Kitti: Kelj fel Jancsi!
A nyolc éves Éva, artista akart lenni. Álmaiban elképzelte, ahogy száll a kötélbe kapaszkodva és mindenki őt csodálja. Egészen addig, míg el nem érkezett a gyűrűzés versenye az iskolában. Hirtelen azt érezte, minden erő és akarat kevés ahhoz, hogy felkapaszkodjon a magasan lengő gyűrűhintára. Lentről nézte társait, akik fura pózokat voltak képesek felvenni rajta és lábukat beakasztva a fakarikán át, fejjel lefelé lógva vihogtak felé.
- Na, mi van? Próbáld ki! Legalább próbáld ki!
De Évit elöntötte a pánik és kétség, hogy abban a magasságban ő, egyetlen percig is meg tudna maradni.
- Majd ha lehozzátok a földre - felelte és nem érdekelte, hogy akkor azt már talajgyakorlatnak hívják.
El sem tudta képzelni, hogy hídba fordult gerinccel lógjon a karikák végén. Egész nap ez foglakoztatta. Amikor vacsora után, az ágyából bámulta polcára állított játékait- egy plüss-macit, két babát és a mozgatható kicsike bohócot - akkor is folyton erre gondolt. Ahogy nézett, egyszer csak, megmozdult a bohóc és rámosolygott.
- Félsz, Évi? - kérdezte, ahogy közelebb lépett felé.
- Én? Én nem félek.- dacolt Évi és egy cseppet se csodálkozott a bohócon.
- Jó- felelt a játékbohóc, elkomorult arccal - ha én hazudok, majd te is elhiszed!
Évi feszengett.
- Igazad van. Félek. Félek! De akkor mi van?
- Mi? Azt kérdezed, mi van?- ugrált mókás szökelléssel az ágya mellé a bohóc - Na, ide figyelj! Nézd, az ablakodra vetítek neked egy filmet valakiről.
Ahogy Évi odakapta a fejét, már pergett is a színes film.
Egy vak kisfiút látott, akit Jancsinak neveztek, talán nyolc éves lehetett. Két testvére idősebbnek tűnt, mint ő.
Jancsi naphosszat a keljfeljancsi babájával játszott - mesélte a bohóc. Ahányszor ellökte, annyiszor állt talpra, hogy újra csilingelésre és talpra-szökkenésre bírja János. Mosolyogva lökdöste a keljfeljancsit, soha, egyetlen percre se hagyta magára a játékot. Mivel nem látott, a csörömpölő, mindig talpra ugró figura fontos volt neki, hangja megnyugtatta, mert ismerte már kicsi kora óta, mint szülei és testvérei hangját.
Többször előfordult, hogy Jancsi édesanyja kiküldte a testvéreket játszani a mezőre.
- Vigyétek Jancsit is, ne üljön egész nap itt bent a házban! Kell a mozgás neki is! - biztatta a gyerekeit. Ám egyszer utánuk ment és látta, hogy Jancsi soha nem találja a labdát, amit neki dobnak a testvérei.
Jánoska csak fogta a keljfeljancsiját és botorkált fivérei után. Azok szaladtak, hangjuk egyre messzebbről hallatszott, hát szaladt ő is. De folyton elesett. Bátyai nem várták be, csak kiáltoztak neki.
- Kelj fel Jancsi! Kelj fel! Jancsi!
Éva nézte a pergő filmet, hallgatta a bohócot és felkiáltott!
- Szegény Jancsi! Hiszen ő nem lát!
- Persze - szólt a bohóc - de hallani kiválóan hall. Meg aztán, őt nem olyan fából faragták, hogy visszarettenjen egy kis eséstől. Kicsi kora óta megtanulta már, hogy a szeme helyett a fülét használja. De látod, újra és újra próbál szaladni. Nem adja fel. De figyelj csak! Most odaviszlek.
Évi egy pillanat alatt ott volt Jancsi mellett. Szeretettel nézett rá.
- Hozzád jöttem, Éva vagyok - fogta meg a kezét.
Jancsi édesanyja a keljfeljancsi babát burkolta szivacsba, majd egy birkabőrbe tette, és labdát varrt belőle.
- Nagyfiúnak ez jobb játék lesz! Igaz, pattogni nem fog, de talán tudtok majd együtt focizni Jancsival - adta át fiainak a labdát.
- Hozzatok három kendőt, vaklabdázzunk! Én is játszok veletek - fordult az egyik fiú felé Évi. Bekötött szemmel gurították egymásnak a labdát, amiben a keljfeljancsi kolompolt. Jancsi mindig elkapta, Évi és a két fiú nevetve hadonászott a bőr után. Aztán rúgni kezdték, sokat elesve és nevetve, hogy Jancsi mindig megtalálta, merre gurult el a labdája és mikor Évihez került, János odament a kislányhoz és átölelte.
- Köszönöm, Évi! Végre tudok játszani! Akár bajnokságra is elmehetek vaklabdázni!
Éva hirtelen ült fel az ágyában. Reggel volt, a bohóc a polcon ült, a macival és babákkal együtt. Micsoda álom volt! Ablakot nyitott és nézett a bohócra, aminek fejét kissé előrebillentette a huzat.
Az iskolában elsőként ugrott fel a gyűrűhintára.-Keljfeljancsi - gondolta előtte és bátran beakasztotta lábait a karikákba. Felemelő érzés volt, mint az álmaiban. Nem a versenyért, hanem magamért fogom megcsinálni! - határozta el - Mert képes vagyok rá én is, mint bárki más!
A verseny napján magával vitte a bohócot is.
- Vaklabda - mondta neki, mikor a győztesnek járó oklevelet megkapta. Tisztán látta, hogy a tenyerében ülő bohóc szája nevetésre húzódik.
A vakok teremfoci versenyén, egy másik iskolában, kisfiú lett a bajnok, János. Ő csak annyit gondolt boldogan, széles mosollyal a száján, mikor gratuláltak neki, hogy keljfeljancsi.
5396
Kitti - 2017. december 17. 21:53:41

