Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Bardosi Attila: SEGÍTSÉG, URALKODOK!
Mint lappangó, örökké visszatérő, rákos daganat,
mely szétroncsolja az épnek hitt agyakat;
testünkből hiába vágjuk ki újra meg újra,
mindig kinő, és ránk kúszik, mint gyom az útra.



SEGÍTSÉG, URALKODOK!

Diktatúra: egy örök paradoxon, az evolúció kényszere, de egyben zsákutcája is?


A DEFINÍCIÓ

A diktatúra egy uralkodási/politikai vezetési forma vagy rendszer, amelynél a korlátlan hatalom gyakorlása egy adott személy - diktátor - vagy egy több személyből álló érdekcsoport - például párt, család, több generációt felölelő dinasztia, bűnszövetkezet, maffia - kezében összpontosul. Ez a meghatározás - úgy gondolom - nem szorul további magyarázatra, hiszen mindenki számára közismert.
Szinte bizonyossággal állítható, hogy alig van közöttünk valaki, aki élete során ne találkozott volna olyan szituációval, amikor a vele szemben tanúsított magatartást diktatórikusnak érezte illetve ítélte meg, történjen az egy családon belül, az iskolában vagy a munkahelyen. Ennek a szubjektív érzésnek a minősége és intenzitása mindig az adott eset jellegének és az érintett személyek karakterének függvénye. Egy dolog azonban minden ilyen szituációra közösen jellemző: az egyén cselekvési, véleménynyilvánítási jogának és ezzel a szabad akarat gyakorlásának más személy, csoportosulás által önkényesen előidézett rövidebb vagy hosszabb ideig tartó részleges vagy teljes, direkt vagy indirekt korlátozása, ami szinte törvényszerűen az érintett személy környezetével való konfrontációjához vezet. Az, hogy ez milyen okból történik meg, az eredmény szempontjából nem bír jelentőséggel. A döntés minden esetben egyszemélyes, egy élőlényre jellemző ősi, önfenntartási alapösztön intenzitásán kívül, az individuum intelligenciájának, általános műveltségi szintjének és legfőképpen az addigi élete folyamán szerzett tapasztalataiból kialakított erkölcsi és etikai értékrendszerének függvénye. Egyedül a fentiekre visszavezethető aktuális, szubjektív érzés (nemritkán megterhelő fizikai állapottal párosulva) és az adott környezeti szituáció, valamint az abban elfoglalt pozíció dönti csak el, hogy valaki egy adott pillanatban mit tart diktatórikusnak, és mit nem. Ha ezek az egyéni döntések növekvő számú individuumban egy helyen és egy időben szinkronizálódnak, kialakulhat egy kritikus tömeg, ami az addigi egyéni megítélést társadalmi szintre emelheti, és az aktuálisan fennálló társadalmi és vezetési rendszert saját szempontjából nézve diktatúrának ítéli meg. Kihangsúlyozandó, hogy ez a kategorizálás sohasem abszolút érvényű. Mindig az ellenzék és az uralkodó réteg közötti (erő)viszony minőségétől, a hovatartozás jellegétől, a személy vagy csoport a társadalmi szerkezetben és hierarchiában elfoglalt helyétől függ. Egy diktátor sohasem mondja magáról, hogy ő egy diktátor. Ebben a két szemben álló csoport között kialakult konfliktusban nem a kisebbséghez vagy többséghez való hovatartozás a döntő, hiszen a többség is kialakíthat egy diktatúrát (lásd proletárdiktatúra).

A KAMÉLEON

Egy demokráciában a "nép" a választásokon keresztül bizonyos mértékig és ideig (néha csak a választások tartamáig) részese lehet a hatalomnak, azonban a "nép" mint olyan, sohasem homogén. Ha valaki a népről beszél, a népre hivatkozik, valójában csak a nép egy részére gondol. A definíció attól függ, hogy ki, mikor, hol és milyen célból használja ezt a "gyűjtőnevet". A demokrácia mindig a többség demokráciája, sohasem a kisebbségé, ezzel ellentétben a diktatúra lehet többségi és kisebbségi is. Ennek alapján - szigorúan véve - bizonyos mértékig maga a demokrácia is egy diktatúra (nevezzük "puha" diktatúrának, amelynek diktatórikus jellege nem azonnal és csak megfelelő feltételek mellett lesz nyilvánvaló), hiszen társadalmi szinten mindig valaki, például az addigi uralkodó réteg, a választásból vesztesként kikerülő párt vagy egy etnikai/politikai/vallási kisebbség rovására jöhet csak létre. A formálisan létező demokráciák keretén belül ugyanis kialakulhatnak úgynevezett köztes hibridszisztémák, hibridrezsimek (károsodott vagy hibás demokráciák), amelyekre az abszolút vagy totális diktatúra egy vagy több jellemzője már érvényes, és nemritkán a diktatúrához vezető út egyik köztes állomásának tekinthetőek. Ezek közé tartozik például az illiberális demokrácia, amikor a szabadságjogok fokozatosan korlátozva lesznek, és a hatalom egy az érdekviszony révén egymástól függő oligarchaszisztéma kezébe kerül (Oroszország, Ukrajna, Albánia, El Salvador, és egyre nyilvánvalóbban Magyarország), a választási rezsim jellemezte exkluzív demokrácia, mint például Brazíliában, Guatemalában, a delegatív demokrácia a horizontálisan fölépített erőszakkontrollal (Argentína, Dél-Korea), a kompetitív autokratizmus (a választás megengedett, de az eredmény manipulált, a politikai kulcspozíciók nem választás, hanem protekcionizmus útján, egy kiválasztott elittel lesznek betöltve) és az első hallásra ellentmondásos fogalomnak tűnő, klasszikus demokráciaként induló parlamentáris diktatúra is, amiben azonban a módosított vagy újonnan hozott választási törvények révén létrejött többségi parlamentáris döntések - az időközben magát a választó többségtől függetlenített uralkodó párt/személy/réteg érdekeit képviselve - azt sugallják, hogy ezek a parlament legitimációján keresztül a társadalom nagy részének akaratát tükrözik. Az így öncélúan átszervezett gazdasági rendszer és állami adminisztráció a választási eredmények szempontjából döntő többséget egzisztenciális függőségbe kényszeríti. Hogy melyik típus jön végül is létre, amelyek között az átmenet sokszor nem éles, azt több tényező befolyásolja. A jövőbeni diktátor ambícióján, személyes célján kívül döntő jelentőséggel bír az adott ország aktuális politikai rendszere, kultúrája, gazdasági típusa és szintje, a lakosság erkölcsi és etikai érettsége, vallási hovatartozása, a még uralmon lévő politikai elit összetétele illetve kompromittáltsága és nem utolsósorban a rendfenntartó erők, a rendőrség, a hadsereg hatalommal szemben tanúsított lojalitása.
Minden kapcsolat valamilyen szinten diktatórikus elemekre épül fel, mivel előbb vagy utóbb mindig - a fajoktól függetlenül, állat-állat, állat-ember, ember-ember között - egy alárendeltségi viszony kialakulásához vezet. Hogy ez egy kutya és gazdája között, két barát vonatkozásában, egy családon belül férj és feleség között, fiúra és apára nézve vagy politikai csoportosulások illetve országok között alakul-e ki, nem változtat a lényegen. A végcél mindig egy: a hatalmi pozíció elnyerése révén az egyéni akarat célzott és tudatos érvényesítése a másik akaratával szemben, amely nemritkán az agresszivitás valamilyen formájával (fizikai, verbális) is párosul. Ez a torzult egyensúlyú hatalmi szituáció az emberiség történelmében nem mindig járt negatív következményekkel.

