Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Urmánczi Margit: Látlak téged -javított-
Mindig történik valami a megállókban. Egész sorozatot írhatnék arról, mi mindent láttam, éltem át ilyen helyeken. Biztosan máshol is, mindenhol történnek a dolgok, de a mindennapi rohanásban nem sokat veszünk ebből észre. Nem látunk másokat. Sebezhetőségünk tudatában bezárkózunk és talpig páncélban éljük az életünket. Nyitottnak, érzékenynek lenni mások iránt, veszélyes vállalkozás. Mindig az volt, mára ez szégyellnivaló is lett. Ezzel a hamis érzéssel takarózunk, hogy ne kelljen bevallani: félünk. Félünk érezni, gondolkozni, bízni, félünk másoktól, magunktól, félünk élni. Ám,ha bezárkózunk, rövid idő után már azt érezzük, nem akarunk kinyílni senkinek. A kommunikációnk minimális stílusra vált és ettől minimális lesz körülöttünk minden. Nem tesszük fel a kérdést, hogy jó ez vagy rossz, se magunknak se, másnak nem tesszük fel. Önmagunkba zárva élünk. (Halló, élsz még?)
Víziót látok, hogy közel az idő, amikor karton dobozok közlekednek majd az utcán, mindenikben egy-egy ember, csak a lábunk látszik alul, felül pedig két lyuk, a szemnek, hogy ne ütközzünk össze.
Bevallom, ez számomra félelmetesebb, mint az, hogy szóba álljak emberekkel, ismeretlenekkel is.
A buszpályaudvar huzatos padkáján várakozom. Megfelelően öltöztem, mégis, tíz perc alatt, amióta itt állok, átjárt a hideg. Lépegetek párat egyik irányba, majd a másikba, a mozgás azt a képzetet kelti, hogy felmelegszem. Kissé rendetlen ruházatú, hatvanas férfi áll meg előttem és kifogástalan stílusban előadja, hogy kérne némi aprót tőlem,(mint ember az embertől-mondja) mert az utcán él és nincs semmilyen más lehetősége. Nézem az arcát, közben hallom a szöveget, azt szeretném felfedezni, vajon az aprómmal a kocsmába siet-e, mert az, hogy adok neki valamennyit, nem kérdés. Barázdált arca merev, mély ráncokkal tele, kék szeme van, nem véreres, a ruházata nem piszkos, csak több számmal nagyobb a méret. Nem lehet túl rég óta az utcán, munkás embernek nézem, akinek kétségtelenül van némi műveltsége, mert szépen fogalmaz. Ki tudja mi történhetett vele, hogy ide jutott. Odaadom neki az aprópénzt, valóban kevés, de azt mondja a vacsorája kijön belőle és köszöni szépen, örül neki. Mellettem tíz-tizenketten várakoznak még. Amíg a táskába visszateszem a pénztárcámat és a csattal bíbelődöm, úgy eltűnik az emberem, hogy híre-hamva nincs, mintha nem ott állt volna előttem alig két perccel azelőtt. Biztos voltam, hogy látni fogom a többi útitárs valamelyikénél, aki szintén segíteni akar neki, de nem látom se közel, se távol. A jövendő útitársaimat viszont látom, jobban is a kelleténél, mert olvasom az arcukat, a tekintetüket. Néhányan gúnyosan elhúzzák a szájukat, amint rájuk nézek (ki lehet ez a balek? - mondja a tekintetük) aztán elfordulnak. Mások bámulnak pislogás nélkül, az arcomba bele! Keményen visszanézek, de nem jönnek zavarba, kifejezéstelen arccal, hosszasan néznek. (Ennyire szokatlan dolgot tettem volna?) Napokig gondolkodom azon, amit az az ember mondott: - nincs semmi lehetőségem. - Valóban,a lehetőséget kellene adni, az nem lenne olyan megalázó, mint az aprópénz. Csakhogy - lehetőség - nincs a pénztárcámban, a táskámban sincs és azon gondolkozom, hol kellene utána nézni, hogy hol van ilyen. (Talán az interneten?) Próbálom kitalálni, mi lehet az a lehetőség, amit az ilyen utcára kényszerült embereknek adni lehetne, hogy segítsenek magukon. Az, hogy elmorzsolok egy-egy könnyet, arra gondolva, hogy hála Istennek nekem van lakásom, ruhám, élelmem és sajnálom őket, semmit nem jelent. Nekik sem, nekem sem, mert még csak megnyugodni sem tudtam, hogy odaadtam az aprómat. Nem érzem magam jobban tőle. Eszembe jut John Lennon: Imagine című dala, innen egyenes a gondolattársítás: örök ez a probléma, mindig volt, de... mindig is kell legyen?!
5162
feketenedr - 2018. február 13. 12:05:23

Kedves Margó!

A novelládban leírt történet egyre gyakoribb az utcákon. Sajnos az apró nem igazán segít, de mégis...Ami nagyon érezhető az írásodból a mások közömbössége és gúnyos reakciója. Bizony,Heart nagyon megváltozott a világ és egyes emberek hozzáállása. Igen lehetőségek kellenének, de megannyi korlát, szabály akadályozza azok érvényesülését. Gratulálok a novelládhoz, mély és szép gondolataidhoz.

Szeretettel:MargóHeart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.