Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Müller Márta: Egy esős nap története: Hatodik történet (2018. október)
Kora reggel, mikor futni indultam, bosszankodva léptem ki a házunk kapuján. Szakadt az eső, olyannyira, hogy egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kihagyom a futást. De tele voltam az utóbbi napokból megoldatlan, végiggondolásra váró problémákkal, és a futás gyakran segített abban, hogy nyugodtan mérlegeljek. Így felvettem a vízhatlannak hirdetett és eddig már több próbát kiállt esőköpenyemet, és elindultam.
Az élettársam két napja elköltözött, pontosabban visszaköltözött a saját lakásába. Nem beszéltünk semmit, csak egy üzenetet találtam tőle, mikor tegnapelőtt este a munkából meglehetősen későn hazamentem. Mi lesz, fogjuk még folytatni? Vagy van valakije? Ezek voltak a kérdések bennem, de a válaszokról fogalmam sem volt. Tény, hogy túl sokat dolgoztam az utóbbi hónapokban és kevesebb időt tudtunk együtt tölteni, mint szerettem volna, de azt nem vettem észre, hogy ennyire megviseli. Valójában magam sem tudtam, mit akarok. Meg akarom menteni ezt a kapcsolatot?
A parkban, ahol a futásnál szokott útvonalam vezetett keresztül, máskor, naposabb időben több hajléktalant látni. Most, ebben a szakadó esőben mindössze egy szerencsétlen öreget láttam ott gubbasztani egy fatető alatt egy padon. Az eső reménytelenül esett, egyre nagyobbak lettek a pocsolyák és ha nem vigyáztam, még a sarat is felfröcsköltem. A parkból kiérve a közeli élelmiszerbolt előtt megálltam. A futáshoz nem szoktam magammal vinni pénzt, most se volt nálam, csak egy kevés apró. Bementem a boltba, vettem egy kis doboz tejet, meg annyi zsömlét, amennyi az apróból kitelt. Visszaszaladtam a parkba, odatettem az öreg mellé a tejet meg egy híján az összes zsemlét, aztán már mentem is. Nem folytattam a futást, hazamentem, lezuhanyoztam és mentem dolgozni.
Nehéz nap állt előttem, két nem könnyű döntéssel. Az egyik egy délelőtti tárgyalás volt, ahol egy konkurrens cég hasonló témán dolgozó emberei jöttek hozzánk azt felmérni, hogy tudnánk-e együttműködni. Nekem, mint a projekt vezetőjének, nagyon óvatosnak kellett lennem, ne mondjak se túl sokat, se túl keveset.
Aztán a délután még nehezebbnek ígérkezett, legalábbis a lelkemnek. Előző nap késő délután egy kellemetlen beszélgetésem volt az igazgatónkkal. Azt mondta, hogy bármennyire is meg van elégedve a projektünkkel, a konszern vezetése által előírt nagy létszámleépítésben minket sem kímélhet. Egy embert el kell küldenem, én választhatom ki, hogy kit, de valakinek mennie kell.
Kit küldjek el? Korántsem volt könnyű kérdés. Joli van a legkevésbé otthon a csoportunk aktuális témáiban, mert csak két hete jött vissza, mikor a második gyereke is elkezdte az óvodát. Géza az, aki a legjobban berzenkedik, ha valamilyen új technológiát meg kell tanulnia és ha tanfolyamra küldöm, úgy érzi mindig, hogy az ő sok évtizedes tapasztalata értékesebb annál. Hiába, elmúlt már 55 éves, kicsit kilóg a korával a csoportunkból, de többször előfordult már, hogy a tapasztalataiból fakadt meglátásai tényleg hasznosak voltak. Se Jolinak, se Gézának nem lenne könnyű új munkahelyet találni, pedig jó munkaerők. Talán a fiatalokból küldjek el valakit? De hiszen éppen rájuk építettem a terveimet, a most megvalósulni készülő hosszú távú terveimet! Amit eddig csináltak, az egy kis tanulás volt, egy kis bizonyítás, de az igazán nagy feladatunk most kezdődik!
Ahogy beértem, az íróasztalomon néhány post-it sárgacédula várt, a számítógépben pedig néhány olvasatlan email. Küldtem egy körlevelet emailben a csoportban mindenkinek arról, hogy délután soron kívüli projekt megbeszélést tartunk, mindenki vegye fel a naptárába. Azonkívül Zolinak válaszoltam külön is, hogy rendben van; ő azt kérte, hogy ebédeljünk együtt, mert valami mondandója van.
Mielőtt a tárgyalásra indultam volna egy pillanatra kinéztem az ablakon, odakint még mindig reménytelenül esett. Szakadt. Miért hat az eső még idebent is olyan lehangolóan rám? Ezen töprengtem volna el, ha lett volna rá időm, de össze kellett szednem magam: a kezdődő tárgyaláson az igazgatók mellett én voltam a mi részünkről a témához értő szakember.
Nemcsak az eső miatt, de a hangulatom később sem javult. Az egész tárgyalás alatt úgy éreztem, mintha a háttérben lenne sok minden, amiről én nem tudok. Lehet, hogy a cégünk rosszabb helyzetben van, mint amit egyébként az elbocsátásokból amúgy is sejthetünk? Lehet, hogy fel akarnak vásárolni minket? Vagy az is lehet, hogy nem kellene nekik az egész cég, csak ki akarnak mazsolázni minket és az én projektem az egyik mazsola? Két óvatos birkózóra emlékeztettek az igazgatók, ahogy beszéltek. Mintha csak tapogatták volna egymást, várva, hogy rálelnek a megfelelő támadási felületre.