MINDENNEK RÓMA AZ OKA

Tartalmilag a diktatúra az évszázadok során alapvető változásokon ment keresztül. Maga az elnevezés az antik Rómában használatos latin dictator szóra vezethető vissza, ami egy időben és térben meghatározott, legitimált úton kiterjesztett hatalmi funkciót jelentett, amelyet csak vészhelyzetben - például háborús veszély esetén - és csak időlegesen, maximum fél évre vezettek be. Ennek értelmében ezt egy krízismenedzsmentnek is nevezhetnénk. (Most tekintsünk el attól a történelmi ténytől, hogy a római korban az eredeti értelemben vett diktatúrák is legtöbbször a mai korhoz hasonló diktatúrákban végződtek; lásd a római császárok szinte végeláthatatlan sorát.) Hogy ki töltötte be ezt a hatalmi pozíciót, annak eldöntése a szenátus és a konzul hatáskörébe tartozott. Tevékenységének egyetlen célja a római köztársaság integritását akutan fenyegető külső, illetve belső veszély elhárítása volt. Csak ebből az okból kifolyólag bírt kiterjedt hatalmi hatáskörrel, amelynek korlátait azonban szigorúan szabályozták, nem rendelkezett a mai értelemben vett abszolút hatalommal. (Figyelemreméltó, hogy a mostani diktatúrák, amelyek tartalmilag alig hasonlíthatóak össze az eredeti római korival, legtöbbször ezt az okot nevezik meg saját hatalmuk legitimálásának és kiterjesztésének indoklásaként - lásd később.)
Az emberiség történelme a különböző diktatúrák korunkban is tapasztalható fölvirágzásának és bukásának sorozata, amelynek tartalmukban és szerkezetükben szinte mindig azonos korszakai az évszázadok folyamán a mai napig egy állandósult forgatókönyv szerint ciklikusan ismétlődnek. Elemzésénél egy alapvető kérdés, hogy ez a periodikus jellege milyen okra/okokra vezethető vissza.
Tartalmát nézve a diktatúrával megegyező uralkodási formák már a rómaiak előtt is - tehát mielőtt a diktatúra nevet megkapta volna - léteztek. Gondoljunk csak az egyiptomi fáraókra, az őket megelőző kisebb-nagyobb, hosszabb-rövidebb ideig fennálló államokra, városállamokra, nemzetiségi törzsekre, egészen visszamenve az ősember hordáiig.

