Kacsó Krisztina: Fenicia szabadsága (2018. december)
A piros és sárga csíkos cirkuszi sátor hevesen rázkódott a hirtelen támadt viharban. A hevederek azonban stabilan tartották magukat. A sátor közelről és távolról is úgy nézett ki, mint egy élő organizmus. Amikor belekapott a nagy erejű szél, friss levegővel telt meg, hogy aztán úri gróf módjára pöffeszkedjen a tisztáson, ahová néhány nappal korábban állították fel. Ahogy kicsit alábbhagyott a szél, a sátor minden oldala behorpadt. Olyan látványt nyújtott, mint egy kiéheztetett agárkutya.
A sátor már nem sokáig járta különös nászi táncát az éjszakában. A vihar elvonulófélben volt, máshol óhajtotta kiélni háborgó hajlamait. A csillagok félénken bújtak elő a komor felhők mögül, majd egyre virgoncabban kacsintottak a Holdra. Gyenge, majd egyre erősödő fényük végigsimított a körkörösen felállított ketreceken és lakókocsikon.
Az éjszaka csöndjébe az elefánt trombitálása hasított csak bele. Feniciát nem zavarta a ricsaj, hozzá volt szokva a hangoskodáshoz, mint ahogyan a rivaldafényhez is. Egészen kicsi kora óta volt a cirkusz tagja. Már a nagyszülei is a Zafír Társulatot szolgálták. Nem tudta milyen a kinti világ, nem tudta, hogy a cirkuszi élet nem az egyetlen, nem a minden. Erre akkor jött rá, amikor utazásik során meglátta egy-egy szabadon, szélvészként futkározó lótársát a virágokkal borított mezőn. Ilyenkor vegyes érzések kavarogtak benne. Szerette a cirkusszal járó nomád életet, de meg akarta ismerni azt a másik fajta sorsot is, amit a szabad élet adhat.
Kopp, kopp, kopp - szakította meg egy ütemes hang a gondolkodásban. Fenicia hátra vetette hatalmas fejét. Hosszú, csillogó sörénye a hátát verdeste. Mindig is büszke volt a sörényére és pej színére. Többször volt alkalma bekukkantani a gazdái lakókocsijába, ahol samponreklámok tucatjait játszották. Fenicia úgy vélte, hogy ezen a kerek világon, senkinek sincs szebb „hajzuhataga”, mint az övé, ráadásul neki még kenceficére sem volt szüksége.
Kopp, kopp, kopp - hallotta ismét a ritmusos hangokat, majd valami mást is. Mély dobbantó hang törte meg az éjszaka csöndjét és az ő gondolatmenetét, majd egy kisebb porfelhő kúszott be az istállóba. Fenicia lenézett. A lábai előtt az istálló alsó részén kilazult egy léc. Két, a sajátjához hasonló lábat pillantott meg. Azzal a különbséggel, hogy ezek a paták mocskosak és érdesek voltak, nem úgy, mint az övé, ami fényesen csillogott, mintha éppen most jött volna a lókozmetikustól.
Fenicia előre nyújtóztatta a jobb mellső lábát, ezzel egy kisebb porfelhőt kavarva. Csönd. A korábbi kopogó hang ezúttal nem szólalt meg. Az ajtó viszont nyikorogni kezdett. Fenicia hátrasandított. Úgy érezte magát, mintha egy tükörbe bámulna. Egy szürke ló nézett vele farkasszemet. Alaposabban szemügyre vette. Hasonlított, de valahogy olyan más volt. Olyan falusi. Nem mintha tudta volna, hogy ez mit jelent. És az a szag, amit árasztott magából. Igen, biztos, hogy nem hasonlítottak. Neki még egy átgyakorolt éjszaka után sem volt ilyen szaga. Elfintorodott, mire gondosan ápolt fogai kivillantak vastag ajkai alól.
- Hát, te meg ki vagy? És hogy képzeled, hogy csak úgy betörhetsz ide? - méltatlankodott Fenicia. Próbált megfordulni, de túl kicsi volt a hely. Farolva meg tudta volna oldani a feladatot, de ez nem volt úrinőhöz méltó viselkedés.
