Kitti: Katyi
Egyedül maradt. Apa elment, s bár külön a lelkére kötötte ne féljen,- jön reggel érte,- azért picit félt. Féltette aput. Bujkálni, óvatoskodni kell neki, s őt itt hagyni egyedül éjszakára. Hová mehetett?
A villanyórát kikapcsolta, ne lássák a rendőrök éjjel, hogy jár. Ne is gondolják, hogy van bent valaki.
Hogyan is gondolhatnák az éjszaka sötétjében bárkiről, hogy bent lehet... Egy kislány, 10 éves, negyedik osztályos tanuló. Szőke és tejfehér bőrű, szürkéskékszemű, törékeny kislány. Ő bent volt.
Hamar lefeküdt. Apáék sezlonyát húzta ki szemben az ablakkal. Jobbra az ő ágya, balra a konyhaajtó. A két ablak között a televízió, amit nem nézhet. De tudja, hogyan és hol kell a villanyórát visszakapcsolni, hiszen apa mutatta. Ő építette át a konyhában álló nem használt sparhertbe. De nem kapcsolja vissza, mert apa azt mondta nem szabad.
Nézi a függönyt, a szomszéd cseresznyefájának árnyait, amint széles, majd apró rezzenésekkel hajladoznak. Függönyábrán szaladó árnyékok játéka szórakoztatja. A falra is cingázó árnyakat vetít a kinti fény a benti sötétben. De attól fél. Csak a függönyt nézi, az emberarcra emlékeztető minták tömegét, a csillár öt ágát, amit századszor tán, hogy átszámolt már jobbra és aztán balra kezdve a számontartást. De unja. Megunta már a függönymintát, a cseresznyefát és a csillárt is. A szél erősödik kint, a fa ágai félelmetesen gyors mozgásától és a fütyülő szél sikításától retteg. Nincs vele senki.
Apjára gondol. S érzi bőrének illatát, ahogy őt cipelve lép a villamosra és óvodába mennek. S látja önmagát, ahogy vár az óvodában, ahogy, nézi az ajtót jön e már apa. Mert hazafelé mindig játszanak. Fogócskázva futnak a játszó felé, oda ahol őszerinte a hajóshinta van.
- Apu! Gyere velem, szállj fel te is! - és apu felugrik, őt beemeli és hajtja, hajtja a hintát magasra. Az égig járnak már, talán a fellegek fölött. S ő mosolyog! A kezdeti kacagást felváltja az élvezet teli mosoly, az ős-örök nyugalom és szabadság érzete, a szél, simogató áramlása, ahogy belekap a hajába, a szoknyájába, ahogy szárítja szeméből a harmatos öröm, csillogó fényét. Csak föl, csak föl! Apu áll vele szemben és nézi őt mosolyogva szintén, és hajtja egyre magasabbra a csónak alakú hintát.
- No, mi van Katyi? Teccik? - kérdi nevetve. Nevetnek.
S majd itthon van újra, a kis sarka előtt, amit apu szeletelt le a szobából. Keskeny kis íróasztal, fiókkal, felette, mellette, polcok könyvekkel, mütyűrke játékokkal. Látja magát, ahogy áll kis asztalánál, a rendőrök meg forgatják fel a szobát. A szomszédból ketten is itt vannak, tanuként sunnyog Bözsi néni és Józsi, anya sír. A konyhából hoznak valami munkásnadrágot. Ő még sose látta apun, mégis azt állítják az övé. A szára bekötve és térdig meg van töltve kis fityegőkkel, kulcstartókkal. Hol lehetett ez eddig? Nem érti. Anyu se érti, de ő csak sír, sír egész éjjel. Már nincs ott senki, de anyu sír. Másnap és harmadnap is csak sír. Aztán sokszor. Csak úgy. Feldereng előtte Hévíz és szanatórium, de újra itt van apu előtte és nevet.
- Kérsz medvecukrot Katyi? - nyújtja a fekete cukorgumiszálat és kacsint.
Riadtan kapja fejére a takarót, mert rájön, hogy álmodott eddig, s az ajtót most gorombán veri kint valaki. Az ablakokon zseblámpák fénye, vakítva tör a szemébe.
- Nyissák ki!- hallatszik be jól a felszólítás.
- Rendőrség! Nyissák ki!
A szíve ezerrel ver. Apu azt mondta nem fognak bejönni, ha nem nyitom ki. Apu azt mondta nem jöhetnek be. Kicsit megnyugszik ettől a gondolattól. Kint viszont megy a diskurzus.
- Valami mozgás van bent - hallja a rendőr szavát és csodálkozik, hiszen meg se moccant.
Talán kétszázat ver a szíve percenként. Az ablakok alatt ide-oda járkálás kemény kopogása, hangos szavak, egyszerre beszéd hangja szűrődik be. Tisztán kivehetően annyi: Nincs itt senki. Nézz be az ablakon, semmi mozgás!- Pedig szeretné a fejét kicsit újra kidugni, hogy lássa, mi történik. Lássa, mikor mennek el, vagy elmennek-e igazán. Apu azt mondta nem is mindig mennek el rögtön, csak csendben várnak...
Örökkévalóságnak tűnik számára, mire eltűnnek a fények, megszűnnek a hangok. Óvatosan dugja ki a fejét takarója alól. Csönd van. Csak a saját szívverését hallja. Tattara-tattara-tattara, ahogy galoppozik az öklömnyi izom a mellkasa mögött. Légzése is lelassult, ahogy csillapszik az izgalom. A szél is elhallgatott. A villamosok zaja se hallik, talán már, vagy még, nem járnak. Egyedül van. Tudja, hogy egyedül van. Apán kívül senki nem tudja, hogy ő itt lapul. S ha apát megtalálták, akkor végképp egyedül maradt. Egy pillanatra átérzi mennyire magányos. De hamar átsiklik az álmára.
A házkutatáskor is hirtelen mentek el. Fogták azt a nadrágot és vitték. Anyu aláírt valamit, aztán eltűntek. Ő szomorúan roskadt az asztala elé, majd kihúzta a fiókot. De azonnal betolta vissza. Tele volt fityegőkkel. Volt közte órás, és feliratos, színes és fémszínű vegyesen, egy pillanat alatt felmérte.
A reggel meglepte, mert nem emlékezett rá mikor aludt el. Apu itt volt és vidámnak tűnt.
-Na, jártak itt kishúsom? - kérdezte, de látszott, a válasz nem is nagyon izgatja.
A vidámparkba mentek. Tudja, hogy ott voltak, mégis. Semmi nincs, amire emlékezni tudna. Csak a nap végére, arra emlékezett. A búcsúzás rettenetes volt. Mama fogta a kezét és nem eresztette a kapuig, hogy aput kísérje.
- Írok majd neked. Ne sírj! - hajolt le hozzá apu és megcsókolta. Érezte, hogy nedves az arca neki is. Mindkét tenyerét az arca elé kapta, ne lássa, amikor apu után becsukódik az ajtó.
Sokáig sírt. A nyár szomorúságban telt. Anyu szanatóriumban pihent, mamáék átköltöztek hozzá, amíg iskola van. Üres és jelentéktelen napok száguldottak el a feje felett. Az iskolában semmi új, semmi érdekes. Hogy ötödikes lett? Felsős és új tantárgyakkal teli órarenddel? Nem jelentett semmit, csupán újabb terhet, ami előtte áll. Anyja még szanatóriumban, mióta is?
Az első levél december elején érkezett aputól. Mama komor tekintettel adta át neki. Mielőtt kibontotta volna, órákig pörgette a kezében. Szagolta, simogatta. Apu cikornyás betűi olyan ismerősek voltak. Annyira kedvesek! Végül hirtelen mozdulattal tépte fel a borítékot és türelmetlenül olvasni kezdte.

