G. Joó Katalin: G. Joó Katalin: A könyvbe zárt kincs
Márton apó tőlünk nem messze, az Ibolya utcában lakott. Gyakran töltöttem nála az időmet. Szerettem a könyvek illatát, az enyv szagát. Érdekes szerszámokkal ismerkedhettem meg, de ami a legfontosabb volt, apóka mindig mesélt nekem.
Időnként kaptam tőle könyveket, amik telis-teli voltak szebbnél szebb képekkel. Mindig azt mondta, a könyvek kincseket rejtenek.
Rohantam is velük haza, de hiába lapoztam elölről hátra, hátulról előre, egy fia kincsre sem bukkantam. Pedig jól ki is ráztam, de nem pottyant ki belőle még egy szemecske arany sem.
Az jutott eszembe, lehet, hogy talán nem vagyok elég jó gyerek. Lehet, hogy a kincset, csak a jók találhatják meg? Én bíz, nem mindig voltam az. Édesanyám gyakran mondta: "Légy jó, fogadj szót, akkor sokra viheted!"
Hát ez nekem nem mindig sikerült.
Morgó bácsi, aki a földszinten lakott, gyakran kiáltott rám:
- Halkabban, te gyerek! Ne itt rosszalkodj az én ablakom alatt!
Vagy ezt mondta:
- Te kópé! Ne itt rugdald azt a labdát! Menj máshova játszani!
Ilyenkor visszatértem Márton apóhoz, ő megsimogatta kócos buksimat.
- Majd eljön az idő, amikor rájössz, hogy hol lapulnak a könyvekben ezek a kincsek. Ahhoz azonban meg kell tanulnod olvasni.
Á, szóval ez a titka az egésznek! Nekiálltam szorgalmasan tanulni a betűket.
Valahogy nem akartak értelmes szavakká összeállni. Sírtam, hogy miért gonoszkodnak velem, amikor én már annyira szeretnék olvasni.
- Ej, fiacskám! Lassan, lassan! Hidd el, a szorgalmadnak előbb-utóbb meglesz a gyümölcse! A betűkatonákkal tudni kell bánni. Nézd csak! Hangoztasd az elsőt, majd tedd hozzá a következőt!
Egy kis vonatot készített, amire betűk voltak írva. Ezeket tologattam, s láss csudát! Egyszercsak szó kerekedett a betűkből.
Emlékszem az első hosszabb szóra: p-pos-tás. Akkor buggyant ki a szememből egy könnycsepp, mert hosszú, nehézkes fáradozásomnak tényleg meglett a gyümölcse.
Márton apó mosolyogva ezt mondta:
- Menj haza! Keresd elő azokat a könyveket, amiket legelőször kaptál tőlem! Most majd rátalálsz a kincsre, amiről beszéltem. Mert tudd meg, a kincseket a betűk rejtik! Velük bejárhatod a mesék birodalmát, eljuthatsz olyan helyekre, amikről még sosem hallottál.
Nem mondom, kicsit csalódott voltam, mert én aranyláncra, gyűrűre gondoltam, nem holmi történetekre!
Aztán otthon nekiláttam egy bordó kötésű könyvnek. Gyönyörű képek voltak benne. Szöveg csak kevés, de elsőre ezzel is akadtak gondjaim, majd szép lassan újra elolvastam, és akkor már értettem is.
" Mese, mese mátka, pillangós madárka..."
Néhány napig nem is mentem Márton apóhoz. Azzal foglalkoztam, hogy legyőzzem a betűkatonákat. Többször nekiveselkedtem egy-egy könyvnek.
Később megértettem apó szavait. Valóban csodákat, kincseket rejtenek ezek a mesekönyvek. Megismerkedhettem Jancsival és Juliskával, az Ólomkatonával és sorolhatnám.
Egyik reggel felöltöztem, hónom alá csaptam az egyik könyvecskét. Elindultam apóhoz, hogy megmutassam, milyen diadalt arattam a betűkatonák felett. Kedvenc mesémet akartam neki felolvasni: A rút kiskacsát. Valahol magamra ismertem ebben a történetben.
Amikor a házhoz értem, az ajtó zárva volt. Kopogtam, furcsállottam, mert Márton apó ilyenkor már mindig kinyitotta a műhelye ajtaját. Aztán dörömbölni kezdtem. Semmi. Ekkor egy kalácsképű asszonyság kukkantott ki a másik ház ablakán:
- Ejnye, te gyerek! Ne verd azt az ajtót! Márton nincs itthon! Beteg lett, elvitte a mentő. Azt hallottam, nagyon rossz állapotban van.
Nem akartam elhinni. Zokogva futottam a közelben lévő kórházhoz. Nagy nehezen nyögtem ki, kit is keresek. A könnyektől alig láttam. A portás kedves volt, megszánt, majd addig kutatott, míg rábukkant egy Márton nevű emberre, aki könyvkötőként volt bejegyezve abba a nagy könyvbe, amibe beírják azokat, akiket felvesznek a kórházba. Mert persze azt sem tudtam, milyen Márton.
Az emeleten meg is találtam a szobát, ahol az apó feküdt. Amikor megpillantottam hófehér arcát, csukott szemét, újra sírásban törtem ki.
Apó ekkor alig hallhatóan megszólalt:
- No, ne itasd itt az egereket!
De bizony én még egy darabig itattam. Amikor megnyugodtam, elmondtam neki, hogy megtanultam olvasni. Ennek bizonyságául elkezdtem neki felolvasni a mesét. Halovány arcán mosoly jelent meg.
- Na, látod, igazam volt! A könyvek kincseket rejtenek. Olyan értékeket, amit csak akkor kaphatsz meg, ha tudsz olvasni - suttogta halkan.
Megsimogattam ráncos kezét, és minden nap bementem hozzá. Volt, amikor ki sem nyitotta a szemét, nem szólt semmit, de én rendületlenül meséltem neki. Azt gondoltam, ettől jobban lesz, meggyógyul.
Egyik reggel, amikor beléptem, üres volt az ágya. Rohantam a folyosón, aztán végre találtam egy ápolónőt.
- Hol van Márton apó?- zokogtam.
- Márton apó elköltözött messze, a Mennyországba - simogatta meg az arcomat.
- Az nem lehet! Én minden nap meséltem neki! Azt akartam, hogy meggyógyuljon!
- Márton apó a szívébe zárta a meséidet, boldogan ment el, örült, hogy megtaláltad a kincset a könyvekben. Az olvasás örömét kaptad tőle ajándékul. Nekem elárulta, hogy nagyon büszke rád!
Nem tudtam erre mit mondani. A könnyeimmel birkóztam, nem a betűkatonákkal.
A mai napig őrzöm a tőle kapott könyveket, és igyekszem én is átadni a lapokba zárt kincseket.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.