Tóth Györgyné: Lepillák (2018. december)
Szombat este úgy, mint máskor, szórakozni indult a fiú és szerelme, nem sejthették, hogy ez az éjszaka nem olyan lesz, mint a többi, amit együtt töltöttek.
A hazafelé vezető úton nagyhangú, talán részeg, vagy narkós elvetemült alakok megtámadták őket, durván rángatták, sértegették a lányt, a fiú próbálta megvédeni, de a túlerővel szemben tehetetlen volt, valamelyik támadó kezében kés villant, ami pár másodperc alatt több szúrást ejtett a testén. A lány kétségbeesetten sikoltozott, a távolból sziréna hangja hasított az éjszaka csendjébe, a támadók, ettől megijedtek és a gyors eltűnés mellett döntöttek. Valaki észlelte a tragédiát, mentőt hívott, így a sérült gyorsan kórházba került. Sürgős, nagy műtét következett, ami a sérülés súlyossága miatt, sokáig elhúzódott, de sikerült. A fiú a kórházi ágyon, mozdulatlanul feküdt a lány könnyeivel küszködve, mindvégig a kezét fogva könyörgött neki, hogy ne hagyja el, ne menjen el! Teltek a percek, amik örökkévalóságnak tűntek, de a fiú csak aludt, álma nyugodtnak, békésnek tűnt, mikor a lány érezte, hogy gyengéden próbálja megszorítani a kezét, az arcán enyhe mosoly suhant át, halkan suttogta,
- Sikerült! Megmenekültek! Megmentettem őket!
- Kiket mentettél meg? - kérdezte tétován a lány.
Átszellemült arccal, halkan mesélni kezdte átélt élményeit:
- Váratlan, hirtelen egy szűk folyosón, száguldottam végig, úgy, hogy a lábam nem érte a talajt, az utam a szabadba vezetett, ahol a föld fölött suhantam, mint a madarak, alattam virágzó rétek, lágy szellőben hajlongó fűszálak, fölöttem a kék égbolt és csak szálltam a szelők szárnyán. Lassan csörgedező patak mentén haladtam, mikor nagyon furcsa hangot hallottam, leszálltam, hogy megnézzem mi történt és egy bokor tövében apró lényt találtam, aki sírt, zokogott, lehajoltam hozzá felemeltem a földről, a kezemben tartottam, de ő csak sírt. Megkérdeztem tőle:
- Mi bajod? Ki bántott? - nem válaszolt, csak remegett!
Próbáltam kitalálni ki lehet ez a furcsa teremtmény, talán valamilyen mesekönyvből lépett ki a való életbe? Csodáltam szépségét, a haja csillámló aranyként koronázta a fejét, a teste karcsú volt és törékeny, két apró keze kifinomult ujjakban végződött, a hátán fátyolszerű üvegesen átlátszó, szivárványszínekben pompázó szárnyai rezegtek, apró lábain virágos cipellők.
Tovább faggattam, remélve, hogy fog válaszolni, nyugtatgattam.
- Tőlem nem kell félned! Ha bajban vagy segítek neked! - miután jól kiszipogta magát elkezdett beszélni.
- Álomőr vagyok, a lepillák csapatához tartozom, most azért sírok, mert óriási bajban van a népem és az emberiség, nem tudom megmenteni őket! Egy faágra röppentem mikor az letört és vele együtt a vízbe estem, kapaszkodtam, de nem tudtam kijutni, így elsodort az ár.
Az álomölők barlangja előtt haladtam, mikor meghallottam, hogy el akarnak pusztítani bennünket, meg akarják ölni az álmokat! Hogyan lehet álmok nélkül élni?
Döbbenten hallgattam értelmetlennek tűnő beszédét, nem sokat értettem belőle, csak azt láttam, hogy nagyon riadt.
- Miben segíthetek? - kérdeztem.
- Segíts vissza a szigetünkre, el kell mondanom a többieknek, amit hallottam, hogy felkészülhessünk a védekezésre! Meg kell menteni az álmokat!
- Jól van, segítek! Kapaszkodj a vállamba, mondd, merre szálljak, és oda viszlek.
Suhantunk, az ismeretlen szépség súgta merre haladjunk, míg meg nem érkeztünk a hazájába, ami egy kék tó közepén levő szigeten volt. A sziget csodálatosan szép, Selymes zöld fű, mindenütt virágok, amik káprázatos színekben pompáztak, köztük és fölöttük szálldostak a lepillák. A lágyszellő simogató suttogásával vegyült a finom illat és a méhek zümmögése. Mikor odaértünk, leszállt a vállamról és mondta.