Édes kis Katikám!

Hosszú hónapok teltek el, mióta elváltunk egymástól. Te már újra iskolába jársz, aminek remélem, örülsz.
Azt is remélem, anyád rendbejött már és veletek így minden jól van.
Én innen nem akkor küldök levelet, amikor kedvem tartja. Miután elítéltek, meg kellene felelnem az itteni normáknak. Nem könnyű. Tudod, te nagyon hiányzol nekem. S mivel, van lehetőség itt dolgoznom, jelentkeztem, hogy küldhessek a keresetemből nektek, hiszen jön a tél, talán már itt is van.
Kislányom. Szerettelek volna meglepni egy ajándékkal Karácsonyra, és faragtam neked egy babaszobát. De tudod olyat, ami mellett van egy játszótér is, és képzeld, hajóshintát is faragtam bele. Gyönyörű volt. Annyira örültem előre neki, mekkora örömet szerzek majd vele. De ellopták tőlem. S tudod a legjobban az fájt, hogy még a kis Katyit se adták vissza belőle, ami a hajóshintában ült. Verekedtem is érte, ezért eddig nem írhattam levelet se neked. Kérlek, bocsásd meg nekem. Bocsáss meg minden fájdalmat, kérlek édesem!
Anyád írta, hogy a pénzből, amit küldtem, vesz neked csizmát és télikabátot. Talán már megkaptad.
Szeretlek.
Apa

Először csak nézte a sorokat, majd lassan kifordult szeméből a könnycsepp. Rácseppent vadonatúj, kívül is bundás csizmájára, s karján lévő világoskék dzsekijére.
- Apu? - szólt halkan, és szemét a távolba emelve ment tovább.

2006.10.
5396
Kitti - 2019. november 06. 08:20:02

Köszönöm bigeszab, hogy ellátogattál ide! Jól esett a figyelmed és a szavaid, a véleményed is.
Szeretettel láttalak.
Rose

2720
bigeszab - 2019. november 05. 18:39:47

Szomorú történet!
Mindig a gyerekek sínylik meg, ha a felnőttek hibáznak!
Jó írás, kedves Kitti!
Üdv: Szabolcs Cool

5396
Kitti - 2017. december 28. 16:41:00

Jaj, Imre! Az életemből ragadtam ki....
Köszönlek!

2279
ermi-enigma - 2017. december 27. 17:20:24

Kitti....
Ez valaminek a része? Vagy kiragadott "részlet"?

A történet folytatására is kiváncsi lennék....talán egy regényben

üdv
iMRE

5396
Kitti - 2017. december 12. 21:00:27

Mindig ők fizetnek horla. Én úgy hiszem. Köszönöm, hogy itt jártál!

5786
horla51 - 2017. december 12. 20:43:31

legtöbbször a gyerekeknek kell megfizetni a szülők hibáinak árát.

Szomorú történet Sad

5396
Kitti - 2017. december 12. 16:44:21

Köszönöm Drága Rita a kedves szavaidat!Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.