- Ezt én is kérdezhetném tőled… tőletek… - jött a gyors és nyers felelet. - Helyfoglalók vagytok. Ez a mi területünk - mondta dühösen az ismeretlen, majd idegesen felnyerített.
- Ez az én otthonom, ha kérhetem, viselkedj illedelmesen - mondta Fenicia kényeskedve, majd kidüllesztette a farbúbját ezzel is jelezve, hogy a betolakodónak egy úri hölggyel van dolga.
- Most mit játszod itt az eszedet? - kelt ki magából az ajtóban toporgó pej.
- Én játszom meg magam? Még azt sem tudom, hogy hívnak! Úgy rontottál ide be, mint egy őrült. Talán faluhelyen nem hallottatok még a kopogásról? - kérdezte Fenicia az orrlyukát felhúzva.
- Nem hallottad, hogy kopogtam? Nem csak beképzelt, hanem süket is vagy? - kérdezte a betolakodó. A fejét oldalra billentette, amitől az üstöke féloldalra simult. -Amúgy meg Filkó a nevem! - mutatkozott be kissé morogván, de illedelmesen.
- Tökfilkó… - súgta maga elé Felicia, majd kuncogni kezdett.
- Mi olyan vicces? - kérdezte ismét bosszúsan Filkó. - Nem olyan mulatságos a helyzet. Ez a mi helyünk. Hogy jöttök ti ahhoz, hogy csak úgy elfoglaljátok a más helyét? És velünk? Velünk mi lesz? - kérdezte dühösen, majd szomorúan horgasztotta le a fejét.
- Keressetek magatoknak más területet! - rázta meg magát Fenicia idegesen. Elege volt a nyávogó vendégből, nem mintha ő nem ilyen kényeskedő lett volna. De amit magunknak elnézünk, nem biztos, hogy másnak is.
- Van helyünk, de ez is a miénk!- csattant fel Filkó.
- Tényleg? Van másik helyetek? Hol? - kérdezte Fenicia. A hangja immáron olyan lágy volt, mint egy frissen kelesztett tészta. Kelletlenkedő modorából is visszavett, ami még az ismeretlen lónak is feltűnt.
- A falu mellett, a főúttól balra. Miért érdekel az téged? - faggatta Filkó, miközben beljebb lépett a szénaszagú istállóba. Nagyon nyelt, éhes volt. De a ház gazdája semmivel sem kínálta meg, pedig megtehette volna. A vályú tele volt frissen illatozó szénával, amely még magában hordozta a nyár illatát.
- Á, semmi! Hagyjuk! -jött a pökhendi felelet. Fenicia ismét előrenézett, hogy az a másik észre ne vegye a szemében a vágyakozást. A vágyódást, hogy kipróbáljon egy szabadabb életet.
- Mondd már! - sürgette Filkó, majd dobbantott egy nagyot, hogy még az istálló lécei is beleremegtek.
- Csak… csak… szeretnék kipróbálni egy szabadabb életet - nyögte ki nagy nehezen, miközben ismét hátratekintett. Filkóra meresztette hatalmas szemét, aki először kárörvendőn nézett rá, hogy mégsem olyan jó a nagyvilági, cirkuszi élet, de aztán megsajnálta a szürke pejt, aki már közel sem állt olyan peckesen, mint az első percekben.
- És? Mit vársz tőlem? - kérdezte határozottan, mégis kedvesen. Mindkét füle hegyesen meredt a plafon irányába, olyan izgatottan várta a választ. Egyszerű, tanyasi ló volt, akinek nemigen akadt eddig dolga ilyen úri kancával. Nyakában az összes ín és izom keményen megfeszült. Csődör volt és egyre jobban megtetszett neki a szomorú táltos, aki egész életében kénytelen volt azt tenni, amit parancsolnak neki. Igaz, ő és a családja sem voltak önellátók, de a tanyasi élet vidám volt, és életük jelentős részében jókora falatokat haraphattak a szabadságból.
- Nem mutatnád meg, hogy élsz… éltek? - kérdezte Fenicia csendesen. Már nem volt úrinő, nem volt nagyvilági, sokat ünnepelt ló, aki akkor aludt a legjobban, ha a produkciójukra olyan hangorkán és tapsvihar érkezett, amitől legalább félóráig zúgott a feje. Most, ahogy hátra sandítva, az istálló déli szegletében állt, olyan elveszettnek érezte magát, mint amikor először lépett porondra.
