Kitti: Nyomorultul 5. befejező rész
5.

Katának minden hónapban feladtam a Dodó számára ígért összeget. Soha többet szóba nem került köztünk, egészen addig, amíg Kata nem kérte, hogy elég. Már a főiskolát is befejezte, mikor erre sor került, és addig rengeteget beszélgettünk mindkettőnk életéről. Katáról, aki eleinte görcsös erővel próbált találni valakit, akivel megoszthatná az életét. Elképesztő sztorikkal szórakoztatott, amiből mindig kiderült, hogy korát meghazudtolóan szép és fiatal még mindig. Rendre csak fiatalabb férfiak próbálták megkörnyékezni, volt, aki el se hitte, hogy egyáltalán gyereke van. Mit mondjak? Én se igazán. De számomra Kata úgy volt egy egész. A fiaival. S aztán voltak, akik elmenekültek, bár barátnőként szerették volna foglalkoztatni Katát. Ez megint olyan téma volt, amihez jobbnak találtam nem fűzni semmit. Hiszen Kata lelke nélkül a test mit sem érhet. Aztán Kata lemondott arról, hogy társat találjon, beletörődve a gondok és hétköznapok monotóniájába. Viszont többször felajánlotta, hogy segít, ha szakorvosra lenne szükségem.
Természetesen a betegségek újra és újra elővettek, mint egy agyonhasznált ponyvaregényt, hogy elölről kezdjenek minden sort, amit már átlapoztak és ismerősként üdvözöltek újra. Ismertem már és szinte napra tudtam, mikor végeznek velem. Az otthon orvosát különösebben nem izgatta egyik baj sem. „Majd elmúlik Attilám” – mondogatta, és én csak arra tudtam gondolni, hogy persze, majd együtt velem. A tizenhat év barátság viszont felbátorított, hogy megkérjem Katát, segítsen, keressen számomra valami jó nephrológust, vagy sebészt, aki eldönti, van-e értelme műtétnek a vesémmel kapcsolatban. Kata örült, szerinte már régen, évekkel azelőtt kellett volna, amikor először felajánlotta, hogy orvost keres nekem, én pedig elleneztem.
A megadott napra szerveztem az utat, és barátaimat, akik készséggel segítettek eljutnom a város egyik híres kórházába, ahol Kata orvost kerített nekem. Az aulában hagytam barátaimat, akik két óra múltán ígérték magukat értem, és alig néztem szét, mikor egy orvos lépett mellém.
– Attila? Csiszár doktor vagyok. Felkísérném, hogy ne kelljen keresgélnie.
Megkönnyebbülve gondoltam Katára, mennyire figyelt a részletkérdésekre is. A vizsgálat aprólékos, előreláthatólag több napra is kiterjedőnek tűnt. Meg kell majd szerveznem, de végre azt éreztem, hogy teszek is valamit a gyógyulásomért. Na, azt nem gondoltam, hogy egyszer csak kiugrálok a tolószékemből, és Kata elé szaladok, bár álmaimban gyakran előfordult ilyesmi. Ahogy a vizsgálóból kigurultam, felkiáltottam a meglepetéstől.
– Kata! Szia, kishaver! – és tűrtem mosolyogva, ahogy Kata átölel, és szakállas képemre nyomja a csókjait. – Mi van? Eltévedtél? Vagy már dolgozol? Megint itt? – kérdeztem, és a világért se említettem volna, hogy még sose láttam őt ennyire soványnak.
Persze csak az derült ki, hogy miattam jött, és egy órácska beszélgetésre lopott időt magának és nekem. Nem számítottam rá, pedig gondolhattam volna, hogy eljön, hiszen ismerem Katát. A végtelenségig kiszámíthatatlan.
Ekkor kért meg arra is, hogy Dodó miatt ne küldjem tovább a forintokat. Két napja elköltözött valakihez, a két kisebb fiával, a nagyobbak apjukkal akartak maradni. Végre rátalált valaki, akinek nem csak a nő érdekes, hanem az ember is, és ő vele szeretne élni.
A hír annyira új volt, hogy zavaromban szinte szólni se tudtam mit. Első érzés mégis az öröm érzete, hogy létezik a földön valaki, aki felvállalta Katát a gyermekeivel együtt, főleg Dodó kínjait és nyűgjét, ami még egy édesapának is elég nagy teher lehet. Bár Kata sztorija az ismeretségről és a kapcsolatról megdöbbentett, mégis úgy találtam, nem ez a fontos, ez csak a pillanat, amit az Isten úgy rendezett, ahogyan azt imáimban kértem tőle. Kata úgy gondolta, hogy ha kibírja a kapcsolat, talán egy év után hozzá is megy Bálinthoz feleségül.

