Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Kovács Annamária: Lufi
A házak között megült a szmog, az ég borús volt és szitált az eső. A domb tetején lévő pad elé korlátot építettek - a vason csüngő vízcseppek várták, hogy leeshessenek, de szétlapította őket egy görcsös kéz.
A kéz megkapaszkodott a korlátban - az ujjvégek elfehéredtek, lefolyt róluk a víz. A nő felnézett az égre, majd le a városra és elkezdett üvölteni. Hang eleinte alig jött a torkából, de a hangszalagok erőre kaptak, és egyre inkább kiszakadt belőle. A nő megtörölte a száját, lerázta kezéről a cseppeket.
A fiú a pad előtt állt és a nő mögül nézte a várost. A nő hátrafordult hozzá és pár másodpercig némán nézték egymást.
- Akkor ennyi - igaz? - kérdezte a nő - Menni akarok - ezt szinte súgva mondta, egészen melegen.
- Igen, már itt az ideje - bólintott a fiú. Fejébe húzott kapucnijáról lecseppent az eső.
- Köszönöm - mondta a nő és lágyan megsimította a fiú arcát.
Felkapta a padról kézitáskáját és elkezdett lefelé ballagni a járdán - halványan mosolyogva. A fiú visszaült a pad támlájára. Zsebéből egy lufit vett elő, felfújta, megkötötte, majd elengedte. Utána a térdére támaszkodva nézte kapucnija alól a várost. Keze arcába fúródott, feltúrva rajta a bőrt. Az eső még inkább rázendített; az arra járók siettek és nem néztek rá.
Egy magas, aktatáskás, kopaszodó férfi mégis odalépett.
- Miért ülsz itt? Megázol.
- Utálom a világot- felelte a fiú.
- Utálod?
- Maga nem? - nézett végig a férfi kopott táskáján, szürkülő haján és megtört arcán.
- Nem én… nem- vágta rá, majd elnémult. Zavartan állt a fiú mellett, arrébb rúgott egy kavicsot. Nemsokára felült a támlára ő is. - Én is utálom- mondta és a tenyerébe rejtette az arcát. Az aktatáska lecsúszott a földre - fémesen koppant.
- Utálhatjuk együtt - ha akarja - nézett rá kedvesen.
Kezet fogtak és onnantól kezdve együtt utálták a világot. Az eső lassacskán elállt és kisütött a nap. Zoknijukból kifacsarták a vizet és a többi ruha is szépen lassan megszáradt. Néha beszélgettek pár szót, de inkább csak utálták a világot. Egyszer a férfi elkezdett mocorogni és valami olyasmit morgott, hogy most már kiutálta magát, de a fiú megfogta a vállát és kérlelően nézett rá.
- Csak még egy kicsit maradjon. Még nincs itt az ideje, hogy menjen - mondta. A férfi végül visszaült, mire a fiú rámosolygott.
Pár héttel később már négyen voltak.
Egy öregasszony is csatlakozott, aki fejkendővel a fején, nagy szatyrokkal járt arra. Lihegett, homloka fénylett az izzadtságtól. Csak pihenni ült le a padra, de kicsit később felküzdötte magát a fiúhoz és férfihez a pad támlájára és velük maradt. Fejkendőjét a szemébe húzva nézte a várost. Az elején még folytatta a kötést, amit mindig magával hordott, de végül csak hagyta. Időnként az ujja köré csavarta a fonalat és egy-egy csomót hagyott rajta. Mindegyiknél motyogott valamit, amit csak ő értett.
A negyedik alak egy fiatal lány volt, gimnazistaforma. Szakadt farmert és topot viselt, fogát összecsattintva rágózott. Egy reggel a parkon vágott át - cigizett és a kávéját itta, miközben ment az iskola felé. Amikor meglátta a padon ülőket habozás nélkül lefordult a járdáról és felült a néni mellé. A néni megkínálta egy kis cukorkával, amit elfogadott, ő pedig megkínálta a nénit egy szál cigarettával, amit a néni elutasított, de a férfi kért.
Eltelt egy tavasz és egy nyár is. Már az őszben jártak és az eső a körülöttük lévő avarra esett.
- Megint ki kell csavarni a zoknikat- szólalt meg a férfi.
- Nem vagytok éhesek? - kérdezte a néni.
- Már egy ideje itt vagyunk. Nem csinálunk valamit? A fenekem is zsibbad- nézett körbe a lány és próbált egy ázott cigit meggyújtani.
- Igen, csinálhatnánk valamit- sóhajtott fel a férfi.
- De hát csinálunk- felelte értetlenül a fiú. - Utáljuk a világot. Nem elég ez?
- Hát... már nem az- bökte ki a férfi egy kis hallgatás után.
A völgyből felnézve egy domb látszott. A domb csúcsán egy korlát volt és mögötte egy pad. A domb tetejéről feltörő üvöltéseket még az eső zaja sem tudta elnyomni. Nem sokkal azután, amikor már ismét csak a vízcseppek toccsanása hallatszódott, három lufi szállt fel a dombról, hogy elvesszen az égben.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.