OKOK, KRÍZISEK ÉS KATASZTRÓFÁK

Az emberek közötti kapcsolatot kezdettől fogva mindig az alárendeltségi és a függőségi viszony határozta meg, amelyeknek szükségszerű következménye egy a felek között föllépő, a kapcsolat jellegét alapvetően meghatározó érzelmi és cselekvési egyensúlyzavar. Ennek okai és jellemzői egy bizonyos pontig mindig azonosak voltak azzal, amit az állatvilágban a mai napig észlelhetünk: egy változó környezetben a közösség erősítése révén az egyén túlélésének biztosítása, amely nemritkán gyors döntések meghozatalát teszi szükségessé.
A történelem során eddig lezajlott, illetve korunkban kialakulóban lévő vagy már beteljesedett diktatúrák létrejöttének dinamikája egymással megegyezik. Első látásra ez alól talán a katonai puccsok jelenthetnének kivételt, de ezek az esetek többségében egy meglévő burkolt (például hibás demokrácia) vagy már manifesztálódott diktatúra válaszaként jelennek meg, tehát itt egy diktatúra vált le egy kialakulóban lévő vagy már kialakult diktatúrát. Ez anélkül is megtörténhet, hogy a hatalmi rendszerben szerkezetileg és tartalmilag változás állna be, illetve anélkül, hogy a diktatúra egyes fejlődési stádiumain újra átmenne. Gyakran az utolsó, teljhatalmi fázisban jelenik meg, csak a vezér személycseréjéről van szó.
A különböző diktatúrák létrejöttének folyamatában a kezdetet szinte mindig és kizárólag egy dolog jellemzi: a tömegnek egy kialakulóban lévő tényleges vagy vélt (esetleg szuggerált) krízis - legyen az katonai, társadalmi, vallási, etnikai vagy gazdasági, természeti katasztrófák, esetleg járványok okozta - megelőzésére, illetve legyőzésére irányuló, az egyén önfenntartási ösztönéből eredő törekvése, amely egy erős akarattal rendelkező, karizmatikus, erkölcsi gátlásoktól mentes személy/vezér hatalomra juttatásában nyilvánul meg. Más szavakkal megfogalmazva: a többségnek a "gondoskodás" és "irányítás", a "helyette történő gondolkodás" iránt kialakult igénye, amelynek érdekében az egyén - mint a tömeg alkotóeleme - az evolúciós értelemben vett "túlélése" érdekében önként(!) lemond döntési jogáról, illetve szabad akaratának gyakorlásáról. A tömeg szempontjából nézve ez a stádium még nem nevezhető a mai értelemben vett diktatúrának. Ez csak azok szemében nyilvánul annak, akiknél az adott krízis kezelésének ez a módszere addigi életvitelüket alapvetően negatív irányba változtatja meg, gondolkodásukkal, elveikkel nem összeegyeztethető, vagy a kiválasztott "vezér" személyével nem értenek egyet. Annak a pontnak az elérése, amikor ez a folyamat a tömeg számára is diktatórikus jellegűvé válik, gyakran észrevehetetlen. A "gondoskodás" és az individuum diktatórikus elnyomása közötti átmenet hosszú ideig legtöbbször "lopakodó", csak az utolsó, teljhatalmi fázisban válik egyértelművé, amikor a folyamatot leállítani erőszak alkalmazása nélkül szinte már lehetetlen.
Az emberiség történelme alatt bekövetkezett alapvető társadalmi változások gyakran szoros időbeli összefüggést mutatnak Földünk (evolúciós) geológiai és az ebből következő természeti változásaival, amelyek vagy egy helyileg körülhatárolt vagy egy globálisan ható krízishez vezethetnek. Tipikus példa erre a mai El Salvador területén található (Ilopango krátertó) Pinatubo vulkán 535/36-ban bekövetkezett kitörése, amely lokálisan nem csak a Maya-civilizáció fejlődésében okozott közel 100 évig tartó törést. Egyre több tény támasztja alá azt az elméletet, hogy az erupció egy a Földgolyó másik oldalán is érzékelhető, globális klímaváltozáshoz vezetett, amelynek közvetlen hatása volt az emberiség történelmének további alakulására. A korabeli krónikák (Prokopiosz) egy éven keresztül tapasztalt állandó szürkületről, évekig tartó terménykiesésről, éhínségről számolnak be. Számos kutató szerint az így kialakult, drasztikus hőmérséklet-csökkenéssel és élelemhiánnyal járó, globális klímakatasztrófa tehető felelőssé az 541-ben Konstantinápolyban kitört pestisjárványért, amely valószínűleg jelentős szerepet játszhatott a Római Birodalom Jusztinián császár uralkodása alatt bekövetkezett bukásában és a Bizánci Birodalom kialakulásához, illetve a "sötét" középkor kezdetéhez vezetett. Feltehetően erre a globális katasztrófára vezethető vissza az avarok erre a korra eső 550 körüli, konfliktusokkal teli nyugatra vándorlása is, ami szintén mélyreható változásokat hozott a történelem alakulásában.
Hasonló időbeli egybeesést figyelhetünk meg az izlandi Laki-kráternek 1783 és 1785 között többször lezajlott, az egész Föld, de különösen Európa, Közel-Kelet és Kis-Ázsia klímájára negatívan kiható, az úgynevezett "kis jégkorszakban" tapasztalt további drasztikus és globális hőmérséklet-csökkenést eredményező kitörése és a francia forradalom négy évvel később 1789-ben bekövetkezett kirobbanása között is. Az 1755-ben történt lisszaboni földrengés és az azt követő cunami, majd tűzvész, amely 15 000 ember halálát okozta, José de Carvalho e Melo (Pombal) személyében nemcsak egy új diktátor megjelenését tette lehetővé, hanem megszüntette a katolikus Portugália kétszáz éves vallási egyeduralmát és az addig dühöngő inkvizíciót. Az emberek gondolkodásában is alapvető változást eredményezett, amelynek következtében az ilyen jellegű katasztrófákat már nem "isten büntetéseként", hanem természeti jelenségként fogták fel.
Ez és számos más, a természeti katasztrófák és alapvető társadalmi változások közötti időbeli egybeesés, ha több nem is, de elgondolkoztató.

ÉS ISMÉT AZ EVOLÚCIÓ, MERT NEM ELÉG A SOK!