A vizsgálatok lezárultával cseppet sem éreztem jól magam. Műtétre nem volt mód, mivel a veséim állandó gyulladásban voltak, vannak, így csak kímélő étrend és a várakozás az, ami feladatommá szűkült. Ha műthető lett volna, a szívem akkor sem bírná ki a műtétet, így a kör bezárult ennek a tudásnak a birtokában. A várakozás, ami csak időben volt meghatározhatatlan, a kimenetelt már erősen sejteni lehetett. És a módot is, ahogyan a végzet majd utánam nyújtja utálatos csápjait.
Talán ez volt az a tudás, ami arra serkentett, hogy ne engedjek magamból kiszolgáltatott gondozottat alakítani, legalább az én lelkem számára bántó módon ne. Határozottan követeltem, hogy tolókocsimba helyezzenek, hogy akár a kertben, akár az utcán kóborolhassak, ha kedvem úgy hozza és kiélvezhessem az adott évszak csodáit.
Megérte a küzdelem, bár ebben is, nagy részt vállaltak a barátok, akik még mellettem maradtak ennyi év után is. Az otthon igazgatója megpróbált lehetőségeket találni, s ebben egy emelő vásárlása volt a lényeg, amit akár egyetlen nővér is kezelni tud az ágyam mellett. Így aztán többször előfordult, hogy Kata jött, és én nem voltam megtalálható, ami különösen fájdalmas élmény volt számomra. De jött már vele, több alkalommal Bálint is, aki roppant jó kedélyű, nagy humorral megáldott fickó, tekintetéből sugárzó szerelemmel fordulva Kata felé. Irigyeltem őt, mert részese Kata mindennapjainak, amikből nekem csupán morzsák jutnak. Mivel életük egyre szorosabban kapcsolódott össze, ezek a morzsák már nem csak Katától hullottak. Bálint épp oly megnyerő személyiség volt, mint Kata, barátságunkat azonnal a magáénak is tekintette, éreztetve, hogy mindenkit szeret, akit Kata, és mindenkit barátnak tekint, aki Katát szereti. Arra is rávett, hogy a város másik végében lévő lakásukra ellátogassak, megszervezve a lépcső akadálymentesítését hatalmas pallókkal, amin 150 kilós kocsim felhaladhat. Kata elragadó szeretettel rajongott körül. Alig fél órás látogatásom elég volt hónapokra ahhoz, hogy képes legyek és tudjam elviselni magam körül a hétköznapjaimat.
Féltettem Katát annyi keserves kudarc és elkeserítő tapasztalás miatt, amin már túlment. Ám kétségtelenül túljutott rajta, hiszen kapcsolata Bálinttal tartósnak bizonyult és látogatásaik is meggyőztek róla, hogy változatlan minőségben él és teljesedik ki közöttük. Az esküvői meghívó mégis három év múltán érkezett. Már-már úgy hittem, én nem is lehetek majd részese.
Így, visszagondolva is megérte a szervezés és kuncsorgás, hogy eljuthassak a szertartásra. Egy nővért is kaptam, ami nem meglepő, hiszen már nyakamon is gallér tartotta renyhe izmaimat, mert fejem e nélkül képtelen volt egyenesen állni.
A templomtól, jó messze vártunk Évával, az engem gondozó aktuális nővérrel. Hálás vagyok neki azért a délutánért, azokért a percekért, amiket segítségével megélhettem. Feltérképezte a templomot, hol és hogyan juthatok majd be. Kocsim irgalmatlanul nehéz, és én is jócskán meghíztam benne, hogy ez ne legyen egyszerű feladat. A templomkert felől a hátsó ajtón fért be a tolószék, ami inkább tolóágyként funkcionál, kinyújtott élettelen lábaim számára épített pallóval, fejem előtt közvetlen a „pipa-tartóval” és a mechanika kezelőegységeivel. E különleges megoldások mind a barátok segítségét tükrözik vissza, akik nagy odaadással építették be mindezt a járgányomba.
Éva nagy segítség és támasz volt ezen a napon. Maradt még időnk és kissé hátrább húzódtunk Isten házától, várva az „ifjú párt” és nézegetve a gyülekező násznépet. Bizonyára futószalagon eskettek a templom melletti házasságkötő teremben, mert több párt is volt módunk megcsodálni. Persze a polgári szertartásra végképp nem tudtam bejutni, mert az önkormányzat épületében emeleten állt a terem, amiben az esemény zajlott, s az épületbe szintén több lépcső vezetett.
Komolyan eltöprengtem, vajon hogyan tudnék itt bármit elintézni én egyedül? Röhejesnek tűnt az elképzelés, ahogy kivonulnak elém az ügyintézők és dolgaimat az utcán intézik. Épkézláb emberek el sem tudják képzelni, milyen érzés még ilyen értelemben is ellehetetlenülni. Sajnáltam, hogy a polgári esketésen nem láthatom Katát, s épp ámulni kezdtem egy gyönyörű menyasszonyt látva a távolban, aki átsétált férje oldalán a templom irányába, miközben felém fordult. Ruhája hátán vékony zsinórral összefűzött szabással készült, teljesen szabadon hagyva karcsú derekát, öv részén vastag, „V” alakú kalocsai hímzéssel díszítve hasát, és haját is kalocsai mintás virág tűzte jobbról átfésült tincseivel a másik oldalára. Hófehér hosszú szoknyáját felkapta, szinte láttam a selyem alsószoknyát, és csipkét a combjain, ahogy futni kezdett felém. Hullámokba rendezett szőke hajának csigái ugráltak vállain, muszlin szoknyája lobogott, és csak szaladt felém, csak futott, mire rájöttem, hogy akit látok, az Kata. Szinte úgy tűnt, túlfut majd rajtam, de nem úgy történt. Kocsimnál megtorpant és azonnal lehajolt fölém, átölelt ibolyaillatú karjaival, haja a fejem mögé került, és ölelt, csókolta az arcom, mindkét karjával átfogva a nyakam.
– Kata! Mutasd már magad! – nevettem, és életemben nem éreztem még ennyire, milyen jó élni. – Azt hittem, észre sem veszel.
Kata felegyenesedett, haját-simogató napfény sziporkázott fürtjein, ahogy megfogta a kezem.
– Az nem lehet, Attila! Nagyon örülök neked! Életem legszebb napjának részese vagy. Köszönöm, hogy eljöttél!
Csak néztem őt, ujjongó csodálattal mosolyogva.
– Kata! Olyan gyönyörű vagy! Pont olyan, mint amikor megismertelek! Hogy csinálod? Te örökké huszonnégy éves maradsz? Na, jó, legtöbb huszonhat – nevettem rá.
– Nem, Attilám, én befelé öregszem – kacagott rám és tolni kezdett a templom udvara felé. De megtréfáltam, és pipámmal beindítottam a kocsit.
– Te zsivány! – lépett utánam. – Még el is szaladsz.