Köszönöm szépen Babu, hogy olvastál! Szavaid kedvességét is köszönöm!Rose

5548
babumargareta - 2017. december 17. 17:14:24

Kedves történetedet szeretettel olvastam Kitti kedves .
Elgondolkoztató sorok Smile a bátorságról !
Szeretettel....BabuRose

642
pestomester - 2017. december 16. 10:25:30

Kedves Kit!

Valahogy sejtettem, éreztem, hogy nem fogsz örvendezni a kérésemnek.
Természetesen tiszteletben tartom az álláspontodat.
Egyáltalán nem haragszom, minden a legnagyobb rendben. Smile

Szeretettel: Rose
János

5396
Kitti - 2017. december 16. 09:33:32

Kedves János!
Nagyon örülök, ha számodra töltéssel bírt ez a mese. Megtisztelő a szándékod is, azonban a facebook nálam picit sem nyerő, nem kívánok ott szerepelni sem ezzel, sem pedig más írásommal. Kifejezetten ellenzem. Ne haragudj!
Viszont örültem neked és köszönöm!!Rose

5396
Kitti - 2017. december 16. 09:31:03

Köszönöm Kata, horla és Rita az olvasást és kedves szavaitokat!RoseRoseRose

642
pestomester - 2017. december 16. 09:24:26

Kedves Kit!

Megható és elgondolkodtató a történeted.
Jól megérintette a lelkemet, épp egy olyan
időszakban, amikor ilyen "keljfeljancsi-élményre"
volt, van szükségem. In Love
Szívből köszönöm, és minden elismerésem
a történet megformálásáért is! Heart Rose

Tudod, az jutott eszembe, hogy szívesen megosztanám
az írásodat a Facebook-oldalamon, ha megengeded.

Szeretettel:
János

5786
horla51 - 2017. december 15. 19:02:25

a félelmeinkkel szembe kell néznünk, ha nem tesszük, nem élhetünk teljes életet.

Gratulálok az írásodhoz!

4204
pathfinder - 2017. december 15. 13:17:55

Kedves Kitti!

Nagyon tetszik ez a történeted a kitartásról! Hiszen tényleg nem az a fontos, hogy hányszor esünk el az életben, hanem hogy ha elesünk fel tudunk-e állni? Évi és Jancsi fel tudtak állni, és ezt nagyon szépen írtad meg!

Szeretettel gratulálok:
Kata Heart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.