Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Kacsó Krisztina: Egy, kettő, három... (2018. november)
A nap szelíd sugara simogatja a konyhapultot. Sárga színe mára egészen megkopott. A foltok ott a leginkább terebélyesebbek, ahol a nap kiszívta. A konyhaszekrény egy-két fogantyúja is letörött és a munkalap is karcos.
Hm. Úgy gondoltam, hogy sokkal szebb. Talán rosszul emlékszem- gondolom magamban.
A konyhából nyíló folyosót barna, virágmintás csempék díszítik. Kibújok a cipőmből, majd gondosan a cipőszekrény mellé teszem. Szorosan egymás mellé, hogy az orruk egyforma szögben álljon.
A boltív alá sétálok, nekirugaszkodom, és egy hatalmasat csúszok a fényes, kikopott csempéken. Vagyis, csak csúsznék, ha a folyosó nem lenne olyan kurta. Egyensúlyomat elvesztve és a meglepetéstől, hogy a folyosó összement, a falnak ütődik a fejem. A fenekemre huppanok. Ijedtemben a fejemhez nyúlok, de szerencsére nem vérzik. De egy púp máris nőni kezd rajta. Olyan gyors ütemben, mint egy bolond gomba. Vagy én őrültem meg? Ki tudja?
Jól érzem itt magam, de mégis minden más. Megrándítom a vállam és felállok. Kit érdekel? Fő, hogy itt vagyok.
A trópusi függöny zörögve ad utat, ahogy áthaladok rajta. Kellemes, csilingelő hangja agyam egy rejtett zugában másként csendül fel, de ez sem akaszt meg abban, hogy folytassam az utam.
Balra fordulok. Beleszimatolok a levegőbe. Hm. Micsoda illatok. Készül az ebéd. Megkordul a gyomrom. Éhes vagyok, de éhségemet valami más elnyomja. A kíváncsiság.
Óvatosan lépek be a szobába. Itt sohasem lehet tudni, hogy mire lép rá az ember. Nem szeretném a bokámat törni, így minden egyes lépésemre ügyelek. A puha szőnyeggel történt valami. Már nem simogatja bársonyként a talpamat, de ettől még mindig jó érzés rajta lépegetni.
A faláda még mindig némán terpeszkedik a szoba déli sarkában. Egy terítő van rajta. Egy laza mozdulattal rántom le a tölgyfa ládáról. A terítő suhanva száll fel a levegőbe, mint egy félig kinyílott ejtőernyő, hogy aztán nesztelenül hulljon az ágyra.
Becsukom a szememet. Izgatottan tapasztom a kezemet a fedélre. Egy, kettő, három. Felnyitom. Még mindig tele van. Boldogságomat nem titkolva, fülig szalad a szám. Hűha - suttogom magamban. Belenyúlok a ládába és találomra választok. Olyan vagyok, mint egy halász, amely bármilyen halnak örülni tud, ami a hálójába akad. Egy könyvet tartok a kezemben. Szinte falom a sorokat, pedig még mindig a fülemben csengenek a rímelő és gyöngysorként egymáshoz illesztett szavak. A könyv elejére lapozok. A girbegurba sorok mosolyt fakasztanak az ajkamra.
A könyvet gondosan a láda mellé helyezem. Újabb kincs után vadászok. Egyiket a másik után húzom elő, mint bűvész a cilinderéből a nyulat vagy a galambot. De a bűvészével ellentétben az én arcom hol derűs, hol meglepett. Nem mindenre emlékszem. Például a kezembe akad egy emlékkönyv, amelyről már teljesen elfeledkeztem.
A szomszéd szobát a tévé hangja tölti meg élettel. Na, ne már! Pont ez megy? – kérdezem hangosan. Dúdolva sietek a szomszéd szobába. Örömömben ráugrok a borvörös, szőrme ágytakaróra. Táncra perdülök. Az ágy rugói minden egyes mozdulatomra jajongva szisszennek fel. Nincs bennem könyörület. Tovább ugrálok, mint egy eszement. Izzadtságcseppek peregnek végig az arcomon. Egy laza mozdulattal törlöm le azokat. Egy, kettő, három- kiáltok fel hangosan, majd ugrok.