A történelmi események alapján úgy tűnik, hogy az önkényuralmak/diktatúrák periodikus megjelenése, de azok bukása is az evolúció nemritkán a "próba szerencse" elve alapján történő útkeresésének (szándéka talán az időnyerés) egyik mellékterméke, amelynek célja egy nem várt és hirtelen fellépett kritikus szituáció orvoslása. A tömeg/közösség szempontjából pragmatikusnak nevezhető eredeti szándéka az egyén létezését fenyegető krízisek/környezeti változások megszüntetése, illetve azoknak túlélése, ami összeegyeztethető az evolúció általános törvényeivel. Azonban egy lényeges és döntő pontban, amelyben periodikus megjelenési formájának oka rejlik, eltér a természetben érvényesülő és eddig szinte csak kisebb-nagyobb, de korrigálható hibákkal működő, a darwini törvények által szabályozott evolúciós folyamattól. Míg az utóbbi célja mindig egy, a megváltozott környezethez alkalmazkodni képes faj kialakulása, addig az ember esetében a diktatúráknál ez a cél csak a kezdeti stádiumra mondható jellemzőnek. Úgy tűnik, mintha az evolúció törvénye itt egy számára áthághatatlan akadályba ütközne, ami arra kényszeríti, hogy makacsul, magát mindig ismételve nekirugaszkodjon abban a reményben, hogy "most az egyszer sikerülni fog". Képszerűen egy olyan hanglemezhez hasonlítható, amelyen egy hibás barázda mindig ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben megakadályozza azt, hogy a gyémánttű továbbmenjen, és a végéig lejátssza a felvett zeneművet. Ehelyett újra és újra visszaugrik a megelőző barázdába, aminek logikus következménye, hogy a mű sohasem fejeződik be. Hogy ez miért nem történik meg, és minden valószínűség szerint sohasem fog bekövetkezni, annak az oka magában az emberi fajban, feltehetően annak genetikus diszpozíciójában keresendő, hiszen a hatalom utáni vágy valamilyen formában és mértékben minden emberben mind a mai napig jelen van. Az emberiség történelme nem más, mint a hosszabb vagy rövidebb ideig tartó, ismétlődő, hatalmi harcok sora, amelyet a diktatúrák ciklikus születése és bukása jellemez.
Egy konfliktusban a túlélés mindig a hatalmi pozíció elérésének függvénye. Ez elkerülhetetlenül csak valakinek a rovására történhet meg, legyen az egy fajon belül vagy különböző fajok között, vonatkozzon egy személyre, érdekcsoportra vagy egy egész társadalomra. A mai diktatúrák esetében a többség által megválasztott vezető személy illetve csoport a tényleges vagy vélt krízisek által legitimált hatalma nem szűnik meg annak lezajlásával, mint ahogy ez az eredeti cél tudatában várható lenne. Egy előre nem meghatározható időpontban megváltozik a cél, hiszen minden hatalom - függetlenül attól, hogy ki gyakorolja - csak egyre törekszik: a hatalom megtartására. A diktátor tevékenységét már nem a krízis megszüntetésének, a közösség érdekében fejti ki (bár az utóbbit, mint indokot még mindig verbálisan felhasználja), már nem a tömegnek a megváltozott környezethez való alkalmazkodását segíti elő, hanem céltudatossága kizárólag hatalomvágyának, csillapíthatatlan anyagi telhetetlenségének, a "sok nem elég" mottó szerinti kielégítésére, saját és közvetlen környezete túlélésének biztosítására irányul. Az evolúció törvényeinek értelmében nem is tehet mást, hiszen ezek a törvények mindenkire érvényesek. A megváltozott környezet, az általános krízis legyőzése, ami eddig hatalmát és létét biztosította, cselekvésre kényszeríti, mivel az ok megszűnése miatt túlélése forog kockán. Számára csak egy lehetőség adódik: az előrefelé történő menekülés. A még meglévő pozícióját kihasználva megpróbálja környezetét olyan módon befolyásolni és átalakítani, hogy hatalmának folytonossága, ami számára időközben létezésével egyenértékű lett, továbbra is biztosítva legyen.

A DIKTATÚRA TÍZPARANCSOLATA

Egy diktátor hatalmát csak valakinek vagy valakiknek a rovására - az őt eredetileg legitimáló tömeg/közösség - és legtöbbször burkolt vagy nyílt erőszak alkalmazásának segítségével alakíthatja ki. Az, hogy ez először egy autoriter uralkodási formához vezet-e, amelyben az államhatalmat a vezető tekintélye vagy más nem demokratikus politikai kényszer jellemzi, de az egyén a privát életben még bizonyos szabadsággal rendelkezik (például vallásszabadsággal), vagy rögtön egy totális hatalmi forma jön létre, amelyben 1) a hatalmat legitimáló, vezető ideológia a társadalom összes rétegére ki lesz terjesztve, 2) az egyedül uralkodó, 3) alkotmányos és legális úton nem leváltható személy vagy párt 4) "a cél szentesíti az eszközt" mottó alapján korlátlan erőszak alkalmazására formál magának jogot, 5) központosítódik a gazdaság szabályozása, 6) megalakul egy korlátlan hatalommal felruházott, a törvényes kereteken kívül működő titkosrendőrség, 7) a társadalom a propaganda útján széles körben politikailag mobilizálható lesz, 8) a közjavak a nepotizmus szellemében történő újraelosztása egy oligarcharéteg kialakulásához vezet, ami 9) az állam fokozatosan kriminalizálódását eredményezi és végül 10) az addigi alkotmányos jogállam megszűnik létezni. Ez a szisztéma maradéktalanul valósult meg a nemzetiszocializmus, a kommunizmus, a fasizmus és a sztálinizmus megjelenésével, ahol a totális uralkodási forma a társadalom teljes politikai, gazdasági, katonai, vallási és kulturális területére kiterjedt, és ideológiailag szinkronizálta vagy megakadályozta az egyén szabad gondolkodását, valamint megszüntette a legális véleménynyilvánítás összes lehetőségét. Céljának elérése érdekében sokszor felhasználja az évszázadok alatt kialakult és ezen keresztül a társadalmat bizonyos szempontok tekintetében egyesítő vallás adta lehetőségeket is, mialatt annak részleges és öncélú újraértelmezésével - az eredeti tartalmat elferdítve - a tömegeket mozgósítja. Hogy az említettek manapság milyen mértékben és minőségben válnak egy kezdődő diktatúrában realizálhatóvá, az a szemben álló felek erőviszonyának és a diktátorral alárendeltségi viszonyban lévő, korrumpálódott, kiszolgáló apparátus hatékonyságának is függvénye.
Korunk diktatúráinak gyors és gyakori megjelenésének oka nem a diktatúra alapvető tartalmi változásában keresendő. Úgy tűnik, hogy kialakulásának lehetősége szervesen összefügg az adott ország lakosságának általános műveltségi, képzettségi és közértelmességi színvonalával. Minél alacsonyabb a szintjük, annál nagyobb a veszélye annak, hogy a konfliktusok megoldása részlegesen vagy teljesen diktatórikus eszközökkel fog bekövetkezni (lásd számos afrikai, közel-keleti vagy a volt kelet-európai blokk országainak fenyegető példáját). A vagyoni aránytalanság és a lakosság életszínvonalának alacsony szintje révén a társadalom nagy része csak a saját sorsa alakulásával foglalkozik, ami a közéleti gondolkodás általános hiányához vezet. Ez robbanásszerűen csak abban az esetben tör a felszínre, ha a tűréshatárt az uralkodó/elnyomó hatalom átlépi, illetve annak atrocitásai egy kialakuló krízisben a tömeg/individuum túlélésének esélyeit drasztikusan csökkentik, és ezzel az evolúció szabályozó funkcióját úgymond aktiválják.

