Kacsó Krisztina: Nincstelen utópia (2018. április)
Az emberek lassan gyülekezni kezdtek az épület előtt. Némán, szótlanul várakoztak a kapualjban, bebocsátásra várva. Imre is megérkezett. Hosszú, bozontos haja lófarokba kötve, kezében egy régi, szebb napokat látott nylontáska. Fogatlan mosollyal üdvözölte sorstársait, de szemében szomorúság bujkált. A letargia szinte mindenki vállán helyet kért, talán ezért is volt szinte mindenkinek görnyedt a testtartása. Imre senkihez sem szólt, csak bánatosan, lélektelen arckifejezéssel, a mellette elhaladó piros ruhás nőre sandított. Majd hirtelen elkapta róla a tekintetét, és valamit motyogott, mintha csak saját magát dorgálta volna meg a vágyakozó pillantásáért. A valóságtól kijózanodva, a kaput kezdte el bámulni, amely pillanatokon belül szélesre is tárult. A viseltes ruhákban ácsorgók erőtlenül, lassan kezdtek el betódulni a valaha jobb napokat látott bejárón.
Nem volt tülekedés, senki nem lökdöste a másikat, mindenki türelmesen kivárta a sorát. A hatalmas ebédlőben mindenkinek megvolt a maga helye. A síri csendet szinte egy szemvillanás alatt szétszabdalta a székek éles nyikorgása, amellyel a rájuk nehezedő súlyokra válaszoltak. Az ebédre betérők magukon hagyták kabátjukat, annak ellenére, hogy az étkező radiátorai ontották magukból a meleget.
Az ebéd még a konyhában gőzölgött, fejedelmi illata jellegzetes, korgó hangokat csalt elő az emberek gyomrából, de ettől senki nem jött zavarba. Az utcán élők megszokták, hogy az életük szinte nyitott könyv mások számára, így nem is tettek semmit, hogy éhségüket leplezzék, hogy éhező hasukat lecsendesítsék.
Imre komótosan, mintha csak az élete múlna rajta, fejéről lehúzta kötött, viseletes sapkáját, majd egyik kezével a falhoz tapasztotta, hogy a fejét nekitámaszthassa. A benti meleg ólomsúlyt szórt pilláira, de röpke sziesztáját hamarosan a szakács harsány, de kedves, kurjongató hangja szelte ketté. A nagydarab, húsos férfi ebédre hívta a megfáradt és a hidegtől átfagyott utcán élőket.
Az ételt mindenki jóízűen fogyasztotta, de közben nem diskuráltak és nem nevetgéltek. A tekintetüket mindvégig az ételre szegezték, a némaságot csak egy-egy kanálcsörrenés szakította félbe. Az ebédet követően, egyetlen morzsát sem lehetett az asztalon találni. Mintha csak láthatatlan madárszolgák csipegették volna fel azokat.
A tél még korántsem ért véget. A csípős, fagyos szél nászi táncot lejtett, a hópihék néma koppanással hulltak a fagyos ablaküvegre, hogy aztán megadva magukat, végig csusszanjanak azon, amelyen emberi szem egyre nehezebben volt képes kilátni. A bent üldögélők nem is vágytak ki a zord valóságba, a sivár, csupasz életükbe, hiszen hamarosan mindenki a benti álmát dédelgette, amelyet valahányan a saját szájíze szerint formáltak, újra írhattak, és újra is játszhattak.
Imre a ruhája ujjába törölte zsírtól fénylő száját, majd keze a szatyra után markolászott. Az hangos koppanással talált helyet magának a padlón, majd a táskáját a kabátja is követte, mintha mindkettő életre kelve, a maguk kis önző játékát játszották volna. A férfi nem volt bosszús, lassan a cókmókjai után nyúlt, majd mindkettőt a mellette lévő üres széken rendezte el. Helyet foglalt a másik széken, sietve végignézett a megtört, valaha boldogabb napokat látott embereken, aztán a fejével ismét nekitámaszkodott a langyos falnak, de a délutáni szunyókálásban a sapkája ezúttal nem kapott szerepet.
A teremben egy pisszenést sem lehetett hallani. Mintha egy soha le nem írt szerződést tartottak volna be, melynek fő záradéka arra vonatkozott, hogy a hasonló sorssal megáldottak soha, semmilyen körülmények között nem zavarják meg egymás békés perceit.
Imre szemhéja már lecsukódott, többé nem foglalkozott a körülötte lévő világgal. Mellkasa hamarosan a plafon irányába magasodott, hogy aztán sebesen alázuhanjon. Az egyik keze lazán kinyújtva a combján nyugodott, a másikkal a zsebében matatott, mintha csak az álmok között válogatna. A keze egy pillanatra megállt, abban bízva, hogy rátalált a káprázatra, majd kissé csalódottan, ismét a jókora zsebben markolászott.
Harminc perc elteltével, az ebédlőben egy halk zörej sem hallatszott, csak a hajléktalanok halk szuszogásának ritmusa adott a csendnek egy színes keretet. Minden megfáradt arcon béke honolt. Nem csoda, hiszen a körülöttük lévő sivár világ a semmibe süllyedt. Az álom valósággá sarjadt, az utcán csavargó lényük a homályba veszett, a lekicsinylően mustráló emberek barátokká formálódtak. A zord, kanyargós utcák többé már nem a hajlékukat jelentették, hanem egy olyan világmindenségbe vezettek, ahol mindenkinek van otthona, családja és olyan élete, amelyet valóban élni szeretne.

5932
KRISZTinA - 2018. április 26. 13:07:17

Kedves Margó!

Örültem kedves soraidnak! Smile

Üdvözlettel: Krisztina

5162
feketenedr - 2018. április 26. 09:42:54

Kedves Krisztina!
A hajléktanok sivár éltének egy mozzanatát olvashattam írásodban. Finoman és érzékletesen írtad le az ebédelés és az azt követő pihenő hangulatát. Tetszett az írásod, gratulálok.
SzeretettelHeart Margó

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.