A fotel előtt toporgok. A lenyitható, tükrös, mágnessel záródó szekrényre nézek. Nem lenne szabad, én mégis közelebb lépek. Elpirulok, mint egy bűnös. Gyorsan megragadom a kallantyút és lenyitom. A szekrény tükrébe pillantok. A fejem most nagyobb, mint kellene. A tükörképemet bámulom. Hasonlít rám, mégsem én vagyok. Egyben azonban nagyon is hasonlítunk. A lelkiismeretfurdalás mindkettőnk orcáját sebesen színezi pirosra. Úgy nézek ki, mint egy cirkuszi bohóc. Cirkusz nincs, de más van. Kezemmel az iratok között kotorászok. A kezem megakad valamiben. A cukros zacskó hangosan csörög az izgatottságtól remegő kezem alatt. A kezembe szórok párat, miközben számolok: Egy, kettő, három szem. Ennyi elég lesz. Cinkostársam, a tükörképem kacsint egyet, majd huncutul rám mosolyog. Valahol a huzat becsap egy ablakot. Mint egy tolvaj, úgy hajtom vissza a nyikorgó szekrényajtót.
Rántott hús illata csalogat ki a konyhába. Az asztal meg van terítve. Ismerősnek tűnik a pöttyös abrosz. Még a folt is, ami sokadik mosás után sem jön ki belőle. Az asztal egy főre van megterítve. Talán vendéget várnak. Vagy én lennék az? Szökellve szaladok a cseresznyefa asztalhoz. Régebben a szék szinte felszántotta a padlót, ahogy kiráncigáltam az asztal alól. Most könnyebben megy. Szinte siklik a fényesre sikált járólapon.
Kényelmesen elhelyezkedek. Első szabály: előbb a leves, aztán a második fogás – jut eszembe az intelem. Úgy eszek, mint aki ezer éve semmit sem evett. Szinte habzsolok. Mire befejezem, el is fáradok. Megnőtt hasamra szorítom a kezem, de azért a desszertre sem mondok nemet. Úgy falom a gesztenyepürét, mint egy tízéves. És ugyanolyan élvezettel nyalom körbe a nyelvemmel a számat, mintha nem is létezne szalvéta. Vagy, mint egy kölyökkutya.
Evés utáni kóma tör rám. A pilláim elnehezednek. De izgatottságom felülkerekedik bennem. Hangokat hallok. Mintha egy búra alól szólnának hozzám az ismeretlenek. Nem látok senkit sem. Így is jó.
Kiszaladok az udvarra. Újra üdének és frissnek érzem magam. Két kutya simul a bokámhoz. Szőrük jólesően csiklandozza a bőrömet. Az egyik egy elnyűtt, gumilabdát szorongat a pofájában. Fogaival erősen tartja, én mégis könnyedén rájövök, hogyan vegyem ki onnan. Mutatóujjammal megcsiklandozom az állát, mire csóválni kezdi a farkát. Hosszú nyállánc tekeredik a csuklómra, de nem bánom. A magasba emelem a karom. Eldobom a labdát, amely süvítve repül a melegtől és az esőtől párás, tömött nyári levegőben. A két kutya versenyt fut az idővel – na meg persze egymással – és a labda után vetik magukat. A kisebbik győzedelmeskedik. Csaholva veti rá magát a gumijátékra. A másik eb egy igazi harcos. Nem adja fel egykönnyen. Vakkant egyet, kettőt, hármat, majd harcias pózt vesz fel. Hagyom, hadd döntsék el, hogy melyik az erősebb.
Megpillantok egy hintát. A szél szelíden kap bele. A színes fagyöngyök legördülnek a hinta enyhén megcsavart kötelén. A gyöngyök ütemesen rendeződnek sorba. Mintha csendben várakoznának. Valakire. Miért ne lehetnék én az? Belehuppanok, pontosabban huppannék, ha beleférnék. Végig nézek magamon, de semmi különöset nem látok.
Minden elmosódik körülöttem. Egy ismerős hangot hallok. A terapeuta lágy hangja húz vissza a jelenbe.
Kinyitom a szemem. Szemüvegem a homlokomra van tolva, de így is jól látom a mosolyát, amely mindig megfelelő vágányra tereli a lelkemet.
– Egy, kettő, három – mondja, majd ugyanennyit csettint az ujjával. – Nos, milyen volt újra gyereknek lenni? Élvezte? Vagy inkább mégis maradna a jelenben? – kérdezte bársonyosan simogató hangján.
– Remek volt- felelem. – De mégis inkább itt maradnék. Tudja, úgy érzem, hogy azt az életemet már kinőttem – válaszolom kimerülve.
A terapeuta felkuncog frappáns válaszomat hallva.
– Akkor bogozzuk ki a jelen csomóit. Kezdhetjük?– néz rám az orrára biggyesztett szemüveg mögül, amelyen megcsillan a nap szivárványba öltözött fénye.
Nem szólok semmit, csupán bólintok. Egyet, kettőt, hármat.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.