Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

csomor henriett: Icipici gomb csodákra képes
Ha babonás lennék, merném mondani, hogy azért történt mindez velem, mert április tizenharmadika, s ráadásul péntek volt. Mivel nem vagyok babonás, s a fekete macska hiedelme sem érdekel, hogy jobbra vagy balra megy az úton, ezért a véletlennek tudtam be, aznapi dolgomat.
Pénteken én már kellemes hétvégémet töltöm otthon, azért mert az utolsó hétköznap túl zűrös a Volánnál. Esetek kilencven százalékában az odaadó sofőrömet mindig elküldik Paksra, normál esetben ez egy egészséges utasnak semmit nem jelent.
Azonban én mozgássérült vagyok, sajnos csak elektromos tolókocsival tudok közlekedni. Alacsonypadlós buszokkal akkor könnyű sérültnek buszozni, ha a sofőr is együttműködő. Ezalatt azt értem, hogy egy gombnyomással eldönti a buszt mielőtt kiszáll, s lenyitja a rámpát, így nekem is, neki is zökkenőmentes a felszállás. Az én sofőrjeim mindig így csinálják, sosincs semmi baj. Kissé nehezen beszélek, ennek ellenére ők megértenek, sőt még beszélgetnek is velem.
Nem úgy, mint mások, akik képtelenek megérteni, s kabaréba illő, ahogy gagyognának, mutogatnak, vagy épp falnak néznek. Na ilyenkor ki tudnék szaladni a világból, itt hagynék minden csapot papot. Idiótának tekintenek, vagy egy érzéketlen fatuskónak, csak azt nem tudják, hogy én mit gondolok róluk. Ha nagyzolni szeretnék, de nem akarok, azt kiabálnám nekik: majd nézd meg az elektronikus könyvtárban az írásaimat és akkor hozz véleményt.
Néha egy telefonhívás mindent megváltoztat, hazafelé ismeretlen lesz a sofőr. Nem szerettem a változásokat, csak annak örültem, hogy valahogy hazajutok.
Nem is gondoltam semmi rosszra, beértem a városba. Hideg is volt és a szél is fújt, kedvetlenül bementem az Árkádba. Megálltam egy üzlet sarkában, ahol nem vagyok útjába senkinek. Csak úgy hömpölyög le a nép a mozgólépcsőről. Néha kellemetlenül bámulnak, idétlenül röhögnek rajtam.
Négy év körüli kislány, az anyjával elhalad mellettem. Egy percre megdermed a kislány előttem, anya mi ez, mutat rám kérdőn. Felesleges lenne megszólalnom. Gyere már mordul rá az anya, s ne nézd ezt a bácsit. Mindig férfinak tekintenek, mert rajtam van egy drapp hímzett siltes sapka. Addig az anyja nem jut el, hogy farmer szoknya van rajtam, s nő vagyok. Azt is hiheti, hogy ebben az állapotban tökmindegy, hogy nő vagyok-e vagy férfi. Bocsánat, egy kissé drasztikus voltam. Sajnos ilyen a mai világ, s legszomorúbb tény, hogy sérültként mind egyedül vagyunk.
Egy óra húsz perckor elindulok a buszvégállomásra, a diákok nagy része rihegve-röhögve csörtet be az Árkádba. Egyiküknek eszébe jut megfogni az ajtót, hogy ki tudjak menni. Megköszönöm neki, s kitőr a röhögés hangom hallatán, elkezd utánozni, hogy beszélsz, kiabál utánam. Kapd be, gondolom magamban, tajtékzok a dühtől, de nem merek szólni. Hátha megvernek, vagy kiborítanak a tolókocsimból ezek a mai fiatalok.
Zebrán igyekszek átkelni, hogy arcomba spontán ne a büdös bagó füstöt fújják. Néha úgy érzem direkt csinálják, csak fújják a másik képébe.
Máskor mindig előbb beszállok a buszba, de most nem sikerült, két perc múlva indul és még kint vagyok. Előre mennék de Pince szomszédunk azt mondja, Heni állj be a helyedre, majd én szólok neki, hogy engedjen fel. Természetesen a buszt nem dönti el, lenyitja a rámpát, így nagyon meredek, nem tudok felmenni, előre látom. Legyen szíves eldönteni a buszt, kérem, de a beszéddel ennél az úrnál, s szomszédunknál süket fülekre találtam. Olyan volt, mintha a két férfi meg se hallotta volna, hogy szólok. Megpróbáltam feljutni a meredek rámpán, de nem ment, ezért ketten toltak fel. Nagyon megalázó volt a helyzet, és szégyelltem magam. A java még csak most kezdődik, a speciális buszban, ahova a mozgássérült kényelmesen beállhat, s kapaszkodhatna, ott tárolja a felmosóvödröt, s a felmosófát. Valahogy mégis be kellene állnom, hogy ne akadályozzam a többi embert a mozgásban. Nagyon óvatosan elkezdtem beállni, már nem is fogtam a joystickomat, mégis a bal első kis kerekem nekiment a zöld felmosóvödrének és összetört. Lelkismeretfurdalásom lett, mivel eléggé érzékeny lelkületű vagyok, de nem szóltam neki, mert úgyse értett volna meg.
Otthon, mikor már lehiggadtam, elkezdtem gondolkodni. Nagyon szomorú a tény, néhány sofőr képtelen használni a speciális buszt, így megnehezítik a mozgássérültek közlekedését. Lehet, hogy egyszer egy mozgássérült belebotlik egy hasonló helyzetbe, mint én. Többé nem ül buszra, mert elmegy a kedve az utazás nehézségeitől.
Bizzarnak tűnik, s tudom óckodnak ellenne, hiszen nem könnyű egy egészséges számára a sérült látványa. Még nehezebb lehet pár percre beülni elektromos kerekesszékbe, kipróbálni az elektromos kerekesszékes felszállást. Kétféle módon, amikor egy gombnyomással nem döntik el a buszt, sokkal nehezebb felszállni egy sérültnek még akkor is, ha elektromosszékét sebességbe teszi. Akkumulátorát csak nyekteti, akkor se fog felmenni egyedül, csak ha a sofőr megtolja az elektromos széket, hogy lendületet kapjon. Önhibájukon kívül nehézséget okozhatunk a sofőrnek. Egyszerűbb a felszállás, ha eldöntik a buszt, a sérült fel tud szállni egyedül. Azaz icipici gomb csodákra képes, s hidd el, az a sérült, aki zökkenőmentesen utazott veled, az nagyon hálás neked.
2018. Április. 16
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.