Kintről az eső kopogása hallatszott az ablakokon. Egy pár percre elkószáltak a gondolataim, valahová egy régi nyárba. Egy napfényes napon érkeztem akkor a tó melletti kis szállóba, s mivel nem volt kocsim, biciklin indultam a mintegy félórányi bicikliútra levő boltba, hogy bevásároljak. Fél órát lehettem akkor odabent, míg összeszedegettem, kiválogattam, amiket akartam, mire kiléptem a parkolóba, már szakadt az eső. Olyannyira, hogy a parkolóban már nem tócsák voltak, hanem egy egybefüggő kis folyam. Úristen, mit csináljak? Ronggyá ázom, míg biciklivel a szállóhoz érek, nem is beszélve a bevásárolt élelmiszerekről, amiket ugyanúgy nem tudtam semmivel letakarni, mint saját magamat. Az épület előtti párkány alatt többen szorongtunk olyanok, akik nem autóval jöttek bevásárolni. Mert az autósok természetesen vállalták a kis zuhét, amíg odafutottak a kocsijukhoz, majd a bepakolás idejére átparkolva a kis fedett részhez, hamar mehettek a dolgukra. Kis szöszke kislány álldogált mellettem a biciklijével meg némi csokival. Néhányszor egymásra mosolyogtunk, de mondani nem mondtunk semmit, mit is mondtunk volna? Azt, hogy esik az eső? Reménytelennek tűnt a helyzet. Az eső nem akart elállni, sőt, nem is csillapodott. Csak esett és esett.
Aztán mégis jött a megmentés. A lánykáért úgy látszik, hogy aggódtak odahaza, és a papája eindult a családi furgonnal megkeresni. Meg is örültek egymásnak nagyon. Mikor a gyerek biciklijét berakták hátul, egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem: Nem vinnének el engem is? A furgonba befért a biciklim is, meg mindaz, amit vásároltam. Elvittek.
Kávét és süteményeket hoztak a tárgyalásra be, egy pár perc szünetet tartottunk. Természetesen rögtön visszakapcsolódtam, mert kettesével kezdtünk beszélgetni, én éppen azzal, aki a másik cégnél hasonló témán dolgozott. Érdekes volt néhány dolog, amiket elmesélt, de nem tudtam szabadulni attól a rossz érzésemtől, hogy kikémlelni akarnak minket. Elcsábítani az egész projektünket hozzájuk? Miért zavart mindez, nem volt az ilyesmi igencsak gyakori jelenség? Én vagyok a régimódi?
Sokáig tartott az egész tárgyalás, és nem is fejeztünk be igazán semmit, csak elnapoltuk az egészet a következő hétre. A kantinunk zárási ideje már nem volt messze, ezért mobilon odaszóltam Zolinak, hogy találkozzunk ott, ha kibírta eddig és várt rám.
Az eső még mindig esett. Vajon mindig megjelenik egy megmentő, hogy megoldja a problémáimat, úgy, mint akkor nyáron?
Zolin úgy tűnt, hogy fontos neki, amit mondani szeretne és egyáltalán nem bánja, hogy a már majdnem üres ebédlőben beszélgetünk, ahol biztosan nem hall meg minket senki.
Azt szeretném elmondani, hogy nem akarlak megbántani, de elmegyek - vágott bele, mialatt én a levesemet kanalaztam. - Elmegyek a cégtől máshová.
Van valami ajánlatod? - kérdeztem és a fejemben a konkurrencia járt, az a pasas, akivel délelőtt beszélgettem.
Igen, külföldre - felelte Zoli, és ezzel mindjárt arra a fel nem tett kérdésemre is választ kaptam, hogy vajon azokhoz megy-e, akikkel tárgyalunk. Nem, nem azokhoz.
Nem kérdeztem semmit, gondoltam, ha akarja mondja magától is. Így is történt. Zoli úgy látszik, egy kis lelkiismeretfurdalást érzett, mert valami mentegetődzés félét éreztem ki a szavaiból. Pedig nem kellett volna. Biztosan mindenki hasonlóan választana az ő helyében.
Zoli nem az az aprócska, szöszke kislány, akire gondoltam, mikor az járt a fejemben, hogy vajon a mostani problémáimra jön-e megmentő, de mindenesetre egy problémát megoldott: nem kellett senkit nekem elküldenem, mégis kevesebben lettünk eggyel. Így a délutáni projekt megbeszélésen már nem is említettem, hogy reggel még azt hittem, valakit el kell küldenem. Bejelentettem Zoli távozását, és elkezdtük megbeszélni, hogy melyik feladatát ki veszi át.

Ugyan korábban értem haza, mint az előző napokban, de így is sötétedett már. Mikor szellőztetéshez kinyitottam az erkélyajtót, akkor vettem észre, hogy elállt az eső. Kiléptem az erkélyre. Szeptember végén jártunk, ami már ősz, de nem késő ősz. A fák nem hullatták még le a leveleiket, az egész napos eső után friss illata volt mindennek.
Ezt a friss illatot, ezt szeretem az esőben.
3920
lilapetunia - 2018. október 31. 22:18:48

Kedves Elizabet!
Nagyon szépen köszönöm a hozzászólásodat, örülök, hogy tetszett, csak megvártam a hónap végét a válasszal.
Szeretettel:
Márta

5843
Gant Elizabet - 2018. október 02. 11:18:46

Kedves Tollforgató!
Örülök, hogy bepillantást engedtél a vezetők életébe! Nagy érdeklődéssel olvastam művedet. Sajnos, a magánéleti probléma nem oldódott meg az írás végére, de így is kitűnő lett a novella.
Szeretettel:
Elizabet

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.