- Miért jó az neked? - kérdezte őszintén Filkó egyre közelebb lépve Feniciához, akinek hosszú farka táncra perdült a hátsófelén. Egy-két szál megcsiklandozta Fickót, mire az prüszkölni kezdett.
- Hát… csak úgy… meg szeretném ízlelni a szabadságot. Versenyt akarok futni a széllel, vadvirágot akarok legelészni és érezni akarom, ahogy a nap melegíti a hátamat, miközben a patakból hűs vizet kortyolgatok - áradozott és álmodozott egyszerre Fenicia.
- Te aztán nem vagy semmi! Mintha csak egy könyvből olvastad volna!
- Igen, abból idéztem - felelt ismét kissé flegmán, majd megrebegtette a szempilláit, hogy semmissé tegye szemtelen megjegyzését.
- Ám, legyen! Megmutatom, hogy én, mint egy tökfilkó - itt mélyen Fenicia szemébe nézett, hogy zavarba hozza a korábbi megjegyzése miatt - hol, és hogyan élek. De ne várj nagy csodát! Mi imádjuk ezt a nomád életet, de nem biztos, hogy te is élvezni fogod - mondta, majd elkezdett kihátrálni a szűk helyiségből.
Fenicia nem volt megkötve, így kissé oldalazva megindult. Követte Filkót, aki egy vörös kancával és egy fekete csődörrel érkezett a helyre, ahol a cirkusz letanyázott. Nem örültek Feniciának és ezt nyíltan a tudomására is hozták. A falut elhagyva gyors ügetésbe kezdtek, amihez Fenicia egyáltalán nem volt hozzászokva. Szinte minden este fellépett, mégsem volt olyan edzett, mint a tanyasi lovak, akik naphosszat nyargalásztak a se vége, se hossza illatozó mezőn.
Fenicia azt gondolta, hogy a kövesútról, a porosútra térve majd könnyebben megy a poroszkálás, de a por még a csüdízületét is belepte, ami nagyban megnehezítette a járását. Nem úgy a többieknek. Matróz, Apolónia és Filkó olyan iramban haladtak a meredek úton, mintha éppen egy maratoni versenyen lennének.
Feniciának még a nyelve is lógott, mire a tanya közelében elterülő mezőre értek, ahol a szélrózsa minden irányában több ló legelészett, vagy olyan tempóban futkorászott, mintha csak egy lassított filmjelenetben szerepelnének.
Fenicia lihegve rogyott le a szügyéig érő dús, színes virágoktól tarkálló fűben. Filkó közeledett felé. Boldogságában az összes foga megvillant, amelyek nem ragyogtak olyan vakítóan, mint Feniciáé, de ez már nem zavarta. Kezdte a nagyszájú csődört megkedvelni.
- Na, mit szólsz? Tetszik? - bökött a fejével a tanyasi ház és a mögötte álló faistálló irányába. Mindkettőt sűrű fenyőerdő fogta közre, mintha csak egy óvó anyai kar védelmezné azokat.
- Elképesztő! - suttogta Fenicia, azonban mégsem volt olyan lelkes, mint ahogyan szerette volna. A táj olyan volt, mintha valaki odapingálta volna, a levegő sűrű volt és tiszta, a virágok édes illata a frissen pergetett mézhez hasonlított. Valami mégis hiányzott. Fenicia nem volt hozzászokva ekkora csendhez. Ezt meg is osztotta Filkóval, aki olyan hangosan nevetett, hogy több ló is csatlakozott hozzájuk, hogy megcsodálják a cirkuszból érkező lovat, aki a szabadság ízére vágyakozott.
- Még nem jártál a tanyán. A malacok állandóan visítanak, a tyúkok egyfolytában ricsajoznak és a gyöngytyúkoknak sem áll be soha a szájuk… bocs, a csőrük - kacagott fel Filkó, majd óvatosan Fenicia mellé hevert a fűbe. - Nem szaladgálsz egy kicsit? - kérdezte Filkó, majd fejével a mezőre bökött.