Így visszagondolva, elég furcsa lehetett a kép kívülállók számára. Látom magam előtt Katát, mint menyasszonyt, aki egy nyomorékkal halad a templom felé. Bálint iparkodott a hátsó ajtón bejutni, ahol a küszöb nem volt magas, mégis hegyként tornyosult kerekeim elé. Többen is segítettek megemelni a kocsim elejét.
Az oltár jobb oldalán, az ajtó mellett találtunk kedvező helyet számomra, az első padsorok előtt. Örültem, mert Kata és Bálint épp előttem állva fogadnak örök hűséget egymásnak, tőlem alig négy méterre majd. Ha az öröm fogalmát szeretném definiálni, akkor, azt kell mondjam, hogy öröm egyenlő egy kata. Diplomáim és nyaraim két-három katányi örömforrása, de ez a nap legalább húsz katányi érzéssel töltött már el. Szinte elfeledtem, hogy testem egy oszló, halott hústömeg, hogy csupán fejem, tüdőm és szívem él bennem. Úgy éreztem, e három elégséges ahhoz, hogy boldog legyek. Elfeledtem a nyomasztó tudatot, hogy létezésem minden perce már nemcsak ajándék, hanem maga az epilógus. Mögöttem hagyott keserves dolgaim egy helyben topogása, a lázak és fájdalmak, mind feledésbe merültek.
Teljesen körülnézni képtelenül ültem kocsimban, amíg a násznép helyet foglalt a padsorok között. Az első és második sort láthattam be igazán, no meg az oltárt faragott díszeivel, virágaival és hímzett terítőivel. Aztán megláttam Márkót, ahogy öccsét tolja az első sor mellé a túloldalon egy könnyűszerkezetes tolókocsival. Bár sűrűn találkoztunk Katával és náluk is jártam már, Dodót mégis csak fényképről ismertem. Szőke haja eltakarta fülét, kerek szemei csodálkozva pillantottak szét. Talán tíz éves, nem is tudom. Izmos vállai arról tanúskodtak, hogy sokat használja karjait. Megilletődve ért a felismerés, hogy Kata mégis boldog, és a mondat, ami pár perce hangzott el, mennyire igaz.
„Életem legszebb napjának részese vagy.”
A zsivajgó templomban hirtelen néma csönd lett, amikor Dodó lecsúszott a kocsiból, és mint egy kis fóka, úgy kúszott az én kocsim mellé.
– Szia, Attila! – ücsörgött előttem a kövön, féloldalasan ülve és mosolygott. Hatalmasat dobbant a szívem, szinte fájt, mégis nevettem rá.
– Szia, Kishaver! Menj vissza gyorsan, mert mindjárt kezdődik az ünnep!
– Jó! – Intett a kis kezével, aztán visszakúszott élettelen lábaival evickélve és ügyesen kapaszkodva vissza fel, a tolókocsijába.
Megrendülve vártam a szertartást, és igazán most, ebben a pillanatban éltem meg mindazt, amit Kata leveleiben már leírt.
Talán a mély csend miatt szólalt meg az orgona azonnal, ahogy Dodó elhelyezkedett.
A lelkész fellépett az oltár elé, Kata és Bálint egymás kezét fogva sétáltak közben a padsorok között. A nászinduló elcsendesedett és a beszéd szavai hullottak a hűvös falak között. Még mindig néma csend pihent a templom belsejében, mintha egyetlen lélek sem ülne a padsorokban, pedig a hajó tele volt emberekkel, sokan még oldalt is álldogáltak.