FÉLEK! I-PAD & CO., AVAGY A TECHNOLÓGIA ÁRNYOLDALA

Azokban az országokban, ahol a lakosság döntő részének technikai és technológiai képzettsége és "érettsége" alacsony, nem alábecsülendő szerepet játszhat az egyén határokat nem ismerő anyagias gondolkodásának fokozódó és - úgy tűnik - megállíthatatlan térhódítása mellett (a mai konzumtársadalomra jellemzően) a technológia fejlődésének XX. és XXI. században tapasztalt, a többség számára már/még nem átlátható és alig vagy egyáltalán nem követhető, szédítő sebessége is (lásd valamikori kelet-európai országok lakossága). Ez a tömeget alkotó egyénben - egy szűk, társadalmi réteget kivéve, aki a fejlődéssel lépést tud tartani - a túlterheltség nemritkán fizikai tünetein keresztül a félelem érzését váltja ki. Ennek egyik példája a diktatórikus hatalmi rendszer egyes jellemzőit már magán viselő jelenlegi magyarországi kormánynak az idősebb nyugdíjas korosztály által képviselt, kritika nélküli, jelentős mértékű támogatottsága. Egy rohamosan elöregedő társadalomban pont ez az a réteg, amelyet a kormány öncélú intézkedéseivel együtt járó életszínvonalszint és az egészségügyi ellátás minőségromlása leginkább érint. Mire vezethető vissza ez az ellentmondás?
Amit nem értünk, amit nem ismerünk, attól önkéntelenül félünk! Ennek a cselekvést bénító, szorongást okozó, gyakran rémületig fokozódó, a "nem hozzátartozást" sugalló érzésnek a feloldására keresünk megoldást - bizonyos fokig az evolúció törvényeinek kényszere alatt -, amit egy helyettünk cselekvő és legtöbbször helyettünk is gondolkodó vezető személyében vélünk megtalálni (ő majd megmondja, hogy mit kell tennünk). Ez bennünk azt az illúziót kelti, hogy kibújhatunk a cselekedeteinkkel együtt járó, sokszor szellemileg és fizikailag terhelő felelősségtudat alól. Amennyiben a körülmények lehetővé teszik, hogy ebben a szituációban a napi politika porondján egy a tömeg igényét kielégítő, vezetésre alkalmasnak tűnő, karizmatikus személyiség megjelenjen, az egyén és ezen keresztül a tömeg is átmenetileg mentesülni képes a cselekvés, a gondolkodás kényszerének érzése alól, és ezzel úgy véli, mint szereplő kiléphet a konfliktusban részt vevők köréből.

Ebben a kritikus szituációban a technológiai fejlődés vívmányaitól maga a kiválasztott vezér/diktátor is döntő segítséget kap hatalmának kialakításához, megszilárdításához. Az internet, a gomba módra szaporodó és milliókat felölelő szociális hálózatok lehetővé teszik a tömegek korlátlan mértékű, célzott és azonnali befolyásolását, a szinte perceken, órákon belül lezajló mozgósítását, amelynél a felgyorsult tempó legtöbb esetben kizárja az individuum kritikus és differenciált gondolkodásának, a történések objektív elemzésének lehetőségét. Az ellenőrzés alá vont hírszolgáltatás utat nyit az információk közvetlen manipulálásához, illetve céltudatos megszűréséhez. A gátlástalan, az erkölcsi valamint az etikai normákat figyelmen kívül hagyó, a nacionalizmus és a vallás demagógiáját igénybe vevő, az emberek alapösztöneire célzó, primitív hangvételű, populisztikus propaganda (a minél egyszerűbb, annál hatékonyabb elv szerint) átszakítja az agresszivitás addig szilárdnak tűnő erkölcsi gátjait, és a médián keresztül szinte észrevétlenül növeli a tömegek radikalizálódását, szélsőséges gondolkodását és reakcióját, ami paradox módon tovább fokozza a diktátor érdekeit szolgáló krízis kiéleződését. Az addig független igazságszolgáltatás pártosítása növeli az egyén egzisztenciális félelemérzetét (ebben maga az evolúció is önkéntelenül segítséget nyújt), lehetővé teszi a jogállam lépcsőzetes megszüntetését, beszűkítve ezzel az egyén életterét. A gazdasági javak - a konzumtársadalmak kórosnak nevezhető mohósága, kapzsisága révén - a társadalmi és politikai pozíciótól, rokoni/baráti kapcsolatoktól függő újraelosztása (klasszikus nepotizmus) egyre jobban kiélezi a társadalmi rétegek közötti vagyoni aránytalanságot. Megkezdődik a társadalom szellemi átformálása, a jövő és az éppen felnövő generációk gondolkodásának tudatos manipulálása. A központosított és így a saját érdekben célzottan irányítható oktatási rendszer megnyitja az utat az ideológiailag és a képzettségi szintet, valamint a gondolkodási folyamatokat tekintve egységesített fiatal generációk felneveléséhez. Ennek keretében működésük adminisztratív ellehetetlenítése vagy a hatalom erőszakos beavatkozása révén megszűnnek a differenciált és kritikus gondolkodásra nevelő, addig az oktatás és a kutatás terén önállósággal rendelkező felsőoktatási intézmények, egyetemek (lásd Törökország, Oroszország, Magyarország - CEU). Ez legtöbbször az oktatási szint tudatosan alacsony minőségével is együtt jár. Mindez a "minél egyszerűbb az agy, annál könnyebb befolyásolni" elv alapján a tömegek könnyű kezelhetőségét fogja biztosítani.