- Megékeztünk, ez a lepillák hazája, innen irányítjuk és őrizzük az álmokat, mert mindenki álmodik. Van, aki ébren is szokott álmodozni, és mi vigyázunk ezekre az álmokra is, igyekszünk segíteni abban, hogy ezek az álmok is valóra váljanak!
Amíg ezt elmondta, körülvettek a társai, akik a csodás virágok közül röppentek elénk, elmondta nekik mit hallott, nagy riadalom lett úrrá rajtuk.
Előjött a sziget uralkodója, vagy valami nagytekintélyű vezető, kilépett csillogó, virágokkal lazán benőtt palotájából, ő is nagyon megdöbbent a hír hallatán
- Segíts nekünk! Te is egy álmodozó vagy! Hogyan védekezzünk ellenük? Nem győzhetnek le bennünket!
Megkértem őket, ismertessék velem a tényeket és azt, hogy kik ők?
- Mi vagyunk a lepillák! Nevünk azt jelenti, le pillák, ugyanis ha alszol a pilláid lecsukódnak!
Álomőrök vagyunk, az ellenségeink az álomölők, el akarnak pusztítani, hogy ne tudjunk vigyázni az álmaitokra! Elvetemült, sötét, gonosz alakok, meg kell tőlük védened bennünket, és az álmokat, mert álmok nélkül talán nem is lehet élni!
Fogalmam sem volt róla mit tehetek értük! Mikor váratlan, nagyon sötét felhő közeledett a sziget felé, eltakarva a kék fényben csillogó égboltot, a napot, lassan kezdett sötétedni, a virágok összecsukták szirmaikat mikor rémülettől reszketve mondták,
- Ők azok! A felhőben rejtőznek! Villámaikkal akarnak elpusztítani minket, hogy átvehessék a hatalmat és megölhessék az álmokat. Itt van az álomágyú, amit mi nem tudunk kezelni! Csak ezzel lehet legyőzni őket! Segíts, emeld fel a csövét, nyomj meg egy gombot és lőj a felhő közepébe!
Szót fogadtam, lőttem, a fegyverből fénynyalábok íveltek a felhőbe, minek következtében, foszladozni kezdett, majd teljesen eltűnt, ismét sütött a nap, kinyíltak a virágok, amik ijedtükben becsukták szirmaikat.
A lepillák boldogan ünnepeltek, táncra perdülve köszönték meg, hogy segítettem nekik!
Pedig a köszönet őket illeti, amiért őrzik az álmainkat!
- Kérdlek, maradj velünk, legyél te is álomőr! - mondta a vezérük.
Köszönöm kedvességeteket, de inkább visszamennék az álmodók és az örök álmodozók közé, mert tudom, hogy ti vigyáztok ránk!"
Az ágyában fekve egy pillanatra sem engedte el a lány kezét, neki mesélte el kalandját, közben lefolyt az infúzió, jött a nővér bekötni a másikat, hallotta, hogy a fiú általa értelmetlennek tűnő szavakat motyog, barátságos mosollyal az arcán közölte,
- Még kábult az altatástól, de már nem sokára felébred!
A lány viszonozta a mosolyt, biztatóan szorította meg a fiú kezét, mert érezte, tudta, hogy túl van a veszélyen, megvívta harcát érte, az életéért és az álmokért.
Ezután már együtt, álmodozhatnak ébren is, egy közös jövőről, mert a lepillák őrzik álmaikat és segítenek, abban hogy valóra váljanak!
6191
Magdolna43 - 2019. december 16. 19:15:29

Szia Rózsa!
Szívből köszönöm kedves látogatasodat. Örülök, hogy tetszéssel olvastad kicsit meseszerű történetemet, megpróbáltam leírni, hogy egy mély álomból is lehet kellemesen ébredni és bizakodva nézni a jövőbe.
Sok szeretettel,
Magdi

6482
rozsa koncz - 2019. december 16. 18:55:05

Szia Mgdi!
Szokásodhoz híven, egy mese szerű történetet írtál le. A rossz álmokból édes az ébredés, mert akkor jövünk rá, hogy csak álmodtunk.
Gratulálok RózsaHeartRose

6191
Magdolna43 - 2019. december 15. 18:19:10

Kedves Rita!
Szeretettel köszöntelek ennél a régi írásomnál. Igaz, az álmok messzíre eltudják röpíteni az embert,de mindig jön az ébredés.
Sok szeretettel,
Magdi

6542
ritatothne - 2019. december 15. 16:37:50

Kedves Magdi!

Érdeklődéssel olvastam meseszerű történeted. Bizony az álmok nagyon bizarrak tudnak lenni, időnként kifejezetten jó belőlük felébredni Örülök, hogy a hősöd megmenekült.

Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.