Bevallom, sokáig semmit nem hallottam a lelkész szavaiból, csak Katát láttam, aki lehajtott fejjel állt egy darabig, majd Bálintra nézett, aki ragyogva mosolygott rá vissza. Kata elragadó szépsége vonzotta a tekintetem. Állt az oltár előtt, mint egy törékeny óriás baba, vállán lágyan lejtő pánt, kezén könyékig érő, hófehér selyemkesztyű, ujjai között gyönyörű meggypiros, tüllbe öltöztetett rózsacsokorral. Néztem Bálintot is, aki barna, hullámos hajával, barnán nevető szemével nézett rám Kata feje fölött, s akit teljes szívemből irigyelve bámultam, ahogy Kata mellett áll és ragyog. Ekkor hallottam meg a lelkész hangját, aki azt mondta:
„Kívülről sok fájdalom és bántás fog érni titeket…”
Elképedtem ezen, bár a szövegkörnyezetre nem figyelve eddig, nem tudtam, mihez kéne kapcsolnom ezt a kegyetlennek ítélt mondatot. Azonnal becsuktam a szemem, hogy imát mondjak Katáért, hogy könyörögjek az Úrhoz, ne úgy legyen! Teljesen belefeledkeztem az imába. Nagyon reméltem, hogy Istennek megesik a szíve rajtam, és meghallgatja egy nyomorék kérését is itt, ezen a szent helyen, főleg így Pünkösd előtt egy nappal. Mikor felpillantottam újra, már Bálinthoz fordulva szólt Isten szolgája. Kata pedig jobbra fordított fejjel engem nézett. Szólt a bariton, mélyen zengve a térben.

„Mondjad először te, keresztyén férfitestvérem!” És Bálint mondta: „Én, Szendy Bálint esküszöm az Élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök Isten, hogy Katát, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Szeretetből veszem el őt, Isten törvénye szerint, feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségben, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője leszek. Isten engem úgy segítsen. Ámen.”
Bálint befejezte az eskü szövegét, Kata pedig még mindig engem nézett. Feje jobbra fordulva felém, szeme, a mandulavágású, kéksugarú csoda pedig reám vetült. Arcán nem volt semmi érzelem, csak nézett, kitartón. Eszembe jutott egy régi mondata, ahogy néztünk most egymás szemébe.
„Elveszlek férjemül, hazaviszlek…”
Belém sajdult a felismerés, hogy Kata ezt talán sokkal komolyabban élte meg, mint én, és ez az eskü, amitől egyetlen pillanat választja el, ez az eskü nekem is szól. Egy könnycsepp gurult végig az arcomon, és Kata látta. Szeme egyre ragyogóbbá vált, és válla megrezzent. Szép fehér kesztyűjével megérintette a szemét. Bálint azonnal megérezte, hogy valami történt, mert bátorítón szorította meg a kezét. Katán volt a sor, hogy beszéljen, de szemmel láthatóan nem volt képes megszólalni. Arcán végigvonaglott az erőlködés, ahogy uralkodni próbált magán. Tekintetét, a tekintetét a lelkészre emelte, s már ő is érzékelte, hogy időt kell még adnia neki. Pár körmondat után azonban Kata felé is jött az esketés szövege. Persze összeszedte magát, nagyon igyekezve, hogy hangja ne csuklódjon össze, mondta, fogadta az örök hűséget.