Az eddig bizonyos szintű kontrollfunkciót ellátó, kiegyensúlyozott heterogenitással rendelkező értelmiség - a művészeket is magában foglalva - a korrupció és a protekcionizmus révén két részre hasad. Az egyik része - föladva ideológiai identitását - behódol a hatalomnak, amivel az új ideológia szellemi hátországává válik, mialatt a másik része elvesztve fórumát vagy befelé fordulva rezignálódik és elnémul, vagy pedig emigrál, és csak érzelmileg érintve kívülről szemléli, jó esetben kritizálja a mindennapi eseményeket. Egy a napjaink diktatúráira jellemző tipikus dinamikát mutatnak a törökországi (és egyre jobban a magyarországi) események, ahol eredetileg egy a többség/nép által legitimált demokratikus rendszer a hibás demokrácia egyes típusain keresztül a jelek szerint nagy valószínűséggel egy egyszemélyes, totális diktatúrában fog végződni, amelynek bekövetkezése az evolúció törvényei miatt egy alig észrevehető vonalat átlépve szinte elkerülhetetlen. Ez a folyamat egy bizonyos ponttól számítva - amelyik gyakran csak retrospektíven határozható meg - már visszafordíthatatlanná válik. Fellép egy egyedi dinamikával rendelkező automatizmus, amely demokratikus illetve alkotmányos módszerekkel már nem lesz megállítható. Ez történt a háború utáni Magyarországon, és ennek a fenyegető jelei észlelhetőek napjaink Magyarországán, Törökországban, Oroszországban is. Elgondolkodtató, hogy a mai diktatúrák kialakulásának lehetősége és esélye azokban az országokban is megjelenik, ahol az utolsó generációk - akikből a mai társadalom vezető rétege kerül ki - egy diktatúrában nőttek fel és maguk is átélték annak embertelenségét, mint például a kommunista diktatúra által elnyomott, valamikori keleti blokk országaiban! Ez a tény egyértelműen igazolja a környezet személyiségformáló, ebben az esetben torzító hatását.

URALKODOM, TEHÁT VAGYOK!

Az említett alapvetően és gyorsan lezajló környezetváltozások nemcsak a tömeg kollektív személyiségére hatnak ki, hanem magára a vezér/diktátor egyéniségére is. Valójában az embert, mint tudatos döntésekre képes lényt, az agyában mélyen rögzült, morális ösztön meggátolja abban, hogy másoknak kárt, fájdalmat okozzon. Ennek ellenére létezik számos ok, motívum, ami ezt a belső, gátló mechanizmust időlegesen vagy végérvényesen kikapcsolja. Alig ismerünk olyan személyeket, akiknél a hatalom birtoklásának egyre fokozódó vágya és annak gyakorlása, valamint az ezzel szétválaszthatatlanul összefonódott anyagi javak utáni csillapíthatatlan mohósága - a "több sohasem elég" mottóval - a karaktert ne negatív irányba változtatta volna meg, illetve a kezdettől fogva meglévő, de a környezet számára addig még nem érzékelhető, hátrányos jellemvonásokat vagy egy patológiás, legtöbbször (rosszindulatú) nárcisztikus, pszichés alkat látens tüneteit ne erősítette volna fel. A domináns és gátlástalan cselekvése mögött azonban egy gyenge despotikus alkat rejtőzik, amit a kisebbségi érzésből eredő elismerés utáni fékezhetetlen sóvárgás, a másik személy elnyomására irányuló kényszer jellemez. A hatalom gyakorlása egy rosszindulatú nárcisztikus személyiségnek elengedhetetlen és létfontosságú, számára gyakran ez jelenti a testi kielégülés legmagasabb fokát. Cselekedeteit a hírnév és az uralkodás utáni csillapíthatatlan vágyából eredő függőségszerű viszony határozza meg. Jóllehet megmarad a kisebbségérzete, de magának egy olyan pozíciót teremt, környezetében egy olyan függőségi rendszert hoz létre, ami ezt a jellemvonását maga és más elől elrejti. A magáról kialakított vélemény, amelyet a sérthetetlenség, a tévedhetetlenség és történelmi nagyság érzékcsalódása jellemez, védelmező várfalként határolja el környezetétől. Az emberek közötti kapcsolatait az empátia hiánya, a mások sorsa iránti teljes érzéketlenség, a kizsákmányolás, a mások leértékelése jellemzi, amelyek kérkedéssel, lelkiismeretlenséggel, irigységgel, határtalan rosszindulattal és mindenároni dominanciával, valamint egocentricizmussal párosulnak. Az összes autokratikus uralkodóra, így a diktátorra is, jellemző az akadálynak vélt egyén elnyomása, megszégyenítése, az "ellenfél" megalázása, nemritkán fizikai megsemmisítése. A legtöbb egyeduralkodó állami költségen építtet magának nagyságát reprezentáló és igazolni hivatott emlékműveket, létesítményeket, az államkasszát úgymond saját pénztárcájának tekinti, egyéni érdekeit az "ország érdekei" címszó alatt valósítja meg, a kettő között nem tesz különbséget. A tömeg kontrollálhatóságát az egyénben kialakított félelemérzeten keresztül éri el, a vezetési stílusán és személyén gyakorolt kritikát hazaárulásnak tekinti. A hatalom ilyen jellegű kiélése nála legtöbbször testi élvezetet generál, ami csak tovább fokozza agresszióját. Erre vezethető vissza az a számos diktátornál megfigyelhető, negatív irányú személyiségváltozás is, ami alátámasztja azt a közismert nézetet, hogy "a hatalom megrontja az embereket". Sokan közülük a legszörnyűbb tettekre képesek, ha viselkedésüket, felszínre törő "gonoszságukat" egy ideológia igazolja, legitimálja, illetve a létrehozott pártos igazságszolgáltatási rendszer révén a felelősségre vonásuk lehetősége ki van zárva - legalábbis addig, amíg a rendszer hatalmon van (a bukás lehetősége fel sem merül). A legjobb példa erre a kommunizmusban és a nemzetiszocializmusban szellemileg "normálisnak" számító emberek által véghezvitt borzalmas tettek. Az így szinte szükségszerűen fellépő, sokszor paranoiás kórképeket elérő személyiségtorzulás, ami minden diktátorra és kiszolgálóira is előbb vagy utóbb jellemző lesz (lásd Néró & co., Nagy Sándor, Napóleon, Hitler, Sztálin, Rákosi, Mao, Bokassa, Idi Amin, Mugabe, Gaddafi, Kim Jong-un, hogy csak néhányat említsünk a sok közül), tovább fokozza valóságérzetük, ítélőképességük beszűkülését, ami megakadályozza saját sorsuk anticipálását, és a környezetüktől való egyre fokozódó elszigetelődésükhöz vezet. Jellemző, hogy hatalmuk és ezzel identitásuk elvesztése esetében súlyos depresszióba esnek, amely nemritkán egy az elvesztett hatalmat helyettesítő, függőségi betegség valamelyik formájához vezet, hiszen sosem tanulták meg, hogyan kell a vereséget, a frusztrációt elfogadni és földolgozni.