- Á, nagyon elfáradtam - hebegte Fenicia, de rögtön el is szégyellte magát. Valóban úgy viselkedett, mint egy elkényeztetett fruska.
- Hát még hogy el fogsz holnap! - felelte Filkó, majd lehajolt, hogy beleharapjon a zamatos zöld fűbe. Fenicia követte a példáját, de gyorsan ki is köpte a félig megrágott fűdarabokat, amelyek apró gombócokban potyogtak ki hatalmas pofájából, hogy aztán eltűnjenek egy-egy fűcsomó alatt.
- Miért? Mi lesz holnap? - kérdezte megrémülve Fenicia. Patára szökkent és hátrálni kezdett.
- Holnaptól kezdődnek a munkák a földeken - csapta a farkát abba az irányba Filkó, ahol a több hektárnyi föld úgy terült el, mintha négy ember a sarkainál fogva terítette volna le azokat a tanyasi ház mellé. - Tudod, először szántás, vetés, majd aratás - sorolta a munkálatokat Filkó. Fenicia a többiekre nézett, akik hevesen bólogatni kezdtek.
- Ó, de hát én azt hittem, hogy ti… hogy ti… - Fenicia dadogott és a megfelelő szavakat kereste.
- Hogy mi egész nap csak nyargalászunk és nincs semmi egyéb dolgunk? - kérdezte a kanca helyett, Filkó. Ő is négy lábra állt, majd megrázta magát. A hátáról több tucatnyi bogár hullott a földre.
- Igen - felelte Fenicia csendesen. Lesütötte a szemét és zavarában a patájával, egy félig megszáradt fűcsomóval játszott.
- Még így is maradni akarsz? - kérdezte Filkó.
- Miért, lehet? - kérdezte Fenicia, de valójában már visszavágyott az egyszemélyes istállójába.
***
A többiek unszolására az éjszakát a mezőn, egy terebélyes fa alatt töltötte. Zsenge füvet vacsorázott és reggelire sem kapott mást. A többiek visszatértek a karámba és az istállóba. Másnap hangos rikácsolásra, lármára ébredt. A Nap még alacsonyan úszott a vattacukorszerű felhők között, a harmatcseppek még lustán kúsztak egyre lejjebb és lejjebb a fűszálakon, de a tanyán élők már javában szorgoskodtak.
Fenicia egyedül unalmasnak találta a falusi, szabad életet, ami nem is volt annyira szabad, mint ahogyan elképzelte. Lórokonai egész nap húzták az igát, csak délben kaptak némi pihenőt, de akkor sem ahhoz volt kedvük, hogy vele versenyt fussanak, hanem örültek, ha kinyújtóztathatják megfáradt hátukat és lábaikat. Mert hiszen a napnak még nem volt vége. Egészen sötétedésig dolgoztak a földeken és engedelmesen hallgattak a gazdájuk parancs szavaira.
Amikor a Hold is előbújt, hogy ezüstbe vonja a fákat, Filkó is megjelent, hogy Feniciát visszakísérje a cirkuszba. Az úri csődör ugyanis belátta, hogy a tanyasi élet nem neki való. Ő a csillogáshoz és az esténként felcsendülő üdvrivalgáshoz szokott. Ünnepelt sztár volt, aki a tanyán sohasem lehetett volna. De ez egy jó lecke volt számára és barátokat is szerzett. Azt is megtanulta, hogy ne hordja fenn az orrát, ne bánjon lekezelően másokkal és azt is, hogy a szabadság nem egy olyan dolog, amit kergetni kell, hiszen ez bennünk, a szívünkben és a lelkünkben van.
Filkóval még négyszer találkozott hosszú élete során, ugyanis még ennyi alkalommal járt a cirkusz a kis faluban. A faluban, amelynek közelében volt egy tanya, tele lovakkal. Köztük Filkóval, aki mind a négy alkalommal megszöktette Feniciát az éj leple alatt, hogy aztán együtt barangolják be a tájat. Ez némi pluszt adott ahhoz a szabadsághoz, ami a tanyasi látogatást követően észrevétlenül költözött Fenicia szívébe.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.