Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

csomor henriett: Tortúrám küzdelmei...
Frissen él bennem a történet, gondoltam leírom, az írás, gyakorlás szempontjából is hasznosnak bizonyul. Lehet, hogy többek számára unalmasnak tűnik majd a tortúrám olvasása, tőlük elnézést is kérek.
Immár nyolcadik éve tolókocsiba kényszerülve élek, nem olyan szörnyű, csak a szokás hatalma néha még megdolgoztatja lelkem.
Elektromos kerekesszéket használok, mert a mechanikushoz nincs türelmem, s a kezem se jó. Gyermekként valamelyest megtanultam az önállóságot, s a mai napig tombol bennem.
A szabályzat szerint, nyolc évre rá lehet íratni új elektromos utcai kocsit, a régi szobai volt. Örültem is neki, de örömöm hamar alábbhagyott, amint megkaptam. A sérült személynek nincs lehetősége kipróbálni az új eszközt. Látatlanul egy új kocsinak a tulajdonosa lettem, amit a szakorvos írt fel a kórképem alapján.
Már a kiszállításkor jelezte anya, hogy túl magas ez, nem lesz jó nekem. Azt a választ kapta rá, hogy a kocsi ülés magassága, s a lábtartó, nem állítható.
Munkából hazaérve egyből kipróbáltam, bár nem volt túl bizalomgerjesztő, azért pár napig elkínlódtam vele. A lábtartóra kötött anya egy cipőfűzőt, hogy könnyebben fel tudjam emelni a lábtartót, humorosan csak sorompónak neveztem. Bátorságomnak köszönhetően elmentem próbaútra a faluba, feldőlni hálistennek nem sikerült vele. Azonban éreztem, hogy kiszolgáltatottabb vagyok benne, s nagyon visszavetette mozgásállapotomat. Tehetetlenségemben nagyon ideges lettem, és végtagjaim görcsössé, s fájdalmassá váltak. Egyszerűen nem bírom magam ilyenkor elviselni, ami eddig rutin volt, kemény feladattá vált, mint például a kapunyitás. Még a kutyámat is fenyítettem szóval, pedig nem szoktam. Mindig ugat, de mikor szükségem lenne a segítségre, csendben szemlélődik.
Betelt a pohár a buszos kísérletezésemnél, úgy éreztem csődöt mondtam, mert a buszban is megemelkedett a kocsim első két kereke. Oda lett a biztonság érzetem, szinte rettegtem. Sarokba állítottam a járgányt, használhatatlan számomra, nem engedhetem magamnak, hogy jobban tönkre menjen a mozgásállapotom. Továbbra is használom a kis csotrogányt, igaz annak is van baja, de ezerszer jobb, mint az új. A régire már lejárt a támogatásom, tehát azt csak készpénzért tudom javíttatni, ebben sincs szerencsém. A kérdés gyakran felvetődött, mi lesz, bírja-e ezt a pénztárcánk. Anya hiába telefonált az illetékesnek, letolást kapott, minthogy segítséget. Idegörlő volt ez a pár hét, eljutottam addig a pontig, amikor kibuktam. S ráéreztem a legnagyobb szörnyűségre, ami még megtörténhet velem az életben: idővel a bal lábam csípője is tönkremegy, s újra megműtenek, akkor majd öregedő édesanyám hogy emel be a magas kocsiba, és csak úgy lógnak majd fájós lábaim a levegőben?
Na nem, cselekednem kell, de nagyon gyorsan, addig ütöm a vasat, amíg forró. A végén elesek a kétévenkénti akkumulátor cserétől és a javítástól. Kilencvennyolc hónapig hogy oldom meg, ha elromlik a kis csotrogány?
Következő héten, kis csontrogánnyal mentem dolgozni. Szerencsémre a buszon találkoztam egy régi kundoktor ismerősömmel.
Ránéz a kis csotrogányra.
- Heni nem kapsz még új kocsit, ez már nagyon le van amortizálódva?
- Otthon van az új kocsim nem tudom használni.- válaszoltam.
- Írj nekik Heni, hogy nyoma legyen! - bíztatott, - ne hagyjd annyiban.
Aznap még megfogalmaztam a levelet.
"Tisztelt Cím! Csomor Henriett - születésem óta mozgássérült - vagyok. Egy csípőműtét következtében tolókocsiba kerültem. Az új kerekesszék magas ülése miatt nem érzem biztonságban magam, fájnak a lábaim, mivel nem érnek le a lábtartóra. A műtött lábam négy centivel rövidebb, s nagyon húzódik emiatt, napi tizenhat órát ülök a kocsiban, s busszal közlekedem a munkahelyemre. Nagyon visszavetette mindennapi életemet a kényelmetlen kocsi.
Kérem, hogy segítsenek megoldást találni a kérésemre.
Tisztelettel:
Csomor Henriett"
Mindig édesanyám telefonszámát adom meg, mert az emberek különbözőek, és nem lehet tudni szociálisan érzékenyek-e. Értik-e a beszédemet, vagy nem.
Következő hét hétfőjén megjött a várva várt telefonhívás. Édesanyám, soha jobban nem örült még, hallottam a hangján. Problémámra van megoldás, közölte az igazgató.
Szememben felcsillant a remény, egy csütörtök délelőtt megérkezett a szerelő. Szétszedte a járgányt, ülésébe néhány kisebb rugót szerelt, a tálca lábtartó helyett osztott lábtartókat tett. Kényelmessé varázsolta járgányom, köszönet érte.
A buszozás sofőr függő, mert itt a falumban nagyon rendesek, ugyanis nem egyenletes a járda, hiába engedik le a rámpát, egy kicsit hátúlról meg kell lökni a kocsim, s mégse kiabálnak, hanem kedvesen teszik.
Ellenben a városi buszokon Pécsen, ha lemegyek a munkahelyemre, a mezőgazdasági boltnál szoktam felszállni a buszra. Pont kifogtam a legellenségesebb sofőrt, akiről lerí, minek vagy itt sérült, a hátam közepére se kellesz. Pedig egyszer megleckéztettem, mert megalázó módon viselkedett velem.
Szépen megkértem, hogy lökjön meg egy kicsit, mert láttam, hogy a buszt nem döntötte meg, s így nem tudtam felmenni, megakadt a gödörben a kocsim. Ismét beszólt: - Nem azért vagyok itt, hogy magát tologassam! - mordult rám. Elfutott a méreg, de nem szóltam, mert jött a következő beszólás, egy öreg elkezdte: - Ezek a mai akkumulátorok. Helyemre siettem és elgondolkodtam, fordított esetben vajon mit tennének, ha kocsiba ülnének?

2018. Február 11.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.