EGY PSZICHIÁTRIAI ESET

Van-e biológiai magyarázata ennek a nyilvánvalóan patológiás viselkedési formának? A mai tudomány igennel tudja ezt a kérdést megválaszolni.
Az emberi agy magatartást szabályozó funkcióját tekintve két részre osztható. Az egyik része, amelyik a homloklebenyben található, a józan, észszerű, logikus gondolkodást szabályozza, a másik ember szándékát érzékeli, analizálja, és a cselekvés különböző lehetőségeit mérlegeli. A másik, archaikus, sokkal ősibb, "állatias" rész az agy mélyebb rétegeiben rejtőzik, ami az ösztönszerű viselkedést és érzelmeinket kontrollálja. Ez az agyterület felelős azért, hogy némely bűnözésre hajlamos ember - a diktátor-típusú is - az erőszakot, mint egy a célját megvalósító eszközt, gátlások nélkül alkalmazza. Agyunknak ez a része képes arra, hogy a racionális gondolkodást biztosító homloklebenyi résznek a funkcióját teljes mértékben felfüggessze. Ez részben evolúciós okokra vezethető vissza. Fejlődésünk folyamán gyakran ez a gyors, az ösztönök által szabályozott reagálás biztosította számunkra kritikus szituációkban a túlélés lehetőségét. Az agykutatás legújabb eredményei arra utalnak, hogy a gátlástalan, erőszakra, elnyomásra, agresszióra hajlamos embereknél (úgymint a bűnözők bizonyos típusánál), a homloklebenyi központ normális funkciója, ami a két rész közötti egyensúly biztosításának egyik előfeltétele, károsodott. A személy tudatos és az önkéntelen, betegség (például a demenciák különböző formájában) okozta "gonoszsága", rosszindulatúsága közötti átmenet nem éles. Meghatározó jelentőséggel bír a (jogi) megítélés szempontjából, hogy ez a döntés a szabad akaraton alapul-e, mert az egészséges ember génjeiben az evolúció révén kódolva benne van az a képesség, hogy a "gonosz" és a "jó" között különbséget tud tenni. Ehhez járul még a szociális szabályok betartása, a másik ember jogainak tisztelete és a saját önző igények elfojtása. Ezeknek összességét nevezzük erkölcsi ösztönnek (moralinstinct), amelynek egy vagy több összetevője egy diktátornál jellemzően legtöbbször hiányzik. A legújabb tudományos kutatások eredményei arra utalnak, hogy a hatalom elnyerése az arra hajlamos nárcisztikus személyiségnél az empátiáért felelős agyterület (Amygdala) működését negatívan befolyásolja, ami a diktátoroknál a hatalomra jutás után a történelem során számos példával bizonyított személyiségtorzuláshoz vezet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek az emberek, akik környezetükkel szemben különösen bizalmatlanok, büntetőjogi szempontból nem beszámíthatóak, hiszen cselekedetük tervszerűen tudatos!
A fent említettek törvényszerűen az egymással szemben álló érdekek közötti szakadék folyamatos szélesedését, valamint a rendszer önkényes, agresszív jellegének növekedését eredményezi, ami nemritkán egy személyi kultusz kialakulásában csúcsosodik ki. Amennyiben ez a konfliktus egy újabb krízis intenzitását eléri, és ez az életkörülmények drasztikus és erőszakos megváltoztatása révén egy kritikus tömeg (a nép) túlélését veszélyezteti, ismét közbelép az evolúció alaptörvénye, ami az aktuális diktátor legtöbbször erőszakos úton bekövetkezett bukását eredményezi (például Julius Caesar, Rákosi, Ceausescu, Kadhafi). Ez szinte törvényszerűen egy újabb krízis forrása lesz (például Magyarország, 1956). És kezdődhet minden újra elölről! Ennek tudatában azonban nem szabad elfelejteni, hogy a tömeg tűrőképessége nagy, ami megint csak az evolúciós mechanizmusra vezethető vissza. Egy rendszer megdöntésére irányuló kezdeményezés mindig kétesélyes, vagy sikerül, vagy nem, de mindkét esetben valakinek vagy valakiknek a teljes vagy részleges megsemmisüléséhez vezethet. Hogy a bukás mikor és milyen sebességgel következik be, azt gyakran külső tényezők, a diktatórikus rendszerben az egyik vagy a másik oldalon legtöbbször csak burkoltan szerepet vállaló személyek, gazdasági, vallási, katonai vagy kulturális érdekcsoportok, kormányok, országok illetve nagyhatalmak is befolyásolják, aszerint, hogy melyik oldal uralmából húzhatnak hasznot. A mai diktatúrák esetében ez a fennmaradásának szempontjából nézve sokszor döntő tényező szinte minden esetben jelen van.

