Kitti: Aki átment a szivárvány alatt
Alig voltam tíz éves, amikor olvastam egy afrikai történetet a csodálatosan szép, gyönyörű lányról. Oaráról. Messzi falvakból jártak csodájára és szinte szentként tisztelték a szépsége miatt. Udvarolni se mertek neki, mert szépsége több volt annál, hogy közelébe mertek volna merészkedni a férfiak.
Leborultak előtte, kezét se merték érinteni, csupán lába nyomát csókolták a porban. Virágokat és ajándékokat hordtak Oara ajtaja elé. A lány sokáig örült ennek, ám hamarosan nagyon szomorú lett. Hogyan lesz majd így családja? Örökre magára marad? - Töprengett.
Nagy sokára valahogy, mégiscsak férjhez ment. Férje idős volt, szinte öreg. Csak ő mert udvarolni a lánynak, akit mindenki szentként tisztelt a szépsége miatt. Nagy megbecsüléssel tekintett rá és szinte imádattal vette körül Oarát. Pár év múlva gyermekük született. Az apa boldogsága határtalanná nőtt. Mindent megadott gyönyörű feleségének és pici fiának. Ám egy váratlan napon, a gondoskodó öreg férj meghalt. Nem volt senki, aki tovább gondoskodott volna róla és a gyermekéről, így visszaköltözött vén szülei házába. A lány szépsége ettől fogva hervadni kezdett. Oly annyira, hogy már őt magát szörnyen zavarta. Hiszen egész életében szép volt, mégpedig a legszebb és csodálóinak se szeri, se száma nem akadt. Az évek is elszálltak fölötte. Kicsi fia esténként ráncos kezét cirógatta és barázdáktól ékes arcát csókolta.
Állt egy tó a falu mellet, amelyről azt tartották, hogy ha valaki mindennel leszámol és az életénél is jobban szeretne valamit, akkor az a valami teljesedik, ha belemerül ebbe a tóba. De csak esőben, nagy vihar alatt. Ha viszont nem teljes akarattal, igaz, őszinte vággyal merül el a vízben, akkor meghal. Kívánni csak tiszta lélekkel lehet a tótól.
Mikor már végképp úgy érezte ez a szerencsétlen sorsú özvegy a kisfia és szülei mellett, hogy a szépsége nélkül már nem is tud élni, elment ehhez a tóhoz...

Elment szegény, megfonnyadt bőrrel és őszülő hajával a tópartra és gondolkodott, mert a tó megöli azt, aki nem őszinte vággyal mártózik meg benne. Sok emberrel történt már ez meg a falujából, jól tudta tehát mire vállalkozik. Gondolt kicsi fiacskájára, mennyire örül majd, hogy édesanyja milyen csodálatos, és az emberekre, akik hódolatukkal fogják majd őt újra övezni. Pár nap eltelt azzal, hogy töprengve ült a parton, mire végre egy óriási vihar neszére kapta fel a fejét otthon. Nagy sebesen kirohant az ajtón és csak futott, rohant a tó felé. Gondolkodás nélkül belegázolt a vízbe és elmerült a feje búbjáig. Gondolataiban a fiatalság és szépség vágyával, érezte, ahogy a tó lehúzza őt a fenékig, megpörgeti, majd kiveti magából, mint egy vízből repülő delfint.
Mikor felmerült, nem látott változást magán. De örült, hogy él és a víz nem ölte meg őt. Gyorsan magára kapkodta a ruháit és rohant haza kicsi fiához, hiszen idő közben beesteledett. Öreg szülei már nem képesek a kicsit elrendezni este. Ahogy benyitott az ajtón, csodálkozó szempárok fordultak felé és kérdezték
- Kit keres?

Először nem is értette. De mikor támadólag közelített felé az édesapja, a jó öreg, akkor megszólalt. - Én vagyok. Hát nem ismertek meg? Mi van veletek? Csavarjátok erősebbre a lámpát.
A hangja ugyanaz maradt. Szülei csodálkozva bár, de lassan-lassan hinni kezdtek neki. De a kisfia csak egyre sírt.
Sírt vigasztalhatatlanul, mint a záporeső, mert elveszett az ő édesanyja és valaki más jött be helyette az ajtón.
- Az én anyukámnak csodaszép ráncok voltak az arcán és a kezén. A lábán pedig nagy bütykök voltak. Te nem vagy az én anyukám! Menj innen! - kiabált sírva a gyermek.
Nem is engedte, hogy Oara a közelébe menjen. Annyira sírt és zokogott egyedül, magára hagyottan, hogy nagyanyja vette az ágyába, majd ott, álomba sírta magát. És ez ment napokon át. Majd heteken át, és lassan hónapokra duzzadt az eltelt idő. A gyermek gyászolt, sírt, az anyját kereste. A szépséges fiatal nőben nem akarta felismerni az édesanyját.