Bámultam őket, ahogy ott állnak, lelkükkel az Úr előtt. Én is odaterítettem az enyémet, és közben tisztán kivehetően láttam körülöttünk a láthatatlan burkot, ami halványlila fényével csakis az eljövendőnek gondolt Szentlélek lehetett. Hálát adtam az Istennek ezért a jelzésért és megnyugodva, lelkemben teljes békével gondoltam Katára.
Isten szolgája kikísérte a templomból az új házaspárt, és ahogy átölelte őket, Kata még hátrapillantva küldött felém egy sugárzó mosolyt. Hatalmas gratuláció sorozat indult az épület előtt, de Katát mintha nem érdekelte volna, hozzám sietett. Búcsúztunk, mert indulnom kellett vissza, a szürke és kopár életembe, ahová Éva segített visszatalálnom.
Az esküvő hónapokra felfényezte a lelkem, ahányszor csak eszembe jutott. A kép, ahogy Kata szalad felém, ahogy suhogó szoknyáját emelve, lobogó hajjal és ajkán mosollyal szökell felém, álmaim örök témája lett.
Katát még fel kell hívnom, tovább nem halogatom. Már többször előfordult, hogy írás közben vesztettem el az eszméletem, s mire magamhoz tértem, valakik lefektettek és eszközeimet elrakták mellőlem. Külön harcot kellett vívnom a személyzettel, hogy felhúzzanak újra és mindent körém téve biztosítsák azt, amit akarok.
Azt hiszem, ha előbb kezdem kikövetelni magamnak a mobilitást, talán a körülményeimet is szerencsésebbé tehettem volna. De ezek a harcok a legnehezebbek és még így is jó most, megtettem, amit lehetett.
Sietnem kell. Két napja leállt a vesém. Ha ezt Kata meghallja, azon kívül, hogy megijed, azonnal tudni fogja, mi a helyzet. Tudni fogja, és mégse fogja majd fel, mert nem akarja elhinni. Mint én Dodót, akiről mindent megtudtam, és mégse éreztem át igazán, mit is jelent ez, amíg nem láttam. S Kata látni sem fog már semmit, csak az emlékeiben, a közösen megélt pillanatainkat idézheti. Mire valóban felfogja majd, amit tud, hiába csörög majd a telefonom. Tudom előre, hogy így lesz, és most ez, ez a nap a legfájdalmasabb számomra. Az a nap, amikor Kata keresni fog.

Mindamellett hálás vagyok Istennek, mert lehetővé tette, hogy megtudjam a célt, amiért létrehozott, megtudjam az értelmét az egész küzdelemnek, ami végigkísérte az életemet. Hálás vagyok a barátoknak, az irgalom nélküli nővéreknek, a sorsnak. Mindtől kaptam valamit. Valamit, ami jó volt arra, hogy viszonyítani tudjak. Mihez képest való igazodás, mint ez a perc is. Mert vágyom a tudattalan pillanatot, amikor újra megélhetem az álmaimat. Katával, aki az oldalamon áll, keze az enyémben pihen és mosolyogva mond igent a papnak. Velem szalad ki a templomból a szentségi fogadalom után és keringőt táncolva nevet, ahogy pörgetem őt egy mezőn, ahol nyár van, sok virág és Dodó szalad előttünk. Táncolok vele én is, hajam fekete, arcomon boldog selyemfény ragyog, ahogy Katával táncolok.
S most lezárom a gépet, pipámmal bekapcsolom a telefont, és hívom Katát. Hívom, hogy elvigyem magammal a hangját a tánchoz, s hogy úgy köszönjek el tőle, ahogy eddig még soha.
– Isten áldjon, Kata! Isten legyen veled! Isten veled!
5396
Kitti - 2017. november 30. 10:49:46

