lesz rá. És megírtam azt is, milyen büszke vagyok őrá, a barátságára és erre a barátságra kértem, fogadja el tőlem, amit képes vagyok számára felkínálni.

Persze túloztam azzal, hogy most épp tele vagyok munkával, ami fordításokat jelent, de nem akartam, hogy rám való hivatkozásában ez legyen a kifogása javaslatom ellen. A tízezer forintot azonnal feladattam az egyik nővérrel. Megkértem, hogy fordítsa meg a levelet előtte, mert pipámmal nem bírtam vele, és Kata négy oldalt írt. Megtette, és akkor a levél alján azt olvastam: „Én akkor is tudom, hogy szeretsz, ha te nem. Mert én nagyon szeretlek téged. ”
Magamról tudom, hogy az önzetlen segítséget elfogadni a legnehezebb. Kata egyenes ember, és a körülményeimet ismerve nem tartottam lehetetlennek, hogy elutasít. Féltem ettől a lehetőségtől, mert minden porcikámmal azt akartam, hogy ne torpanjon meg az élete, a kisfia élete. A pénz, ami apró segítség lehet csak, a napi terheket nem oldja fel, szeretethez, támaszhoz nem juttat, viszont lehetőségeket nyithat a megmaradás felé. Nagyon akartam, hogy Kata felismerje ezt. Egy képeslap érkezett, rajta egyetlen mondat: „Attila, nagyon nagyra tartalak! Köszönöm. ” Persze telefonon is beszéltünk…
Dodóról képet küldött nekem. Szép, masszív gyerek, világosszőke fejjel, kék szemekkel, halvány kis mosolykával a szája sarkain. Telefonon is mesélt róla, ahogy cipelte a kezelésekre naponta a húsz kilós gyereket, mert a metró lépcsőin tolókocsival nem tud se le-, se felhaladni. A buszon még rá is szóltak, miért nem teszi le azt a nagy gyereket, de helyet nem adtak neki. Erre teljesen elképedtem. Kata azt mondta, mégse írhatom a hátamra, hogy a gyerek nem tud menni.
Arról is sokat beszélgettünk, mennyire kilátástalan egyedül mindent mindig elintéznie. Elképzeltem Katát, ahogy ölében fel-feldobálva a terhet, cipel egy hét éves gyereket, és nem voltam benne biztos, hogy jól érzékelem. Én soha életemben nem cipeltem.
Számomra adott volt az ellátás összes formája, amire mások nem szorulnak, és ez pontosan ugyanolyan dolog. Aki erre nem szorul, épp úgy nem láthatja át teljes egészében ezt a helyzetet, mint ahogy én sem a cipelést. De elképzelni azért lehet. Nem tudtam mivel vigasztalni Katát. Sokszor tapasztalom saját magamon, hogy milyen hamar megijedek, ha valami nem akképpen zajlik, ahogy azt én szeretném vagy elképzelem. Mondanom sem kell, hogy ilyenkor kerültem eddig mindig a legnehezebb helyzetbe. Utólag természetesen mindig kiderült, hogy nem kellett volna annyira begazolni. Ezt Katának is megírtam. Mindez hülye okoskodás, amitől illett volna megkímélnem, mégis el akartam vele hitetni, hogy nem szellemi bravúr miatt írtam le, hanem mert nagyon szeretném, ha mindig vidám lenne. Azt szerettem volna főleg elmondani, hogy Isten szereti őt és gyerekeit, ne higgye, hogy Ő akar neki gondokat, szomorúságot adni, csak mert ebben élvezi ki erejét. Tudom, hiszem, hogy annak örül Ő is, és gondolom, Kata családja is, ha Kata jókedvűen és kacarászva viszi az élet dolgait. Na, igen, ez az, ami nagyon nehéz.
Persze nekem is vannak az életemben olyan tisztázásra szorult ügyek, amik sürgősen rendezésre szorulnak. Újra munkáért kell kuncsorognom, most már nem kifejezetten a saját „luxusom” miatt. Ha megint, legalább kicsit boldog akarok lenni, keménynek és bátornak kell érezni magam, és ezt őrülten nehéz elérnem. Amikor az ember bajban van, minden olyan sérelem előjön, ami már egyszer elszívta létező energiáját. Mindig volt persze egy kéz, amit meg lehetett fogni, de mert most ilyen nincs, meg kell kísérelnem egyedül talpra állni. Tudom, hogy sikerülni fog, de tisztában vagyok azzal is, hogy sok dolog minden percemben megelőzte Istent. Tudom, hogy Jézus mindig mellettem van és hiszem, hogy nem enged teljesen elvesznem, de mégis pocsékul érzem magam. Az élet kemény fintora, hogy éppen akkor maradok egyedül, amikor igazából szükségem volna arra, hogy legalább egy biztos kapaszkodó legyen mellettem. Fizikai állapotromlás, önbizalomhiány, nyugodtan elmondhatom, az önbecslés teljes hiánya is közreműködik ebben a helyzetemben. Ám mégse akartam elfogadni a tényt, hogy egy amorf és nyomorék hústömegbe van zárva az énem, nem akartam úgy érezni magam, mint ahogy éreztetik velem naponta, akik látnak, hogy egy tehetetlen, totál béna nyomorék vagyok. Úgy éreztem, Katáért felelősséggel tartozom, és érte is van feladatom.
Most tehát megint el kellett hitetnem, természetesen csak a legjobban fizető cégek vezetőivel, hogy arra a kulimunkára – amit egyébként egy nyolc általánost végzett polgár is könnyedén el tud végezni – kizárólag én vagyok alkalmas. Igyekeztem vidáman felfogni ezt a problémámat vagy legalábbis azt a látszatot kelteni, hogy piszok lelkes és bizakodó vagyok, miközben remegett a gyomrom, és kimondhatatlanul untam ezt az önmenedzselési cirkuszt. Egy holland cég tárgyalására kellett mennem, hogy az árajánlatát megismerjem. Ez így igen csak nagyképűen hangzik, pedig csak arról volt szó, hogy egy adott ajánlatot elfogadok vagy sem. Ilyenkor kizárólag a számok döntik el, érdemes-e a megbízóval tárgyalni. Mivel nem a munka, hanem a jövedelem a lényeg, határozottnak és céltudatosnak akartam mutatkozni. A képlet az, hogy a rokkantakat foglalkoztató cégek pofátlanul keveset fizetnek, aminek szerteágazó okai vannak, időpazarlás lenne erről bármit is írni. Úgy tűnt azonban, hogy hosszú távra biztosítva lett a vagyoni helyzetem, az viszont biztos, hogy milliomos nem leszek soha.

5396
Kitti - 2018. január 16. 19:29:17

Milyen érdekes, hogy tavaly november óta senkit nem érdekelt a befejező része ennek az írásnak. Smile Mondjuk rányitás történt egy pár, tényleg.
Na, ezért nem jó folytatásokban írni szerintem. De, hogy pont a befejező része ne érdekeljen senkit, ez fura. Általában a közepét szokták kihagyni máshol... Húzhatom le a slóziba. Grin

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.