Az újra gyönyörűvé vált Oara nem érezte azt a boldogságot, ami az előtt érte, amikor ment az utcákon. Pedig most is megcsodálták őt az emberek és most is hódolatuk ezer jelével kényeztették. Jelentkező is akadt, aki ajánlkozott, hogy segít felnevelni kicsi árva fiacskáját is, ha megengedi. Már úgy tűnt, minden rendben lehet.
Ám a gyermek fogyni kezdett. S nem volt étvágya, nem ment játszani sem. A sírás minden este elővette, mert bár anyja hangja a régi volt, ráncos kedves bőre és őszülő haja nem volt sehol. A lábán lévő kedvenc kis bütyke, amin annyit pihentette a szemét...nyoma sem volt. Nem engedte, hogy Oara megérintse őt.
Nem lehetett így boldog, hogy nem ölelhette magához egy szem kicsi fiát. Hogy nem foghatta meg a kezét és este nem mesélhetett neki a régi szép időkről sem. Elszomorodott. Boldogtalansága túlnőtt az örömén, amit fiatal szépsége okozott.
Kiment a tópartra és leült. Vajon mit szól a tó, hogy ő most újra itt van? Egy életre szóló vággyal és elhatározással jött ide. De nem gondolt arra, hogy nem csak az ő vágyai azok, amik az életét meghatározhatják. Üldögélt egy, majd két napot. A harmadik napon levette ruháit és a tó mellett megcsodálta tökéletes idomait, hosszú hullámos fekete haját, s a víz színéről is visszacsillanó ragyogó szemét. Szomorú volt, de nem félt. Hirtelen hatalmas vihar kerekedett.
- Tó! Te hatalmas mindentudó! Ölj meg, vagy add vissza a fiamnak az anyját!
És belelépett a tóba. Elmerült a feje búbjáig és sokáig úgy maradt. Aztán, hirtelen, zsupsz!
Szinte kiköpték a hullámok magukból, mintha mondanák, menj te innen, te csélcsap! Te megátalkodott.
Felzúgott a szél, záporozni kezdett az eső. Alig bírta magára kapkodni ázott rongyait. Szaladt, szembe a szivárvánnyal, aminek fénye mutatta az utat. Úgy rohant, ahogy csak bírt, s észre se vette, hogy a szivárvány már a háta mögött van.
Az udvarukon járt, mikor kicsapódott házuk ajtaja és kisfia szaladt elé: Anya, édes anyukám!Tudtam, hogy visszajösz hozzám! S nyakába készült ugrani boldog örömmel. Nagyon vártalak! Édesanyácskám! Anyuka!
És Oarának ragyogott a mélytüzű szeme, lobogtak ősz szálai, mosolygott, kitárta öreg karjait, hogy szaladó kisfiát végre magához ölelhesse. S lábát újra nyomták a bütykök, amiket már szinte elfeledett.
5940
silberin - 2018. szeptember 22. 17:25:07

Szép. Kár, hogy csak mese.Rose

5396
Kitti - 2018. szeptember 22. 09:42:12

Köszönöm szépen az olvasást és az érdemi hozzászólásokat! RoseRoseRoseRoseRoseRoseRoseRose

5081
Alexandra - 2018. szeptember 21. 09:07:06

RoseRoseRose

5567
Mirage - 2018. szeptember 21. 00:51:27

Kedves Kitti !

Szép a mese,gratulálok.Hol van ez a tó ? Smile)

Szeretettel Tibor

3933
vadvirag47 - 2018. szeptember 19. 15:09:34

Drága Kitti!
Csodálatos mesét írtál - belecsempészve az élet nagy tanulságát: A külsőnél sokkal fontosabb az ember, ami a szívben és lélekben lakozik. Ami, még fontos, hogy saját vágyunk teljesülése, csak akkor okoz örömöt, ha mások igényeivel, elképzeléseivel is találkozik, hisz társaslények vagyunk. Tetszéssel olvastam - mindenki számára tanulsággal szolgáló - soraidat. Ölellek. Rózsa

2678
Emperor - 2018. szeptember 19. 10:37:51

A hiúság bizony nem tartozik az erények közé. Van, aki drágán megfizet azért, hogy ezt megtanulja, ahogyan Oara is.
Tetszett a meséd, Kitti. A mese minden elemét tartalmazza, a legfontosabb mégis, a tanulsága.

Szeretettel,
Ida

277
farkas viola - 2018. szeptember 19. 00:13:37

Drága Kitti!
Szép mese. Nagy érdeklődéssel olvastam.
Szeretettel: Viola RoseIn LoveRose

4302
Fedak Anita - 2018. szeptember 18. 19:41:46

Drága Kitti!
Na ezt ma este elolvastam az unokámnak, aki belefúrta orrocskáját közben a macijába és úgy hallgatta. Szeretem ezt a mesédetHeart
Baráti öleléssel: Anita

5320
musaum - 2018. szeptember 18. 03:14:19

"De nem gondolt arra, hogy nem csak az ő vágyai azok, amik az életét meghatározhatják."

Neonnal írni minden toronyra!


Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.