Drága Kata!
A realitások felismerése és megfelelő kezelése az, ami Attila életét mozgatta. Írni csak úgy szabad, ha az ember belebújik minden egyes szereplő bőrébe és magában (is) megéli az összes érzelmi folyamatot. Ez okozta a legnagyobb kihívást és nehézséget, amit igyekeztem megoldani. Nagy nagy reménnyel, hogy sikerülni fog. Örültem neked, köszönöm, hogy olvastál és megtisztelő véleményed leírtad!
SzeretettelRose
kit

5396
Kitti - 2017. november 30. 10:34:22

Kedves Babu!
Az egész történet Attila életét meséli. Sehol, egyetlen szóval sem említi, hogy Kata iránt a szerelem lenne a mozgatórugó. Mégis ott van, holott egyéb szerelmeiről számol be, leginkább épp Katának. Az emberi érzések és az élettel való kiegyensúlyozott világkép, amit Attila képvisel és leginkább ezt szerettem volna bemutatni. Nagyon köszönöm a kedves szavaidat, az értő és figyelmes, kitartó olvasást!Rose
Szeretettel
kit

4204
pathfinder - 2017. november 30. 10:32:53

Kedves Kitti!

Végigkövettem a történetet, igaz, két nekifutásra. Tényleg jó hosszú, már értem, miért nem fért fel egyben.
Nagyon szépen írtad meg a történetet. Tetszett,h azért Attila mégsem veszett el az önsajnálatban, hanem kezdeni akart magával valamit addig is, amíg a teste börtönébe van zárva. Ilyenkor gondolunk bele, hogy mennyire természetesnek vesszük az egészségünket, és csak akkor tűnik értéknek, ha nincs.
De azon külön elcsodálkoztam, hogy milyen átéléssel, beleéléssel írtad le egyes szám első személyben a történetet. Egy test hanyatlása, miközben a szellem mindvégig ép maradt.

Gyönyörű, bár végtelenül szomorú történet. De örülök, hogy elolvashattam.

Szeretettel gratulálok:
Kata Heart

5396
Kitti - 2017. november 30. 10:29:11

Drága Rita!
A reakció minden alkotó számára fontos visszajelzés. Nyilván nekem is az, hiszen ebből látom mi volt érthető és mi nem, mi az, amin sürgősen változtatnom kell, esetleg épp az adott műben. Számomra nem derogál visszareagálni az adott gondolataimat vagy érzéseimet egy-egy reakcióra. Viszont sokan élnek abban a rohanó tempóban, amit nem tudun elégszer megfogalmazni, mennyire kártékony az emberi lélekre és mennyi energiát rabol el mindenkitől. Ők, nem fognak válaszolni, sőt! gyakran hozzászólni sem. Átlépnek dolgokon, mert sok egyéb, fontosabb dolguk van...
Viszont egyszer csak kénytelenek lesznek lassítani, megállni és elgondolkodni azon, hogy az életben a fontos dolgok, nem mindig és nem igazán csak az anyagi javakhoz, és hétköznapi futásokhoz kötődnek. Köszönöm, hogy írtál újra!Rose
SzeretettelIn Love
kit

5396
Kitti - 2017. november 30. 10:20:19

Kedves Marika! Bizonyára egyszer meggyógyul a géped! Szeretettel várlak!Rose

5548
babumargareta - 2017. november 29. 19:41:40

Kedves Kitti .
En is végig küzdöttem ezen a szomorú tartalmú novellán.
Megható történet ,remekül megirva ,minden szempontból.
Fájdalmas lehet egy nyomorult élete ,de itt a történetben
még fájdalmasabbá tette a Kata iránt érzett szerelem miatt.
Es mégis hálát ad az Istennek bizonyos dolgokért !
Ügyes vagy Kitti! Gratulálok.....Babu Rose

5555
Maria HS - 2017. november 28. 22:39:09

Sajnálom, hogy nem tudom olvasni, de gép nélkül ... Sad Maria

5396
Kitti - 2017. november 28. 21:20:30

Kedves Rita!

Te vagy az egyetlen, aki végigküzdötte magát ezen a maratoni novellán. Igazán hálás vagyok a véleményedért, köszönöm szépen! Nem volt könnyű megírni és nem igazán a terjedelme miatt...
Örülök, ha sikerült átadni vele valamit, ami nélkül kicsinykét talán szegényebb lennél. Heart
kit

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.