Kacsó Krisztina: Pünkösdi álom (2018. június)
Megérkeztél. Pünkösd napja volt. Ekkor jártál utoljára nálam, ekkor mondtad azt, hogy most már gyakrabban látogatsz. Éppen a kertben voltam. A nap szelíd sugara lágyan cirógatta a hátamat, miközben a virágágyások között görnyedtem. A verejtékcseppek kacagva csúsztak végig a gerincemen, hogy engem is mosolyra fakasszanak. Akkor még nem is sejtettem, hogy utoljára fogok a jelenlétedben nevetni.
Leültünk a lugas hűvösébe a kopottas, valaha szebb napokat látott padra. Kávéval kínáltalak, de inkább a hűs, citromfüves limonádéból kértél. Úgy ültünk az udvar legárnyékosabb zugában, mint két vándormadár, akik a hosszú út során minden erejüket elvesztették. Ittam minden szavad, a meséid, a mondanivalód mindig a lelkemig hatoltak.
Később a csend úgy terített be bennünket, mint hólepel a téli tájat, de mi nem bántuk. Szavak nélkül is érettük mit akar a másik, és a szótlanság sem húzott soha falat közénk. Majd egy tenyéri, barna pöttyös pillangó repült a válladra. Ajkunk ismét mosolyra húzódott, majd kacagásban törtünk ki, mint két kisgyerek, akik rossz fát tettek a tűzre. Mi tudtuk, hogy mi az, amin nevetünk. A lepkén, amit én mindig pillentyűnek hívtam kiskoromban. Kacagásunkra a pillangó kecsesen kitárta a szárnyát. Tétovázott, de az is lehet, hogy csak bennünket hallgatott. Szárnyával szelíden, mégis erőteljesen a levegőbe csapott, hogy aztán egy pillanat alatt tűnjön el a messzeségben.
Pünkösd óta várom, hogy újra meglátogass, de tudom, hogy ez lehetetlen. Te már máshol nevetsz, máshol vagy boldog és ezt olyan nagyon nehezen emésztem. Messzi útra indultál, ahová nem mehettem veled.
Eltelt egy év. Pünkösd van és én csak arra tudok gondolni, hogy egy évvel ezelőtt milyen boldog voltam. Emlékszem a nevetésedre, a mély hangodra, minden mondatodra. Az elnyűtt kerti padra pillantok, de te nem vagy ott. Te már sehol sem vagy. Az álmaiban is csak ritkán bukkansz fel.
Pünkösd éjjele van. Nem tudom, hol vagyok. Álmodom. Nem emlékszem semmire, csak arra, ahogy a viharvert lócán ülsz, és pajkosan rám vigyorogsz. Én is mosolygok, de ahogy meglátom, hogy távolodsz, kinyitom a szemem és csalódottan veszem tudomásul, hogy az egész csak egy fantazmagória volt. Sós könnyek áztatják az arcom, mert nem vagy itt velem, nem mesélsz többé nekem, nem fogod a kezem.
Már nem akarok visszaaludni. Nyitott szemmel bámulom az ablakon keresztül a felkelő Napot. A csillámló, sugárnyalábok között egy barna pöttyös valamit látok. Óvatosan félrehúzom a függönyt, majd ezt suttogom: ¬- Apu, itt a pillentyűnk!
Azóta, ha meglátok egy lepkét, mindig rád emlékezem. És arra gondolok, hogy Pünkösdkor milyen jót kacagtunk mindenen. De te már a mennybéli pillangókat kergeted boldogan és nem fáj semmi sem. Legalábbis, nagyon remélem!
5932
KRISZTinA - 2018. június 16. 18:04:02

Köszönöm a hozzászólást! Én örökké szeretnék emlékezni! Heart

5162
feketenedr - 2018. június 13. 06:39:58

Nagyon szép emlékezés az elvesztett szülőről. Bizony csak az emlékeink hozhatják meg a lelkünk békéjét. Addig él velünk, amíg emlékezünk.

Szeretettel üdvözöllek kedves Krisztina.
Margó

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.