TÖMEGPSZICHÓZIS

Érdemes néhány szóval megemlíteni a tömeg legalábbis egy részére jellemző, a diktátorral szemben tanúsított, hasonlóan kórosnak értékelhető kollektív személyiségváltozását, amely szintén egy torzult ítélőképességre és valóságérzetre utal. A történelem során számtalan esetben tapasztalható volt, hogy egy diktátor szerepe, tevékenysége a tömeg szemében az idő múltával pozitívan átértékelődött (például Napóleon, Nagy Sándor). A kollektívának mindig szüksége volt és lesz "példaképekre, hősökre", akiknek segítségével orientálódni, illetve akikkel azonosulni tud. Minél nagyobb a személy történelemformáló hatása (gyakran mindegy, hogy ez pozitív vagy negatív volt), annál alkalmasabb erre a szerepre, ami végül is odáig fajulhat, hogy a személyt idealizálva a kollektíva a történelmet meghamisítja - ez a módszer a diktátoroktól sem idegen. A korábban kegyetlen, gátlástalan, paranoiás uralkodóként megélt vezérre a tömeg az idő távlatából - és ehhez gyakran elégséges néhány évtized - mint jótevőre, nemritkán, mint hősre tekint vissza (például a mai orosz lakosság egy része Sztálin esetében). Ennek oka részben a még életben lévő, a diktátort korábban kiszolgáló réteg tagjainak és azok leszármazottainak az elvesztett hatalom és privilégiumok utáni (evolúciós szempontból érthető) sóvárgásában, másrészt az emlékezés szelektáló jellegében keresendő, amelyet egy retrográd kollektív amnéziának is nevezhetnénk. Hasonlóan az individuumhoz, a kollektíva is inkább a kellemes, érzelmileg kevésbé megterhelő dolgokra emlékszik vissza szívesebben, ami agyunk a kellemetlennel, a rosszal szemben kidolgozott védekező stratégiájának tudható be. Nem elhanyagolható szerepet játszik az egyén folytonos összehasonlítási kényszere sem, amikor a régmúltban átéltet, ami szükségszerűen érzelmileg már más színezetet kapott, az aktuálisan átélt dolgokkal veti össze. Egy éppen fellépő negatív érzésnek sokkal nagyobb és közvetlenebb hatása van, mint egy múltban átéltnek. Értelemszerűen ez azonban csak az idősebb, még társadalmi súllyal rendelkező generációra érvényes, amelyik mindkét rendszernek a szereplője volt. A fiatal korosztályoknál az összehasonlítási alapot a média pervertált értékrendszerének segítségével művileg felépített hamis és eltorzított ideálok adják.

VAN-E KIÚT?

Az összes eddigi, mai értelemben vett diktatúra megjelenése és időszakos fennállása a fentiek alapján elválaszthatatlan az embertől, mint társas lénytől. Ennek tudatában a következtetés szinte elkerülhetetlen és logikus: amióta az emberi faj létezik és ameddig létezni fog, addig mindig voltak, vannak és lesznek diktatúrák. Mivel a sikeres evolúció egyik alapvető jellemvonása az, hogy a megváltozott környezetre megtalált helyes válasz után sohasem ismétli magát, hanem előrefelé továbblép, így az újkor diktatúráit evolúciós szemszögből nézve - hasonlóan egy biológiai fajhoz, amelyik nem képes az új körülményekhez alkalmazkodni - zsákutcákban végződő, terméketlen mellékágaknak tekinthetjük, amelyekből csak hátrafelé létezik egy kivezető út. Egy hibát lehet a végletekig ismételni, de attól az még mindig hiba marad. A diktatúra/diktátor és a tömeg/közösség esetében két, a túlélésért egymás ellen harcoló félről van szó, amelyek közül egyik sem kerülhet ki győztesként, hiszen paradox módon egyik sem tud a másik nélkül létezni. Ez fokozottan érvényes a tömeg és az egyén létét veszélyeztető krízishelyzetben. Ez az emberi faj evolúciós értelemben vett fennmaradásának egyik kulcsfontosságú, talán sohasem megoldható problémája.

Egyet nem szabadna elfelejtenünk: az evolúció - függetlenül attól, hogy melyik fajról/individuumról volt szó - a környezet és a faj/individuum között lezajló csatában a mai napig megvédte az érdekeit. Bármennyire is próbálta egy adott faj/individuum a folyamatot az evolúció törvényeivel ellentétben befolyásolni, a csatateret az érintett eddig mindig vesztesként hagyta el. Egy faj illetve egy individuum bukásának okát nem annak akaratában és szándékában, hanem az evolúció törvényeinek ellentmondó cselekedeteiben kell keresni. Ennek az egyszerű logikai következtetésnek a felismerése, úgy tűnik, sokunk részéről eddig még nem történt meg.
Hogy van-e kiút ebből a csapdából? Én nem vagyok túlságosan optimista, hiszen ha lenne, akkor már rég megtaláltuk volna.

A fentiekben leírtaknak élő személyekkel történő hasonlósága illetve egybeesése csak a véletlen műve. Vagy mégsem?
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.